Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1891-10-17 / 42. szám
724 kerültem fogságba), Vadnai Károly (Buffon, mint az én orvosom), Felekyné (Első felléptem a nemzeti színházban), Gabányi Árpád (Zsole), Bihari Sándor (A modell), Váradi Antal (Emlékezések), Sárosi Ferencz (Első szerzeményem), Újházi Ede (Az üldözött atilla), Zichy Antal (Naplómból), Fáy Szeréna (A dicsőség bajjal jár!), Róna József (Az én bársony kabátom), Agai Adolf (Muzsikus pályámból), Benczúr Gyula (Két kép története), Veigelsberg Leó (Hírlapból turpisság), Silberstein Ötvös Adolf (Malomkövek közt), Gyarmatiiy Zsigáné (Aki engem elárult), Szana Tamás (Vallomások), Than Mór (Életemből), Justh Zsigmond (Szent-tornyai világomról), Kassa Vidor (A figura-tarisznya), Rákosi Szidi (Első ideálom), Munkácsy Mihály (Az első siker győzelmei), Strobl Alajos (Munka közben), Feleky Miklós (Nem úgy van most, mint volt régen), Lendvayné (Az én első fölléptem), Kenedi Géza (Lőpor füstből), Margitay Tihamér (Hogy lettem festővé), Wohl Janka (Egy éj), ifj. Ábrányi Kornél (Mit köszönhetek Gyulai Pálnak?), Vízvári Gyula (A színlaposztó), Donáth Gyula (A két mohamedánus), E. Kovács Gyula (Képzelték csak, nem hallották, mégis roppant megtapsolták), Horovitz Lipót (A kanári madár), P. Márkus Emilia (Mint lettem színésznővé), Jankó János (Legnagyobb szükségben legközelebb az Isten), Benedek Elek (Haljunk meg!), Sturm Albert (I. Vilmos császár, Haynald bíbornok, Gyulay Pál és én stb.), Bartók Lajos (Önéletrajz), Vidor Pál (Egy vérszerződés), Aggházy Károly (Hangversenyzés vidéken), Vágó Pál (Hogy lettem piktorrá), Srunyady Margit (Emlékeimből) Solymosy Elek (Színészcsevegés), Stetka Gyula (Velenczei tanulmányutam), Neugebauer László (Petőfi Bécsben), Erna Lajos (Színházi pályám), Ábrányiné-Wein Margit (Háziasszony és művésznő), Ábrányi Emil (Poétái pályám kezdete), Mikszáth Kálmán (Hová ér az ember ?). Végül maga a szerkesztő beszéli el igen érdekesen az album történetét, az azzal való vesződséget. Itt közli többek nevének a hasonmását is, akik ígértek dolgozatot, de lekéstek, így : Beöthy Zsolt, Paulay Ede, Tors Kálmán, Beksics Gusztáv, Kiss József, Beksicsné, Nagy Imre, Rákosi Viktor, Szigeti József, G. Csillag Teréz, Helvey Laura, Prielle Kornélia, Szilágyi Arabella, Vizváriné, Mihályi Károly, Odry Lehel, Baditz Ottó, Roskovics Ignácz, Hubay Jenő. Közli a mentegetődző levelek hasonmásait is, így Szigeti Józseftől, Lévai Józseftől, Blahánétól (két levelet) és Pálmay Ilkától. Az albumhoz van műmelléklet is csatolva, melyeket lapunkban be is mutatunk. Az egész album 210 oldalra terjed s ára 6 frt. A kiállítás becsületére válik Hornyánszky Viktor könyvnyomdájának. Mi a legmelegebben ajánljuk olvasóinknak a nagybecsű album megszerzését. Kapható minden könyvkereskedésben. EGY NAGY ORSZÁG BUKÁSA. (Történelmi vázlat) Irta SEBESZTHA KÁROLY. (Folytatás.) A szomszéd udvarok sem vették figyelembe ezt a tehetetlen bábkirályt. Az oroszok állandóan 30—40,000 embert tartaak bent az országban; egymásután foglaltál ország legfőbb erősségeit, nem a királytól, kivel jó egyetértésben éltek, hanem az egyes konföderácziók főnökeitől. Még Varsót és Krakkót, az ország e két fővárosát is orosz seregek tartották megszállva. A poroszok anélkül, hogy háborút viseltek volna, egyszerűen megszállták a szomszédos tartományokat, adót vetettek ki, újonczokat soroztak, porosz alattvalókhoz kényszerítették nőül menni a lengyel leányokat s hatóságilag írták elő, hogy az ily leánynyal mily hozományt kötelesek adni a szülök. Az osztrák udvar pedig éveken át katonai mérnökökkel mérette föl Galicziát, anélkül, hogy valaki törődött volna velük. Már az ország első feldarabolása előtt 2-3 évvel mindenki beszélt arról, hogy az országot a szomszédok föl fogják maguk közt osztani, de sem a veszély híve, sem a fenyegető előjelek, nem bírták fölrázni a nemességet szenvedélyes marakodásából. Még az ország első feldarabolása (1772-ben) sem térítette észre a szenvedélyeikben elvakult s a megvesztegetett hazaárulók által