Orvosi Hetilap, 1959. augusztus (100. évfolyam, 31-35. szám)
1959-08-16 / 33. szám - LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ - Az orvosi orthographia kérdéséhez
ORVOSI HETILAP 1959. 35. Dr. GALLA EMIL (1909—1959) Nagy veszteség érte a magyar katonaorvosi, valamint az egész magyar orvostársadalmat. 1959. június 28-án, 50 éves korában, rövid szenvedés után elhunyt Galla Emil dr. orvos ezredes, a Magyar Népköztársaság kiváló orvosa, a Néphadsereg szemész főszakorvosa. Mint annyi társáé, az ő pályája is nélkülözések és nehézségek közepette indult. A tanulás mellett munkát vállalva végezte el iskolai majd egyetemi tanulmányait. Képességeinek, szorgalmának és elsősorban mély hivatásérzetének köszönhető, hogy súlyos körülmények közt is kiváló szemorvossá fejlődött. Szaktudásának alapjait a Grósz-klinikán sajátította el, majd éveken át a Zsidó Kórház szemészetén dolgozott. Mélységes emberszeretetében — amelyen szilárd hivatástudata is nyugodott, sem a háború szörnyűségei, sem az üldöztetés, sem a koncentrációs tábor rémségei nem tudták őt megingatni. A táborból — ahol súlyos kiütéses tífuszon esett át — testileg leromolva, de munkakedvvel és tettvággyal telve tért vissza. Azonnal munkához látott s minthogy sokrétű volt a tennivaló, nemcsak szemorvosként dolgozott, hanem első perctől tevékeny részt vállalt az Orvos Szakszervezet munkájából és a Magyar Kommunista Párt soraiba lépve, elsők közt küzdött egészségvédelmünk fejlesztéséért, a felszabadulással időszerűvé váló nagy feladatok megoldásáért. 1947—1949-ig az I. sz. Szemklinika tanársegéde, emellett egy rendelőintézet főorvosa. Ebben az időben jelennek meg közleményei az élettani optika különböző kérdéseiről, különösképpen a megvilágítás problémájával foglalkozott behatóan. Emellett nagy gondot fordított a Szemész Szakcsoportban főtitkári tisztjének betöltésére. Kiemelkedő volt munkássága, amelyet az Orvos Szakszervezeten belül, a kommunista ötvösök elméleti ideológiai nevelésében végzett. Egyike volt a legvonzóbb, legképzettebb előadóknak; szemináriumai magas elvi síkon folytak és ő volt az, aki már hosszú évekkel ezelőtt össze tudta kapcsolni az orvosok szakmai érdeklődését fontos világnézeti kérdésekkel. 1949 őszén, a hadsereg egészségügyi szolgálata megszervezésekor a párt új feladatokkal bízta meg Galla Emilt. Meg kellett szerveznie a magyar Repülő Orvosi Szolgálatot, meg kellett teremtenie a magyar repülőorvosi kutatómunka alapjait. Negyvenéves korában, első szóra, lelkesedéssel vállalta, hogy eredményes és nagy reményekkel kecsegtető szemészi pályafutását megszakítva, új szakma elsajátításához kezdjen. És Galla Emil nemcsak hogy tökéletesen megtanulta a repülőorvosi tudományt, de szívós munkával kis gárdát nevelt maga köré, igyekvő, tehetséges fiatalokból, akik az új szakmát művelték. Közben maga is tevékenyen részt vett a tudományos kutatómunkában, amiről nagyszámú repülőorvosi tárgyú cikke, közleménye, valamint az első magyar „Repülőorvostan” — amelynek társszerzője és főszerkesztője volt — tanúskodik. Az úttörő munka mellett magas színvonalú egészségügyi ellátást biztosító kórházat is szervezett s nagy körültekintéssel tett eleget a hadseregben szemész-főszakorvosi munkakörének. Sokoldalúságára, munkabírására jellemző, hogy a legutóbbi években, az űrhajózás problémáinak előtérbe kerülésével bekapcsolódott az Űrhajózási Bizottság munkájába is, mint annak orvos tagja. Számos tudománynépszerűsítő cikket írt és előadásokat tartott e tárgykörben. Kormányzatunk több alkalommal kifejezésre juttatta vele szemben elismerését: két ízben részesült magas kormánykitüntetésben és elnyerte a „Kiváló orvos”címet is. Kiváló emberi tulajdonságai közül talán kettőt kellene