Ország-Világ, 1895 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1895-12-08 / 49. szám

1895 Előszó Igmándi Mihály könyvéhez­ ­~*T­M­­agyar szellemi élet Irta: VÁRADI ANTAL 6) j]gy amerikai emberrel utaztam Havre felé. Éppen a franczia miniszterek gyűltek is­, össze a világszerte ismert kikötő-város­ban, egyrészt, hogy a lóversenyeket végignézzék, másrészt, hogy Francziaország belügyei­­ről tanácskozzanak. Azt hiszem, a lóverseny volt a fontosabb ok, mert Francziaországot miniszteri­­leg boldogítani akárhol is lehetett volna, de a havrei lóversenyek tudvalevőleg csak Havreban láthatók. Azt mondom az én amerikai útitársam­­nak — a­ki egy óriási Héraldba, bújva, fölrakott lábakkal merült el a világpolitika tanulmányozá­sába. — »Nézze, mister, — ha maga ezeket a minisztereket spirituszba téve mutogathatná Ameri­kában — három hét alatt megszégyeníthetné Bar­­numot!« — Spiritusz? Mutogatni? Minek? — Az amerikaiaknak. — Meg vannak azok már csinálva élethíven. Edison Alva Tamás gondoskodott róla, hogy nagy emberek igazán halhatatlanokká lehessenek. — Igazán? — Azaz: láthatólag,hallhatólag, sőt tapinthatólag. S azzal maga mellé gyűrve a Heraldot, egy kis disszertácziót tartott az amerikai halhatatlanság fogalmáról. — Megcsinálunk egy Grévin-féle figurát viasz­ból, fából vagy öntöttvasból. Beléje helyezzük az illető által szóval megtöltött fonográfot s ön oda­állhat Bismarck, Vilmos császár vagy Hugo Viktor elé, jól megnézi indiskréczió nélkül, akár meg is tapogathatja, mialatt az elmondja a legokosabb beszédeinek, legbölcsebb mondásainak egyikét, szó­val a legszebb verseiből, szóval: előnyös oldalá­ról mutatja be magát­ — a­mi nem* mindig áll a privát interviewk alkalmával. Távozáskor — öt penny külön díj lefizetése mellett — még kezet is szoríthat velük. Egy pompás automatakészülék fölemeli a nagy férfiú kezét s ön nyugodt lehet, hogy azt a keztyűt szorította meg, a melyet a jeles egyéniség élete valamely kiváló momentumá­ban — esetleg az esküvőjén, vagy a koporsójá­ban — viselt. Ez a disszertáczió annyira kihozott a sodromból, hogy nem folytattam a társalgást. Örök harczot esküdtem minden interviewnak és fonográfnak s jégbehűtött és tartós gyűlölettel viseltettem minden automat-velleitás iránt, mely nagy emberek kesztyűibe és papucsaiba bújva, belépti díj mellett mutogatja a viaszba öntött nagyságokat, mikor Igmándi Mihály keresett föl az ő Magyar szellemi életével s azt újságolta, hogy harmadik kiadásban akarja köny­vét közrebocsátani. — Hát van már Magyar szellemi élet? — Még van ... De fogyatékán. Újat kell nyomnunk! — Ahá! tehát így van fogyóban. Ennek megörvendtem. E szerint hát a mi jó közönségünk érdeklődik a spirituszba nem tett irói és művészi nagyságok iránt s nemcsak a külföldit kapkodja, de érdekkel keresi a hazait is. El-elnézi az előtte még ismeretlen vonásokat, igyekszik kitalálni belőlük a lelki tartalmat, elbámul egy lírai poéta kemény vonásain s csudálkozik rajta, hogy a harapós kritikusnak milyen szelíd arcza van. Találgatja, hogy mik azok a fényes emléktárgyak, honnan és kiktől erednek a Be­­niczkyné ragyogó szalonjában, ott, a nagy Bajza József arczképe körül, a­mely nyugodt tekintettel kiséri az alatta levő asztalon szikrázó szellemű leánya tollának röptét a papíron. Elmereng a Jókai »írói életéből« fűzött gyöngysorokon, megtudja, hogy a Csók, Utolsó szerelem és Vegyes párok geniális szerzője hogyan tanult meg magyarul ? A Magyarok bejövetelének alkotó és tervező mes­terét, mint írót ismeri meg. Hegyesi Mari Vissza­emlékezéseiből azt olvashatja, hogy miképen jutott a Nemzeti színházhoz ? Reményi Ede mester kon­­c­ertjét hallgatja végig a konstantinápolyi hárem­ben. A két hegyes szakáll szerzőjében ráismer az aradi honvédszobor századokra szóló művészére. Megtudja Zichy Géza grófról, hogyan akart ő erővel tengerész lenni, míg utoljára is az intendan­­túra viharos tengerén lett hajóskapitány. Hallgatja az írók nesztorát , Pulszky Ferenczet, a­ki szel­lemesen csevegi el: miképpen lett magyar íróvá? Fálk Miksától szédig épülve hallgatja fogságba ke­rülésének történetét. Vadnay Károly bátyánktól, a Fővárosi Lapok közszeretetben álló, kiváló volt szerkesztőjétől egy drasztikus buffoni mondás által történt kigyógyulását tudja meg, Felekiné Munkácsy Flórát pedig visszakiséri a múltba s vé­gig éli vele első nemzeti színházi föllépésének tör­ténetét. Gabányi azt meséli el: hogyan ültette föl Ysolevel a kritikusokat ? Bihari Sándor