vezetett nemeseket. Az 1773-iki országgyűlésen a nemességnek csak egy kis töredéke jelent meg. Ezeket azután Poninszky Ádám az ország kincstárnoka, — ki maga is orosz zsoldban állott, — csaknem bele fojtotta az örökös lakomákba és devernyákba. Hogy az ország földarabolását törvényesen szentesítsék, a nemesség képviselőinek legnagyobb részét megvesztegette. Két kath. püspököt és három világi nemest, kik ez eljárás ellen tiltakoztak, az oroszok éjjel elfogattak s Szibériába hurczoltak, jószágaikat az engedelmeskedő nemesek között osztották föl s a többség meghozta a szégyenteljes határozatot. Tizenhat évvel későbben, az 1789-iki országgyűlés Poninszkyt e megvesztegetésekért elfogatta, összes méltóságaitól megfosztotta s mint hazaárulót száműzte. Azonban a közerkölcsiség már annyira alá volt ásva, hogy míg az országgyűlés tagjai nappal Poninszky ügyét a legszenvedélyesebb hangon tárgyalták s őt elitélték, éjjelenként ott dőzsöltek az ő palotájában. A targoviczi konföderáczió pedig az országgyűlés határozata ellenében visszahelyezte őt minden méltóságaiba s jószágait visszaadatta. Csak egyetlen egyszer csillámlott még föl a lengyel nemességnek lelkesedése a haza és közügyek iránt: mikor az első feldarabolás után egy új alkotmány megalapítására gondolt. Még a tehetetlen királyt is magával ragadta az általános lelkesedés. Azonban mindez csak múló szalmatűz volt. A századokon át fejetlenkedő nemzetet a lelkesedés egy föllobbanása nem változtathatta meg. Heteket, hónapokat vesztegettek el csekélységek fölötti czivódásokban. Hogy a fölállítandó katonaság öltönyének milyen legyen a gombja? sarut hordjon-e vagy csizmát? magas nyergen üljön-e a katona vagy alacsonyon? hordjon-e övét s tarsolyt? stb. hónapokon át foglalkoztatta az országgyűlést. A hadügyminiszter ekkor Branicky volt, ki az ily meddő vitákhoz a legtöbb anyagot szolgáltatta. Ő már ekkor hű szolgálatainak jutalmául Katalin czárné természetes leányának férje volt s mindent elkövetett, hogy az alkotmány meg ne valósulhasson s hogy az ország minél tovább maradjon hadsereg nélkül, védtelenül. A hatalmas nagy urak, kik a lelkesedés első föllobbanása alkalmával bámulandó ígéretekkel járultak az ország fölfegyverkezéséhez, a viták folyamán összekapva s megaprehendálva egyenként hagyták oda az országgyűlést, nem is gondolva többé ígéretük beváltására. Potoczky Bódog 100 ágyút és egy ezredet ígért a saját költségére a nemzeti hadsereghez s mikor egy jelentéktelen javaslatát el nem fogadták, búcsú nélkül távozott el a gyűlésről; hasonlóan cselekedett Rzevuszky s többen mások. Az ország hadügyminisztere Braniczky Xavér Ferencz pedig hat heti szabadságot kért, hogy oroszországi birtokait rendezze. Írásban kötelezte magát, hogy a kitűzött határidőre visszatér; összeszedte értékesebb holmijait s többé nem látták Varsóban. Rzevutszky a király főkamarása volt, mikor egyik társa kérdezte, miért távozik el állásából, ezzel felelt: «Az okos ember ha látja, hogy a háza ég, idejekorán kiköltözik belőle. Lengyelország már tüzet fogott, csak a füstje nem látszik még». Jellemző mondás volt úgy a korra, valamint a lengyel hazafiak gondolkozására is. Azonban mindezek daczára, az új alkotmány elkészült. A király ezen szavakkal írta azt alá: «Inkább a kezem száradjon el, mintsem valaha ez alkotmány ellen valamit aláírjak». Az alkotmány létrejött s a hadsereg is megalakult, de az azzal egyetérteni nem biró főurak, élükön Potoczky Bódoggal a czárné elé járultak, hogy keljen e védelmére a régi alkotmánynak. Katalin kapva kapott az alkalmon. Potoczkyt haza küldte, hogy roppant terjedelmű birtokain hívja össze a nemességet, alakítson egy konföderácziót, mely tiltakozzék az új alkotmány ellen s mely őt hívja be a réginek védelmére. Potoczky engedelmeskedett s Malachovszkyval s a megszökött Braniczkyval megalakította az új alkotmány ellen tiltakozó targoviczi konföderácziót, kitűzte a polgári háború zászlaját s ezzel megkezdődött az ország tragédiájának utolsó felvonása. A targoviczi konföderáltakat 100,000 orosz