kiemelni: az igaz ügyért való, tántoríthatatlan és következetes harcát és nagyfokú igényességét mindenkivel, elsősorban önmagával szemben. Kommunista volt, aki nem szavakkal, hanem szilárd jellemével, tetteivel és odaadásával tett tanúságot hitéről és eszményeiről. Egyéni és családi élete is példaszerű volt. Mindenütt osztatlan tisztelet és megbecsülés övezte és — bár egyénisége a felületes szemlélőnek gyakran talán ridegnek tűnt —, akik jól ismerték, tanúi voltak mély emberségének, kivétel nélkül szerették. Fiatalon, energiájának és alkotókészségének teljében ragadta el közülünk a halál. Távozása fájdalmas és súlyos vesztesége az egész magyar orvostársadalomnak. LEVELEK A SZERKESZTŐHÖZ Az orvosi orthographia kérdéséhez T. Szerkesztőség! Nagy érdeklődéssel olvasom újra a lap hasábjain (1959. 100, 5, 46) a halni nem akaró „vitát” az orvosi nyelv tisztaságáról. A probléma úgy látszik nagy, megoldása pedig nehéz. Ezt tükrözik a különféle, mégis egyirányú cikkek. Ám az irányon belül oly sok belső ellentmondásba ütközünk, hogy ez önmagában is figyelemre méltó jelenség. Érdemes e szempontból Bugyi István és Gábor Aurél írásait átnézni. Az utóbbi szerző hozzászólása önmagáért beszél. Az előzőnél két tendencia ütközik össze. Bemutatásukra idézek: „Igen, aki orvos akar lenni, tanulja meg orvosi szavainkat és írásukat, ismerje meg eredetüket ...” Ezzel valóban biztosíthatjuk az ógörög nyelv modern kultuszát. Ugyanakkor: „...nyelvészeinktől halálraítélt szavak tömegesen életben maradtak.” Illetve: „Csakis a nyelvszokás döntheti el, mi a helyes és mi a helytelen (Simonyi).” Ezzel viszont aligha! De nézzük részletesebben. Arról van szó, hogy kívánatosnak látszik a zűrzavarban szabályok érvényesítése. De mihelyt ezt következetesen akarjuk alkalmazni, élénkbe tűnik a két utóbbi idézet igazsága. Nem tudunk következetesek maradni. Az abszurdum ott kezdődik, hogy görög szavakat latin betűkkel szeretnénk „helyesen” írni, folytatódik a fattyú szavaknál és csődbe jutunk a fonetizmus részleges elismerésénél, valamint a meghonosodott idegen szavaknál. Nem, ezt a kérdést ezen egyoldalúan formális szempontok szerint megoldani nem lehet. Nem azért, mert előbb meg kell érteni, hogy miről is van tulajdonképpen szó! Az élet és a nyelv is fejlődik. Az ember többek között úgy is fejlődik, hogy idegen tulajdonságú egyedek összeházasodnak, az utódok pedig egyesítik magukban szüleik jó tulajdonságait. Ezt az utat a nyelvfejlődés is megteszi. Aki pedig zokon veszi tőle, meg ne szólaljon addig, amíg mind az ezer ősmagyar szó birtokában és kizárólagos felhasználásával meg nem tudja cáfolni véleményemet. Az idegen szavakat a nyelv szomjúhozza, másrészt meg reá tapadnak. Befogadásukra lehet szabályokat, helyesírási módszereket ajánlani, de nem kötelezőleg hozni. (Olvasd a második idézetet!) Az etimológiailag helyes írásmód logikus. De ne haragudjon meg senki, ha nem fogom műveltségem hiányait pont az ógörög nyelv elsajátításával kezdeni, arról nem is szólva, hogy ki fogja nekem annak igazán helyes kiejtését megtanítani? De jó, megtanulom, úgy látszik enélkül már nem lehet kellő színvonalon gyógyítani. De cserébe kérek valamit. Csak annyit, hogy minden idegen kifejezést, értem alatta, hogy bármely nyelvből, így héber, arab és kínai, valamint indusból is, helyesen írjunk és ejtsünk. Legalábbis orvosi vonatkozásban. Ez még azonban csak a kezdet volt, mert a nyelv fejlődik, de hová?! Megértjük jobban, ha megint idézettel kezdem: „Már... Dionysios megütközik a görög színműírók idegen szavain, Caesar és Cicero gondosan kerülte az idegen szavakat” stb., olvashatjuk Bugyi dr. cikkében. Máshol meg Herdert idézi, mely szerint nyelvünknek el kellett volna veszni az idegen 1202