Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1894-10-28 / 44. szám
722 őszi tárlatban oly feltűnést keltettek. Ettől a piktortól várom én különben, hogy a pusztát igazán , megréstezve, filozófiájával, hangulatával együtt megéeetesse. Több csinos tájképet festett itt még a szintén békésmegyei birtokos és nagytehetségű Kárász István, meg az azóta Rómában csuhát öltött Vay Péter gróf. Korbay Ferencz és Aggházy szép dalokért jöttek és találtak is itt nótát eredetű eleget. Néhány szenttornyai nóta benne van a Korbay Amerikában megjelent kitűnő népdalgyűjteményében is. A külföldiek közül Jean de Néby nálunk fordított le egy kötet népdalt, amelyet aztán a franczia akadémia meg is koszorúzott. Rupert Bunnyt, Ruth Méretért, Cary Elvest, E. L. Weckset is inspirálta a puszta. Itt kell megemlékeznem szegény megboldogult gyermekkori barátomról, gr. Batthyány Gézáról is, ki első volt (nagy intiutiv szellemével) azok között, ki a népünkben rejlő művészi szellemi kincset felismerte. Ő, ki művészi finomult ízlés dolgában legelső volt mindazok közt, kik a magyar kultúra szekerét tolták, már sok-sok év előtt ide jőve, a délibábos puszta közepére, így kiáltott fel: Ez, ez a jövő magyar művészet bölcsője. Ha majd ezt a földet s ezt a népet megértik, s visszaadják azt, ami lényeges benne, ha szemeink elé tárják, hogy gondolkozik, szeret s hogy hal meg; ha megértették művészeink e tájkép lelkét s abbahagyják külső s a zsánerszerűt, a festészetben csak úgy, mint az irodalomban — akkor fog egy oly művészet fakadni itt, mely egyrészt a hollandinak lesz édes testvére s másrészt az antik görög felé fog húzni. Szegény barátom látnoki szemmel nézett a jövőbe. Művészlelkével belelátott a nép szívébe, a melynek világnézetét jobban ismerte, mint más, után azért is, mert ő is régi törzsökös békésmegyei birtokos családból származik. Az a Batthyány, kinek nagyatyja a csákói uradalom birtokosa s akkoriban a csákói nép valódi édesapja volt, ma megértette azt, hogy mit jelent e nép, ha azt a másodlagos fejlődés lépcsőfokáról nézzük. Ha egygyel beszélt közülök, úgy érezte, mint én magam, mintha csak a faj lelkével állott volna szemközt ő is. Az egyben látta az egészet. S így megérezte ennek a fajnak filozófiáját, — a mely erős, mert egyensúlyban van, derült s a melynek a józansága oly bámulatosan simul össze idealizmusával. Ha szegény barátom minden évben lejött volna hozzám, talán ő is erőt merített volna a nép egyszerű életerős filozófiájából s akkor még ma is oldalunkon küzd és tán ma már beváltotta volna azon reményeket, a melyeket hozzá fűztünk! De ki tudja, nem-e jobb így? Ő már az anyaföld ölén nyugszik, annak a földnek ölén, amelyet olyan igen nagyon szeretett. És azok közül, kik nem művészek ugyan, de azért csak el-eljönnek, látogatnak rendesen Szent- Tornyára. Cantacuzéne herczeg követségi attaché s a budapesti román főkonzulátus vezetője, meg gyönyörű fiatal neje szül. Bibescu herczegnő, kik szinte családunkhoz tartoznak, annyira otthon érzik magukat Szent-Tornyán. Oly jósággal ápolják — míg én a tél folyamán a nagy világot járom — szüleimet. A herczegnő különben a legműpártolóbb internaczionális családok egyikéből származik. Atyja, Bibescu Georges herczeg több kötetet írt francziául s az ő egyik munkáját idézte Zola oly előszeretettel a débache megírásánál. Nénjei pedig Páris legcsodálatosabb dilettáns zongorajátszónői. Egyik unokatestvére Montesquyon Ferensac alakja után írta meg Huysmans az a Rebours, azóta klasszikussá vált des Essemites-jét. A nem művészek közé sorolom comte de Tocquevillet is, a nagy államminiszter öcscsét, ki szinte hamarosan akklimalizálta magát a puszta közepén. És mind, mind fülig a puszta népébe szeretve tér haza s hirdeti Páris és Londonban a magyar nép szívét, földjét s mélységes gondolatvilágát. Én a Puszta könyvét és Gányó Julcsát írtam, szenttornyai benyomások, jegyzetek, hangulatok után s mindkét könyvem majd mindenik alakja itt él a Gyopáros vidékén, »Kopogj-országban!