Ország-Világ, 1895 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1895-12-08 / 49. szám
1895 Előszó Igmándi Mihály könyvéhez ~*TMagyar szellemi élet Irta: VÁRADI ANTAL 6) j]gy amerikai emberrel utaztam Havre felé. Éppen a franczia miniszterek gyűltek is, össze a világszerte ismert kikötő-városban, egyrészt, hogy a lóversenyeket végignézzék, másrészt, hogy Francziaország belügyeiről tanácskozzanak. Azt hiszem, a lóverseny volt a fontosabb ok, mert Francziaországot miniszterileg boldogítani akárhol is lehetett volna, de a havrei lóversenyek tudvalevőleg csak Havreban láthatók. Azt mondom az én amerikai útitársamnak — aki egy óriási Héraldba, bújva, fölrakott lábakkal merült el a világpolitika tanulmányozásába. — »Nézze, mister, — ha maga ezeket a minisztereket spirituszba téve mutogathatná Amerikában — három hét alatt megszégyeníthetné Barnumot!« — Spiritusz? Mutogatni? Minek? — Az amerikaiaknak. — Meg vannak azok már csinálva élethíven. Edison Alva Tamás gondoskodott róla, hogy nagy emberek igazán halhatatlanokká lehessenek. — Igazán? — Azaz: láthatólag,hallhatólag, sőt tapinthatólag. S azzal maga mellé gyűrve a Heraldot, egy kis disszertácziót tartott az amerikai halhatatlanság fogalmáról. — Megcsinálunk egy Grévin-féle figurát viaszból, fából vagy öntöttvasból. Beléje helyezzük az illető által szóval megtöltött fonográfot s ön odaállhat Bismarck, Vilmos császár vagy Hugo Viktor elé, jól megnézi indiskréczió nélkül, akár meg is tapogathatja, mialatt az elmondja a legokosabb beszédeinek, legbölcsebb mondásainak egyikét, szóval a legszebb verseiből, szóval: előnyös oldaláról mutatja be magát — ami nem* mindig áll a privát interviewk alkalmával. Távozáskor — öt penny külön díj lefizetése mellett — még kezet is szoríthat velük. Egy pompás automatakészülék fölemeli a nagy férfiú kezét s ön nyugodt lehet, hogy azt a keztyűt szorította meg, a melyet a jeles egyéniség élete valamely kiváló momentumában — esetleg az esküvőjén, vagy a koporsójában — viselt. Ez a disszertáczió annyira kihozott a sodromból, hogy nem folytattam a társalgást. Örök harczot esküdtem minden interviewnak és fonográfnak s jégbehűtött és tartós gyűlölettel viseltettem minden automat-velleitás iránt, mely nagy emberek kesztyűibe és papucsaiba bújva, belépti díj mellett mutogatja a viaszba öntött nagyságokat, mikor Igmándi Mihály keresett föl az ő Magyar szellemi életével s azt újságolta, hogy harmadik kiadásban akarja könyvét közrebocsátani. — Hát van már Magyar szellemi élet? — Még van ... De fogyatékán. Újat kell nyomnunk! — Ahá! tehát így van fogyóban. Ennek megörvendtem. E szerint hát a mi jó közönségünk érdeklődik a spirituszba nem tett irói és művészi nagyságok iránt s nemcsak a külföldit kapkodja, de érdekkel keresi a hazait is. El-elnézi az előtte még ismeretlen vonásokat, igyekszik kitalálni belőlük a lelki tartalmat, elbámul egy lírai poéta kemény vonásain s csudálkozik rajta, hogy a harapós kritikusnak milyen szelíd arcza van. Találgatja, hogy mik azok a fényes emléktárgyak, honnan és kiktől erednek a Beniczkyné ragyogó szalonjában, ott, a nagy Bajza József arczképe körül, amely nyugodt tekintettel kiséri az alatta levő asztalon szikrázó szellemű leánya tollának röptét a papíron. Elmereng a Jókai »írói életéből« fűzött gyöngysorokon, megtudja, hogy a Csók, Utolsó szerelem és Vegyes párok geniális szerzője hogyan tanult meg magyarul ? A Magyarok bejövetelének alkotó és tervező mesterét, mint írót ismeri meg. Hegyesi Mari Visszaemlékezéseiből azt olvashatja, hogy miképen jutott a Nemzeti színházhoz ? Reményi Ede mester koncertjét hallgatja végig a konstantinápolyi háremben. A két hegyes szakáll szerzőjében ráismer az aradi honvédszobor századokra szóló művészére. Megtudja Zichy Géza grófról, hogyan akart ő erővel tengerész lenni, míg utoljára is az intendantúra viharos tengerén lett hajóskapitány. Hallgatja az írók nesztorát , Pulszky Ferenczet, aki szellemesen csevegi el: miképpen lett magyar íróvá? Fálk Miksától szédig épülve hallgatja fogságba kerülésének történetét. Vadnay Károly bátyánktól, a Fővárosi Lapok közszeretetben álló, kiváló volt szerkesztőjétől egy drasztikus buffoni mondás által történt kigyógyulását tudja meg, Felekiné Munkácsy Flórát pedig visszakiséri a múltba s végig éli vele első nemzeti színházi föllépésének történetét. Gabányi azt meséli el: hogyan ültette föl Ysolevel a kritikusokat ? Bihari