Ország-Világ, 1906 (27. évfolyam, 27-53. szám)

1906-10-28 / 44. szám

1900 — REGÉNY. — (15) XVII. Fiz utolsó felvonás. Négy hét múlt el Adorján halála óta, négy hétig volt már Pál vizsgálati fogságban és várta, hogy világosság derüljön arra a rejtélyes gyilkosságra, amelynek elkövetésével őt vádolják. Vádlóként lép föl ellene a látszat és fővádlóként Lindner Klára. Azt vallotta a vizsgálóbíró előtt a leány, hogy mintha öt perccel Pál távozása után, heves szóvál­tás hangjai ütötték volna meg fülét, a hangok a hegy aljáról jöttek és bennük Adorján és Pál hang­jaira ismert. A cigányok pedig, akik fenn voltak a hegyen, azt bizonyították, hogy Pál ingerülten rohant le a hegyről s haragjában összetörte a kontrás hege­dűjét is. Pál egyedül töltötte napjait a fogságban, senkit sem eresztettek hozzá. Nagyon megfogyott. Minden nap felhozatta a vizsgálóbíró maga elé, hogy vallo­másra bírja, de sikertelenül. Rév Ottó kijárta, hogy jobb élelmet és fűtött szobát adjanak neki, később az is elmaradt. Önfejű volt a fiú, sehogy sem lehe­tett vele boldogulni. Ilyen körülmények között érkezett el a végtárgyalás napja. A Markó­ utcai palotában ez nem látszott valami nagy eseménynek, a bírák egy kedvenen néztek a felhalmozott iratokra, az esküdtek meg türelmet­lenül várták a tárgyalás kezdetét. Most komor csoportozat lépett be a hallgatóság ajtaján. Megérkezett a legénytanya. Elől Bogdány Feri jött halavány arccal, gyűrűs szemekkel, utána jött a többi is, Pista a krónikás, Ottó és Dömötör. Kezdődött a tárgyalás. Halotti csendben nyílt meg az ajtó és belépett rajta egy fogházőr kísére­tében Tóth Pál. Emelt fővel lépett a bírák elé, az arca halvány volt és sovány s a szemei kissé beesettek. Ugyan­azokat a ruhákat viselte, mint azon az emlékezetes éjszakán. Körültekintett környezetén, keserű mosoly villant át az arcán, azután a bírák szemébe nézett és várt. A jegyző felolvasta a vádat, azután megszólalt a bíró. — Megértette a vádat ? — Meg! — Bűnösnek érzi magát ? — Nem! Százszor nem! És ezerszer nem! — szólt Pál dacosan. — Figyelmeztetem, hogy tagadása mit sem hasz­nál. Az összes jelek arra vallanak, hogy maga ölte meg Szigeti Adorjánt. — S ha a látszat ellenem vall, ha a nemezis annyira összejátszik ellenem, hogy még édesanyám is elhinné rólam ezt az ocsmány bűnt, annak, aki felettem ítél, még akkor is számolnia kell ártatlan­ságommal. — Ismerte Ligeti Adorjánt ? — Csak hírből és látásból. — Milyen embernek tartotta ? — Hitvány embernek ! — Szóval nem rokonszenvezett vele. — Gyűlöltem! — Miért? — Mert tönkretette a boldogságomat! — Mért ment fel azon az estén a Remetehegyre ? — Magam sem tudom. Valami belső ösztön vezetett oda, azt akartam, hogy egyszer rám is gondoljon még a kis­asszony, s visszagondoljon azokra a napokra, mikor még az én menyasszo­nyom volt. Mikor még enyém volt min­den gondolata s együtt küzdöttünk ketten a létért s festettük a reménynek délibábját egy szebb jövőről. — Lindner Klára a menyasszonya volt ? — Igen, magunk között már el is voltunk jegyezve. —­­ Szóval, Ligeti a vetélytársa volt ? — Vetélytársam ? Nem ! Vetélytár­­sak egyenlő fegyverekkel küzdenek, ő meg alattomosan támadt a boldog­ságomra, pénzzel, gazdagsággal és ha­zug ígéretekkel elkábította annak a szerencsétlen gyermeknek a szemét, aki feláldozta magát a családjáért, elhitette magával, hogy neki az életéért az életét kell adnia és hitt Ligeti csábító szavá­nak . . . Mikor meghallottam hajnalban, hogy megölték, mikor hazafelé tartott a Remingshausen-házból, olyan örömet éreztem, mint a közönség, mikor egy drámában az intrikus elveszi méltó jutalmát. Szívem mélyéből szántam Klárát, aki lélekszakadva várta haza Ligetit azon az éjjelen. — A gyilkosság éjjelén mért szólalkozott össze Ligetivel ? — Nem is láttam őt. — Nem látta ? Talán csak nem akar emlékezni arra a találkozásra? — Én nem találkoztam vele! — Úgy látszik, gyönge az emlékezőtehetsége. Tán majd eszébe juttatjuk. Hívják be Lindner Klárát. Egy fekete ruhás, fehér arcú nő lépett be, mélyen lefátyolozott arccal. — Lindner Klára! — szólt az elnök. — Én vagyok. — Hány éves ? — Húsz, — szólt halkan Klára és az asztalnak támaszkodott. — Üljön le kisasszony, ha nehezére esik az állás s mondjon el mindent, amit a dologról tud. Klára visszahajtotta fátyolát, leült a székre, az­után halkan beszélni kezdett. — Azon a végzetes éjszakán korán nyugodni tértem. Pár nap óta nyugtalan álmok gyötörtek, a legcsekélyebb neszre felriadtam s néha hajnalig nem bírtam lehunyni a szemeimet. Elmúlt az éjfél, mikor hirtelen zeneszó ütötte meg a fülemet, felkeltem és az ablakhoz léptem. Tóth Pál állott alatta a cigányokkal. — Régen ismerte Tóth Pált? — Igen, gyermekkorom óta. És milyen volt a viszony önök között? Klára lesütötte a szemeit, azután halkan súgta : — Szerettük egymást, és ő azt hitte egykor, hogy a felesége leszek. — Megkérte Tóth Pál a kezét? — Igen. — És ön miért nem ment hozzá ? — Mert akkor már Ligeti járt a házunkhoz. —­ Nem igaz! — pattant fel a helyéről Tóth Pál. — Azért, mert szegények voltunk mind a ketten. Ligeti csak odatolakodott az oldala mellé, pedig tudta jól, hogy Klára engem szeretett és őt csak az apja miatt tűri meg az oldala mellett, akit öt forintos gavalléroskodásaival font be az a ka­landor. — Ne merje rágalmazni az atyámat! — kiáltott Klára villámló szemekkel. — Csillapodjék kisasszony, — szólt az elnök. — Az ügyész úr kíván kérdést intézni önhöz. Tóth és Ligeti között nem került összeütkö­zésre a dolog soha ? — kérdezte az ügyész. — Nem. De Tóth gyűlölte őt mindig ! — Miért? — Mert tudta, hogy ő is feleségül akart venni. Mozgás támadt a hallgatóság között. — Klára elhalványult. F­ nagy vásár. írta DRÉGELY GÁBOR. Porzsolt Kálmán, az „Asszony“ című színmű szerzője. Bobbi Olajos, az új királyi tanácsos. (Folytatása következik.) PB 0R57R6-UILC5­885

Next