« író- és művészbarátaimat megtermékenyítette (csak úgy, mint engem) a puszta és népe, de ők ismét termékenyítőleg hatottak a népre. Az én falum sokat tanult tőlük. És ma már pletykázás helyett Jókai-regényeket olvasnak a kopogt menyecskék s korcsmázás idején felolvasásra járó színházba a szabadszenttornyai gazda. író- és művésztársaim segítnek engem abban, hogy tanítsam és mulattassam a népem. Mert ez kell a népa Szabad-Szt.-Tornya községnek s aki ezt megteszi, az ne féljen attól, hogy holmi izgató, rosszakaratú népboldogítók elcsavarják a munkásai fejét. Hisz a földbirtokosnak s a földmívelőnek csak egy a czélja, így hát egy úton is kell járniok. Kéz kézben, együtt kell küzdeniük, együtt munkálkodnak, együtt vigadniok. Nekem van egy kedves emberem a szenttornyai parasztok között, kit két év előtt szoczialistának csúfoltak azok, kik nem tudták, mi az ? A ki azóta népköltő lett s a legszebb nótákat faragja három vármegyében. Ma pedig a szenttornyai népszínház hősszerelmese s a mellett olyan hűséges emberem, milyen kevés van s a kire jóban-rosszban számíthatok. És higgyék el, Kulcsár Pál ma csak az az ember, mint két év előtt volt és éppen csak az az érzés, amely azelőtt a csára vitte, emeli most abba a világba, hol kézfogva jár két legkedvesebb költőmmel, az ő két keresztkomájával: Czóbel Minkával és Szabolcska Mihálylyal! Mert ha a népnek van időtöltése, ha nem unja magát, akkor nem gondol szoczializmussal sem és a világ semmiféle néven nevezendő izmusával. Ha minden birtokos gyermekének fogja tekinteni munkáját, bérlőjét, ha annak szellemi és anyagi gyarapodásával törődni fog, akkor azok a bérlők, munkások is úgy fognak birtokosaikra feltekinteni, mint édesatyjukra, kiket becsülni, tisztelni fognak. És pedig milyen könnyen lehet ezt elérni! Én évek óta minden vasárnap egy czimbalmost és egy hegedűst hozatok ki Orosházáról, ennek a két czigánynak czmozogó muzsikája mellett az én jó népem eltánczol esti hattól reggeli hatig — békességben. Közben pedig színi előadás tartatik. Igen, színi előadás. Mi itt egy kis színtársulatot toboroztunk össze Fesztyné Jókai Róza komámasszonynyal, meg Czóbelékkel, még pedig csupa szabad- és pusztaszenttornyai földművelőkből. Játsztunk aztán ezekkel Shakespearet, Moliéret és népszínműveket. Előadásaink eltartanak este 79-től éjfélig, mert népem dehogy is tudna egy darabbal betelni. Vannak aztán ilyenkor annyian, hogy nem félnek egymástól. És mily érdeklődéssel viseltetnek a színjátszók iránt! A próbákat a bál tartama alatt tartom, de ezeket is nyilvánosan. Kérem, még a tánczot is abbahagyják s eljönnek megtekinteni, hogy Petruchio és bősz Katája mire jutottak. És hogy játszanak velük ! Hogy érdeklődnek minden szavuk, minden mozdulatuk iránt. És a próbák végén mennyi az új jelentkező, minden szerepre kaphatnék könnyű szerrel hat színjátszót is! És játszanak, játszanak teljes lelkükből. Szeretettel csüggnek szerepeiken, tudják, mint a karikacsapás, megérzik, meglatolják minden betűjét. A naivám, kiről Silberstein Adolf a Szent Tornyáról írt gyönyörű czikkben oly nagy elismeréssel emlékezett meg, olyan nagy talentum, amilyen a maga nemében, ki merem mondani, tán még Pesten is kevés van. Engem egy magyar színésznőre sem emlékeztet, legjobban tál a párisiak elkényeztetett Milly Meyer-jére húz. Csinos, finom arezésű kis menyecske, kinek egyéniségéből ellenállhatatlan meleg humor sugárzik ki. A mellett (s ez nem utolsó tulajdonság színésznőnél) Justh Zsigmond tuskulánuma A pusztaszenttornyai színház ORSZÁG-VIZIRG 1894