szurony követte az országba. Potoczky csak akkor ijedt meg saját tettétől, mikor azt az embertelen gyilkolásokat, pusztítást és rombolást látta, a mit az oroszok műveltek s azt az undorító kapzsiságot kellett szemlélnie, amit az ő zászlója alá állott lengyel urak végbe vittek. Egy alkalommal nyíltan megtámadta Miaczinszkyt a conföderáczió egyik csapatvezetőjét, hogy nem az alkotmány, de a saját haszna lebeg szemei előtt s hogy mint lengyelnek nem volna szabad honfitársait ily kíméletlenül fosztogatnia. Miaczinszky czinikusan válaszolt neki: «Méltóságos uram, az országgyűlésen kellett volna díj és haszon nélkül működni. Most, ha kitűzte méltóságod a zászlót, nézze veszteg, hogy mit művelünk s köszönje meg, ha a méltóságodéból nem jutalmazzuk magunkat vesződéseinkért». Az országgyűlés elveszítette a fejét annak láttára, hogy 100.000 orosz nyomult be az országba,amelyet még a polgárháború kegyetlenkedései is dúltak. A király kijelentette, hogy a hadsereg élére akar állani s vagy győzni fog, vagy hősi halállal hal meg. Erre a rendeket a legnagyobb lelkesedés szállta meg, az addig tehetetlennek ismert és hatalommal nem biró királynak diktatori hatalmat szavaztak meg s szétfutottak a gyűlésről. A megvesztegetett udvaronczok által környezett király azután teljesen elveszítette fejét. A táborba akart szállani, de kegyencznél nem bocsátották. E helyett rávették, hogy írjon egy alázatos levelet Katalin czárnének, melyben ígérje meg, hogy annak unokáját, Konstantin főherczeget fogja trónutódjának kijelölni, ha a czárné visszavonja seregeit. A seregek vezetőinek pedig a legszigorúbban megtiltotta, hogy az oroszokkal összetűzzenek. A czárnő haragosan felelt s a tehetetlen király, egy évvel utána, hogy az új alkotmányra letette az esküt, nyilvánosan csatlakozott az új alkotmány ellen tiltakozó targoviczi konföderáczióhoz.Oginszky az egyedüli tiszta jellemű hazafi, ki a király környezetében volt, térden állva könyörgött a királynak, ne tegye meg e lépést, mivel azzal az egész hazafias pártot törvényen kívül helyezi? «Igazad van, — felelt neki a nyomorult lelkű fejedelem, de hát nekem biztosítanom kell magamat a végső esetre». A targoviczi konföderáczió feje Potoczky csak akkor látta be, mily roppant veszélyt hozott hazájára, mikor az ország második felosztása megtörtént. Azt hitte, hogy közbenjárásával a czárnőnél még kieszközölhet valamit hazája javára. Mielőtt az egybehívott országgyűlés szentesítette volna a második felosztást, rohant Pétervárra, hogy a czárnénél közbevesse magát. Mikor a czárné elé bocsátották, ez nagy érdeklődéssel kérdezősködött egészségi állapotáról. «Én jól vagyok felség, de szerencsétlen hazám van borzasztó helyzetben!» — kezdett beszélni Potoczky. A czárné haragos tekintettel esett szavába s nagyot dobbantva, a földre mutatott e szavakkal: «Az ön hazája itt van!» — s hátat fordított neki. A szerencsétlen embert félig ájultan vezették ki a teremből. Átkozta magában azt a perczet, melyben az oroszokkal szövetkezett s most átkozza, őt az utókor mint hazája bukásának egyik föelőmozdítóját. (Vége következik.) ORSZÁG-VILÁG FÁJÓ LECZKE. Jaj annak itt, a kit nem az élet nevel, Beczélve csupán a szülői szeretet! Haragos ár sodra később ragadja el Az elkényeztetett, elárvult gyermeket. Az elsülyedt, csendes, szép tündérszigetről Hullámzó, örvénylő zaj közé kerül. S irigyli azt, akit a veszély nevelt föl, Ismerni, küzdeni tanult emberül! Könyező szeretet méla sugaránál Nevekedtem én föl, sorvadt-betegen, Fejem fölött függő Damokles-csapásnál Erősebb imádság ótta életem. Szívem, lelkem eltelt danákkal, mesékkel, A világot jaj de félreismerem! Most ím az egész múlt, telve fényességgel, Maga volt a mese — úgy rémlik felém .. Szűk betegszobából sík tengerre szállni: Kábító, lesújtó ez a feladat! Élettapasztalat — bárha egy parányi, Hadd ragadjam od meg szalmaszáladat! Kapok most már leczkét, hisz csak úgy szakadnak A csapások rám : az életmesterek. S egyértelmű mind a leczkéjük : jaj annak, kit valaki egykor nagyon szeretett... 1891