meg »írás­ban és képben« mutatja be a maga művészéletét. E sorok írója »emlékezik« Sárosi barátjával, az Atala szerzőjével együtt, a­ki első szerzeményé­nek komikus históriáját mondja el, Újházi Ede Az üldözött Atilla (de nem a hun király) történe­tével kac­agtat meg. Zichy Antal Naplójából — Fáy Szeréna — a mi elveszett kedves művész­nőnk — pályája hajnalkorából mond el részlete­ket. Róna József Bársony kabátja és Ágai Adolf­nak, a magyar humor nagymesterének Muzsikus­pályája olyan fényes részletek, a­melyekben gyö­-----------——— nyörködik az olvasó közönség. Benczúr Gyula Műterme s a Lloyd két hatalmas oszlopának, Sil­berstein Adolfnak és Veigelsberg Leónak ragyogó tolla­i után Gyarmathy Zsigáné egy kedves emlé­kezése következik s, a­mit Szana Tamás, a­mit Than Mór s a korán elhalt széplelkű Justh Zsig­­mond írnak, a­­mit Kassai Vidor meg Rákosi Szi­dónia elmondanak, páratlan érdekű és mindvégig mulattató. Még a felét sem érintettem annak a fényesnél­­fényesebb, mu­lattatónál­ mulattatóbb czikknek, a­mely a Magyar szellemi élet harmadik­ kiadásában megújulva és megbővülve ragadja meg az olvasót. Hol hagytam Munkácsy Mihály, Strobl, Feleki Miklós, Lendvayné, Kenedi Géza, Margitay, Wohl Janka, ifj. Ábrányi Kornél, Vízvári, Donáth, E. Ko­vács Gyula, Horovitz, P. Márkus Emilia, Jankó mester, Benedek Elek, Sturm Albert, Bartók, Vidor, Aggházy Károly, Vágó, Solymosy, Stetka, Neuge­­bauer czikkeit, Ábrányi Emil és neje Wein Margit csalogány-kettősét s utolsók bár, de korántsem végsők — Blaha Lujza, Mikszáth, no meg Pál­­may Ilka (All is well that ends well) közlemé­nyeit ? Csoda, ha ilyen kincsesház harmadik kiadást ér ? Azt csodálom, hogy még nem érte el a tizenhar­madikat. Ettől a szerencsétlen számtól tudom, hogy nem fél Igmándi. Mi az oka hát, hogy minden amerikai humbug és reklám nélkül, szép csöndben fogyott el két nagy kiadás, holott négy forintért még auto­­mata­ kézszorítást sem lehet váltani az egybegyűj­­tött írók és művészekkel ? Nagyon egyszerű. Mert a maga hangján, a maga természetes valóságában szólalt meg valamennyi. S mikor mi közvetlenül, egyenesen a mi kedves olvasóközönségünkhöz fordulunk — az mindig megért bennünket! Ez volt az Igmándi Mihály titka. Arról beszél­tetett bennünket, a­miről szeretünk beszélni. Ez a szeretet hajnallik át e könyv minden során, ez találta meg az utat a magyar olvasóközönség szi­­­véhez! Csakhogy ezt a titkot kitalálni nem volt ám könnyű. Igmándi a megmondhatója, a ki a kitalá­lás módját maga kesergi el könyve záradékául. ... Én meg visszaemlékezem a havrei vonat amerikánusára s elfog a nemzeti büszkeség! íme, nekünk nem kell viaszba-öntés meg fonográf, authentikus keztyű meg automata­ kézszorítás, hogy fölkeltsük a publikum érdeklődését. Csakhogy ha egyszer fölkeltettük , ne enged­jük elaludni többet! ORSZÁG-Wik­flG 769 ^ Az első síkon gyötrelmei írta: .MUNKÁCSY MIHÁLY A Magyar szellemi élet czímű díszműből Mi az? — kérdezheti a ki nem tudja­,hisz az első sikernek csak gyönyörei lehetnek ! No hát tessék meghallgatni az én históriámat. De ne tűn­jék fel szerénytelenségnek, hogy sikereimről­­be­szélek, mert e vallomás csak arra szolgál, hogy egy pillantást engedjen vetni egy fiatal, törekvő művész lelkébe azon pillanatban, midőn mindenki azt hiszi róla, hogy ő most a diadal mámorában kéjeleg. 1870-ben volt, midőn a Siralomház czímű művemet a párisi évi Szalonban kiállítottam. Sze­rénytelenség nélkül mondhatom, hogy a siker vá­ratlanul meglepő volt. Első pillanatban boldog vol­tam, hisz boldog nem lenni bűn lett volna, midőn 26 éves koromban, pályám láthatárán, egy szép reggelen a siker oly éltető és biztató­ napjá­nak sugarait pillantottam meg... Legelső elha­tározásom volt most régi vágyamnak eleget tenni és Párisba költözni, hová mindig jobban vágytam, mint Rómába, de a­hová menni nem akartam ad­dig, míg elég garancziám nem volt ott egy bizo­nyos pozícziót elfoglalni, mert sejtve a párisi viszonyok veszélyeit, nem akartam magam azon áramlatba venni, a­melyben úszni oly nehéz .. . Most azonban a pillanatot elérkezettnek találtam, Ítélve azon körülményből, hogy a Szalon megnyi­tása után Goupil, Páris első műkereskedője ko­pogtatott düsseldorfi igen szerény atelierem ajtaján és minden megvehetőt megvett és megrendelt... A siker ezen édes örömeit élvezni hazamen­tem . . . Oh, de jó volt! . . . Rokonaim, jóba­rátaim velem örültek, a császárfürdői bálokban a kisasszonyok szívesen tánczoltak velem, jobbra-

Next