Sándor meg »írásban és képben« mutatja be a maga művészéletét. E sorok írója »emlékezik« Sárosi barátjával, az Atala szerzőjével együtt, aki első szerzeményének komikus históriáját mondja el, Újházi Ede Az üldözött Atilla (de nem a hun király) történetével kacagtat meg. Zichy Antal Naplójából — Fáy Szeréna — a mi elveszett kedves művésznőnk — pályája hajnalkorából mond el részleteket. Róna József Bársony kabátja és Ágai Adolfnak, a magyar humor nagymesterének Muzsikuspályája olyan fényes részletek, amelyekben gyö-----------——— nyörködik az olvasó közönség. Benczúr Gyula Műterme s a Lloyd két hatalmas oszlopának, Silberstein Adolfnak és Veigelsberg Leónak ragyogó tollai után Gyarmathy Zsigáné egy kedves emlékezése következik s, amit Szana Tamás, amit Than Mór s a korán elhalt széplelkű Justh Zsigmond írnak, amit Kassai Vidor meg Rákosi Szidónia elmondanak, páratlan érdekű és mindvégig mulattató. Még a felét sem érintettem annak a fényesnélfényesebb, mulattatónál mulattatóbb czikknek, amely a Magyar szellemi élet harmadik kiadásában megújulva és megbővülve ragadja meg az olvasót. Hol hagytam Munkácsy Mihály, Strobl, Feleki Miklós, Lendvayné, Kenedi Géza, Margitay, Wohl Janka, ifj. Ábrányi Kornél, Vízvári, Donáth, E. Kovács Gyula, Horovitz, P. Márkus Emilia, Jankó mester, Benedek Elek, Sturm Albert, Bartók, Vidor, Aggházy Károly, Vágó, Solymosy, Stetka, Neugebauer czikkeit, Ábrányi Emil és neje Wein Margit csalogány-kettősét s utolsók bár, de korántsem végsők — Blaha Lujza, Mikszáth, no meg Pálmay Ilka (All is well that ends well) közleményeit ? Csoda, ha ilyen kincsesház harmadik kiadást ér ? Azt csodálom, hogy még nem érte el a tizenharmadikat. Ettől a szerencsétlen számtól tudom, hogy nem fél Igmándi. Mi az oka hát, hogy minden amerikai humbug és reklám nélkül, szép csöndben fogyott el két nagy kiadás, holott négy forintért még automata kézszorítást sem lehet váltani az egybegyűjtött írók és művészekkel ? Nagyon egyszerű. Mert a maga hangján, a maga természetes valóságában szólalt meg valamennyi. S mikor mi közvetlenül, egyenesen a mi kedves olvasóközönségünkhöz fordulunk — az mindig megért bennünket! Ez volt az Igmándi Mihály titka. Arról beszéltetett bennünket, amiről szeretünk beszélni. Ez a szeretet hajnallik át e könyv minden során, ez találta meg az utat a magyar olvasóközönség szivéhez! Csakhogy ezt a titkot kitalálni nem volt ám könnyű. Igmándi a megmondhatója, a ki a kitalálás módját maga kesergi el könyve záradékául. ... Én meg visszaemlékezem a havrei vonat amerikánusára s elfog a nemzeti büszkeség! íme, nekünk nem kell viaszba-öntés meg fonográf, authentikus keztyű meg automata kézszorítás, hogy fölkeltsük a publikum érdeklődését. Csakhogy ha egyszer fölkeltettük , ne engedjük elaludni többet! ORSZÁG-WikflG 769 ^ Az első síkon gyötrelmei írta: .MUNKÁCSY MIHÁLY A Magyar szellemi élet czímű díszműből Mi az? — kérdezheti a ki nem tudja,hisz az első sikernek csak gyönyörei lehetnek ! No hát tessék meghallgatni az én históriámat. De ne tűnjék fel szerénytelenségnek, hogy sikereimrőlbeszélek, mert e vallomás csak arra szolgál, hogy egy pillantást engedjen vetni egy fiatal, törekvő művész lelkébe azon pillanatban, midőn mindenki azt hiszi róla, hogy ő most a diadal mámorában kéjeleg. 1870-ben volt, midőn a Siralomház czímű művemet a párisi évi Szalonban kiállítottam. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a siker váratlanul meglepő volt. Első pillanatban boldog voltam, hisz boldog nem lenni bűn lett volna, midőn 26 éves koromban, pályám láthatárán, egy szép reggelen a siker oly éltető és biztató napjának sugarait pillantottam meg... Legelső elhatározásom volt most régi vágyamnak eleget tenni és Párisba költözni, hová mindig jobban vágytam, mint Rómába, de ahová menni nem akartam addig, míg elég garancziám nem volt ott egy bizonyos pozícziót elfoglalni, mert sejtve a párisi viszonyok veszélyeit, nem akartam magam azon áramlatba venni, amelyben úszni oly nehéz .. . Most azonban a pillanatot elérkezettnek találtam, Ítélve azon körülményből, hogy a Szalon megnyitása után Goupil, Páris első műkereskedője kopogtatott düsseldorfi igen szerény atelierem ajtaján és minden megvehetőt megvett és megrendelt... A siker ezen édes örömeit élvezni hazamentem . . . Oh, de jó volt! . . . Rokonaim, jóbarátaim velem örültek, a császárfürdői bálokban a kisasszonyok szívesen tánczoltak velem, jobbra-