Orvosi Hetilap, 1931. május (75. évfolyam, 18-22. szám)

Az orvosi gyakorlat kérdései, 1931-05-09 / 19. szám

78 AZ ORVOSI GYAKORLAT KÉRDÉSEI 1931. 19. sz. I. A hypophysis térfogata megnőhet vagy oly módon, hogy a) szöveti állománya nagyjából változatlan marad (csak quantitative változik); vagy b) a hypophysis nor­mális állományától eltérő ter­memegnagyobbodás jelent­kezik (qualititíve is megváltozik a hypophysis). ad a) A­ hypophysis saját szövete megszaporodhatik, hyperplasia jöhet létre hormonális dysfunctióknál; a hypophysis megnő, mint a thyreoidea is megnőhet pl. struma parench.-nál s a hypophysis csontos tokja, a sella, nyomon követi a fekvő hypophysis nagysági fej­lődését. Ez a növekedés csak a normális fejlődési korban folyik egymással párhuzamban; később, a csontos kopo­nya fejlődésének lezárása után, ez a növekedési folyamat már nem halad egymással egészen párhuzamosan, mert a hyperplasiásan növő hypophysis, főleg nem nagy fokú hyperplasiáknál, az ilyenkor már kisebb ellenállású irá­nyokba, két oldalt és felfelé nyomul, felfelé domborítva a diaphragma sellaet, úgyhogy ezen irányokban meghaladja már a csontos sella határait (pl. graviditásos hypophy­­sis hyperplasia). Nagy sellát tehát elsősorban korán kez­dődő, constitutionalis, ill juvenilis hormonmegbetegedé­seknél fogunk találni. ad b) A hypophysis állományának qualitatív meg­szaporodása lehet: 1. diffus jellegű (pl. gyulladásos, tbc, lu, stb.), vagy 2. lehet localis, excentrikus, tumorszerű (pl. adenoma, sarcoma, cysta, gamma, tuberculoma, stb.). Gyakoriság szempontjából első­sorban az adenoma említendő, többnyire akromegaliás klinikai tünetek kí­séretében. A hypophysisből kiinduló tumoroknál létrejövő nagy sejták alaki viszonyai jellegzetesek szoktak lenni az intra­­sellarisokra. Köztük az akromegaliás körfolyamatra ma­gára is. Nagyobb fokú destructióknál, előrehaladt stá­diumokban természetesen már kevésbbé van megadva a valószínűségi következtetések lehetősége. Igaz, hogy be­­nignus alaptermészetű daganatoknál (pl. adenoma) aránylag csak igen későn szoktak mutatkozni nagyobb, a részletek felismerését akadályozó defektusok, sokkal később, mint a malignus alaptermészetűeknél (sarcoma, cc., stb.). Benignus alaptermészetű daganatoknál arány­lag későn is megtartottak az egyes sellaalkatrészek (dorsum, stb.). II. A nagy sellák túlnyomó részének oka extrasella­­risan keresendő. A környezet nyomul be térfogatnöve­kedése következtében a sella űrébe, azt kitágítva (ritkán az agyalap, sinus sphen­­garat felől, rendszerint a ko­­ponyaűr irányából). Benyomulhat a sellába bemenete felől: a) a normális III. agykamra feneke, mert a koponya távolabbi helyéről kiinduló fokozott koponyaűri nyomás (bármely természetű és helyű elváltozás folytán) a leg­gyengébb ellenállású helyek felé, amilyen a sella beme­nete is, igyekszik magának utat keresni. b) A III. agykamra hydrokephalus folytán tágult s feneke többé-kevésbbé cystaszerűen bedomborodik a sel­lába, gyengébb ellenálló képességű bemenete felől, a diaphragma sellaet s a hypophysist lefelé nyomva. A to­vábbiakban, a sellauri nyomás fokozódása folytán, a sella csontos fala mindenütt usurálódik, megnagyobbodik. Ez a hydrokephalia sokszor — főleg gyermekeknél — primaer folyamat. De lehet másodlagos is, pl. a koponyaűr bár­mely helyén, akár a kisagyban is fejlődő daganat, rit­kábban gyulladásos folyamat, gátolhatja a liquor sza­bad lefolyását. Maga a daganat lehet eközben oly kicsiny, hogy önmagában nem okozna komolyabban fokozott ko­­ponyaűri nyomást. Ha a III. agygyomor fenekén keresztül irányul a nyomás a sellába, a sella röntgenképe elég jellegzetes szo­kott lenni, de a diagnosis szempontjából csak korlátolt