Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1972. január-június (1-25. szám)
1972-02-28 / 9. szám
imi, majd minden jellegzetes típusát, alaphangját, „vezérmotívumát”. A cím Bach és Chopin művészetére utal. A szín- és stílusgazdagság, a pszichológiai éleslátás és a megformálás tömörsége a Debussy Prélude-öket Chopin Prélude-jei és Bartók Mikrokozmosza mellé állítják. Debussy e zárt, hangulati képekben futó benyomásokat, átsuhanó sejtelmeket, egyegy pillanatot rögzít. Művészetében éppen a pillanat, világítja meg váratlanul, hirtelen fénnyel az élet titkait, lényegét. A Debussy-i pillanat — mikrokozmosz. A Préduse-ökben (ellentétben a korábbi alkotásokkal), a zeneszerző csak a művek végén, zárójelben közli a címeket. Az inspiráció forrásának, a programmatikus tartalomnak elrejtésével, inkább csak sejtetésével meg akarta óvni hallgatóját attól, hogy fantáziáját megkössék az előre közölt, meghatározott képzetek. A remekműsorozat egyes darabjai mintha egy századfordulós képcsarnokból emelkednének ki — nemcsak Debussy, de a francia századforduló jellegzetes zenei inspirációit is példázzák. Majd valamennyi képet átszövi a természet — az éjszaka, a tenger, a tavasz, a holdsugár mágikus szálaival. Debussy a természetet úgy fogadja magába, mint a fény, szín, vonal, illat, zene, mozgás — a szabad levegő párás, de szikrázó, lebegő káprázatát. A tenger hűvös lehelletét érezzük a 2. Prélude, a Vitorlák „nedves”, „vizes”, „lebegő-kék”, távolságot és mélységet nyitó hangzataiban opálos fénytöréseiben. Debussyt a tengerhez örök, áhítatos vonzalom fűzi. Számára, az a határtalanságot, a függetlenséget, a végtelen szabadságot is jelképezi. A 6. Prélude-ben (Anacapri dombjai) a Földközi-tenger verőfénye, a hetedikben (Mit látott a nyugati szél?). Debussy „forradalmi” Prélude-jében a tengerről érkező szél baljós, morajló zúgása, süvöltése kel életre. A hajdani breton monda nyomán született Az elsüllyedt katedrális c. Prélude — és városának a tenger mélyére süllyedt temploma s onnan zúgó harangszava — a Pelléas tengerének ködös, misztikus világát idézi. Benne a tenger és a harangszó, látási és hallási, tehát — a századfordulóra jellemzően — különböző érzékterületek benyomásaiból összeálló árnyalt világ bontakozik ki. Hasonlóképpen a 4. Prélude-ben, ott éjszakai hangok és illatok járják táncukat. A légkör mozgása, érzékenyen remegő illat- és színtömegei, a titokzatos hangok és zsongó visszhangok, a távolban konduló harangszó (a századvégi, a századforduló — Baudelaire és Debussy — kedvelt és jellegzetes hangeffektusa) mintha csak indító élmény lenne, közvetlen inspiráció, amely kiváltja és felidézi az ember és természet kapcsolatából fakadó érzésláncolatot. A Prélude-ök egy érdekes rétegét alkotják a régi, 1890-es évek felbukkanó emlékei. A 4. Prélude is — több, mint 20 évvel ezelőtt már megzenésített Baudelaire-sor: „Les sons et les parfums tournent dans l’air du soir”. Az őt megelőző surrogó, suhanó kép: .,A szél a síkságon elakasztja lélegzetét”. A Favart-verse töredéke mottóként állt az Ariettes oubliées első dala előtt. Egy pasztell-tónusú kép bukkan fel a múltból: A lenhajú leány poétikus, törékeny, Mélisande alakját idéző portréja. „La fisle aux cheveux de lin” — De Lisle versére emlékezik. Hangvétele annyira személyes, bensőséges, hogy szerzője úgy vélte: csak „négyszemközt” szabad megszólaltatni. Akárcsak a Léptek a hóban c. Prélude-öt. E miniatúra „megrázó és elbűvölő botorkálásá”-ban Debussy az érzésekkel telített, az „elvarázsolt” csend légkörét, a szinte érzékfelettien észrevehetetlent keresi. A századforduló francia művészetét hatalmába keríti a távoli tájak, világok, népek és korok varázslata. Debussy vágyakozva fordul például a rokokó balkonjai, ünnepélyei, Pierrot-i, holdfényes éjszakai szerenádjai 28