értékű, mert igen tág kombinatiós teret hagy: ép úgy lehet primaer, mint sekunde­r hydrokephalus,lehet tumor­szerű elváltozás a koponyaűr bármely helyén hydrokepha­­lussal, vagy anélkül is (mint az előbbi a­ csoportnál). A differentialdiagnosis egyébb radiológiai és klinikai tü­netek alapján volna eszközlendő. Sokszor eredményesen, sajnos vizsgáló módszereink még nem finomodtak ki annyira, hogy ne forduljanak elő elég gyakran bizonyta­lanságok, néha tévedések is. c) A sella közvetlen környezetében fejlődött terime­­megnagyobbodások beburjánozhatnak a sellába, vagy pe­dig ráfekszenek (pl. hypophysisnyéldaganat, meningioma, Rathke-tasak cystája, suprasell, glioma, stb.). Suprasel­­laris tumoroknál előforduló sellaelváltozások az eredeti tumor nagyságához s az előbbi csoportokban szereplő el­változásokhoz képest meglehetősen csekélyek szoktak lenni. T. i. suprasellaris daganatok közül direkt beburjá­­nozni a sellába csak infiltráló, malignus szövetű tumorok szoktak (melanosarcoma, stb.). Ezek viszont aránylag ritkán fordulnak elő. A többi suprasellaris daganat a sel­­lára ráfekve főleg csak a bemenetet tágítja, usorálva a kiugró csontrészleteket (tuberculum, pl. din., dorsum). Ez a nyomási atrophia csak lassan válik manifestté s csak igen lassan progrediál, megfelelően ezen tumorok rendszerint igen lassan növő, a környezetet kímélő, in­kább félre toló, mint pusztító természetének. Ez a nyo­mási atrophia rendesen egyéb koponyaűri nyomási tünetek s a sella mélységi átmérőjének számottevő megnagyob­bodása nélkül elég jellegzetes szokott lenni suprasellari­­san elhelyezkedő ter­memegnagyobbodásra. Hogy magyarázhatók azok az önálló ritkán előfor­duló nagy sellák, melyekkel semmiféle klinikai tünet nem függ össze? A természet túl gazdag variatiókban. Előfor­dulnak varietások, melyek egyik embernél már kórosak, a másiknál nem. Amint van megalenkephalia kimutat­ható ok és következmény nélkül, elképzelhető éppúgy ön­álló nagy sella is. Többnyire azonban más a magyarázat. Előfordulhatnak nagy sellával járó kóros folyamatok, melyek időközben meggyógyulnak annyira, hogy később semmiféle klinikai tünet nem mutat már a múltra (pl. gyermekkori hydrokephalus, gyógyult endokrin megbete­gedés, stb.) A csontos sella érthetően utólag nem telődik ki, nem kisebbedik meg. Az is elképzelhető, hogy a hypo­physis nagy, functiója fokozott, mégis a többi hormonmi­rigy correlatiós működésével egyensúlyi állapotot tud fen­­tartani az endokrin rendszernek a szervezethez való vi­szonyában. Mindenesetre az ilyen önálló nagy cellájú egyéneket állandó megfigyelés alatt kell tartani. Vannak ismertetett esetek, melyeknél utóbb kisült mégis valami komoly, addig ki nem derített ok (pl. Benjamin nagy cel­­lájú esetében 2 évi megfigyelés után manifestálódott csak egy hypophystomor, mely miatt a beteg 36 óra alatt megvakult s a gyorsan elvégzett műtét után meg is halt). Azoknak a röntgenológiai elváltozásoknak részletes leírására, melyeknek helyes megítélése nagyban hozzá­járulhat a klinikai diagnosis megállapításához, bőveb­ben itt nem terjeszkedhetem ki.A differentialdiagnosishoz a sellaleleteknek az egyéb radiológiai és klinikai adatok­kal való egybevetése szükséges. A klinikai adatokat adott esetben a röntgenesnek felhasználni nemcsak joga, hanem kötelessége is. A differentialdiagnosis megejtésénél leg­helyesebb a klinikus és röntgenes collaboratiója, közös megbeszélése, ami természetesen alapos csak akkor lehet, ha a klinikus bizonyos fokú tapasztalattal rendelkezik a röntgen-koponyaképek leolvasásában s ugyanúgy a rönt­­genológus a neurológiai diagnostika megfelelő terüle­tén kellő általános tájékozottsággal bír. Haas Lajos dr., röntgen-szakorvos.

Next