Orvosi Hetilap, 1966. január (107. évfolyam, 1-5. szám)
1966-01-02 / 1. szám - HORUS - Regöly-Mérei Gyula: Forrai Elemér (1895. jan. 31. - 1963. dec. 7.)
nyeit, így allergizáló hatását is, hanem az a tény tűnik fel, hogy a szerző, aki ebben az időben Angliában már ismert orvos volt, azt emeli ki, hogy a budapesti egyetem kórbonctani intézetének és belklinikájának volt tanársegéde. Forrai Elemér élete végéig a budapesti orvosi iskola tanítványának és tagjának tartotta magát, ez nyilvánult meg 1945- ben, amikor az „Orvosok Lapja” számára megírta — mégpedig tetemes klinikai és laboratóriumi saját tapasztalat alapján —■ a penicillinről szóló tanulmányát; ezért vett részt és tartott előadást 1948-ban Budapesten a centenáris orvosi nagygyűlésen is. Amikor most — technikai okok miatt elkésve — megemlékezünk életművéről és felidézzük szép emlékét, akkor úgy érezzük, hogy a földrajzi távolság elenyészik, s mi is a magyar orvostan szellemi termékének tekintjük értékes tudományos eredményeit. Forrai Elemér Budapesten született 1895. január 31-én, itt végezte gimnáziumi tanulmányait és az orvosi egyetemet. Az első világháborúban mint tartalékos hadnagyot katonai szolgálatra hívták be, s ezért csupán 1919-ben szerezhette meg orvosi oklevelét. Három esztendőt Krompecher Ödön mellett dolgozott a II. sz. Kórbonctani Intézetben, közben azonban elvégezte az egyetemen még a kémiai tanfolyamot is. Kórbonctani tanulmányai során elsajátította a pathológus szigorú kritikáját, s ha tudományos működése során mindvégig invenciózus kutatónak is bizonyult, mindig a valóságot kereső, ahhoz ragaszkodó szemlélet jellemezte. A későbbiekben öt évet töltött el Korányi Sándor klinikáján, s nem vitatható, hogy Korányi lenyűgöző egyénisége, a funkcionális szemlélet és a fizikaikémiai vizsgáló irányzat alapvető módon hatott Forrai további fejlődésére. Külföldi tanulmányútra indul, több hónapot tölt el Párizsban Chauffard, Vidal és Rammond intézeteiben, majd 1924-ben és 1925-ben Londonban Sir Arthur Hurst tanítványa. Kórbonctani ismeretei, klinikai tapasztalatai és kémiai szaktudása jelentik tudományos munkásságának kiindulópontját, biztosítanak kutatásainak széles perspektívát. Már a húszas években felismeri a phosphatase kérdésének jelentőségét, s egyike a legelsőknek — vagy talán ilyen koncentrált kutatást illetően: a legelsők, akik megmunkálják ezt a területet. 1923 és 1927 között nyolc ilyen tárgyú műve jelenik meg.* Orvostörténelmi szempontból tehát Forrari kétségtelenül a Nobel-díjas Corie-házaspár, valamint az ugyancsak magyar származású Gömöri György (G. Gomori) korai előfutárának kell tekintenünk, s pótolhatatlan kár, hogy a húszas évek hazai kutatóprogramja a fiatal Forral tudományos felismerésének részletes kidolgozásához és megvalósításához nem nyújtotta a szükséges anyagi segítséget, s ezért ezirányú munkáját abbahagyni kényszerült. A foszforforgalom kutatása tehát szép álom marad, s Forral más kérdésekkel foglalkozik. Elsősorban az emésztőrendszer megbetegedései keltik fel érdeklődését. Több közleményében ismerteti a bilirubinnal kapcsolatos vizsgálatait, a legjelentősebb ezek közül a bilirubin fizikai-kémiai sajátosságait tárgyalja (Biochem, Ztschr. 1927). Tanulmányozza továbbá az epehólyag lárváit gyulladásait, s arra a felfogásra jut — amit későbbi könyvében részletesen leír —, hogy a gyomornak, az epehólyagnak és az appendixnek közös eredetű megbetegedése létezik, ami családokon belül halmozottan lép fel. Ezen munkái a „Gyógyászatiban (1934), a „Korányi Emlékkönyv”-ben (1936), valamint a „Wiener klinische Wochenschrift”-ban (1936) jelennek meg, de a syndromaszerű kórképet az 1935. évi budapesti, valamint bruxellesi belorvosi nagygyűlésen előadás formájában is ismertette. 1937-ben a májinsufficientia pathomechanizmusával és therapeutikus lehetőségeivel foglalkozik („Therapia”, 1938; párizsi nagygyűlés, 1937). Ez hazai vonatkozásban voltaképpen már hattyúdala, mert a hitleri birodalom előretörésének hatására kivándorol Angliába. Angliában Forral hamarosan elnyeri orvosi oklevelének nosztrifikálását, sőt az Edinburgh-i egyetemen megkapja az L. R. C. P. tudományos minősítést is. Egymás után jelennek meg dolgozatai, amelyek közül újabb nagy értéket jelent a traumás shockban észlelhető fokozott érpermeabilitás vizsgálata (J. of Physiol, 1943, 102, 127.). Ebben az időben válik közkinccsé Sir Alexander Fleming penicillinje, s az „oxfordiak” gyors ütemben kezdik el a klinikai alkalmazás megvalósítását. Az egészségügyi szervek felfigyelnek Forrai személyére, s csakhamar mint a „Penicillin-staff” megbecsült munkatársa végez újabb tudományos munkát. Az Inverness-i kórházban kap osztályvezetőfőorvosi kinevezést, immáron egyaránt módja van betegek észlelésére és gyógyítására, de jól felszerelt laboratórium is rendelkezésére áll. Az élet azonban ezúttal fukar kézzel mért, betegsége mindinkább súlyosbodik, nyugdíjba vonulni kénytelen. Családjával együtt Londonba költözik, még megírja az angol nyelven megjelent (1963) önéletrajzát. A 80 oldalas munka magyar vonatkozásban is bőven tartalmaz orvostörténeti adatokat. Az önéletrajz befejező fejezetének mottójául Shelley örökszép sorait választotta: „All things are subject, but eternal Love”. Valóban, a szeretet a 1. Glycerophosphatase in menschlichen Organen. Biochem. Ztschr. 1923. 2. Saccharophosphatase in menschlichen Organen. Ibid. 144, 149. 3. Differenzierung menschlicher Phosphatasen. Ibid. 145, 54. 4. Fructosediphosphatase in menschlichen Organen. I. Ibid. 145, 47. 5. Untersuchungen über Phosphatasen menschlichen Geschwülste. Ztschr. f. die gesammte exper. Med. 1924, 43, 647. 6. Az emberi phosphatasekra vonatkozó vizsgálatok. Magy. Orv. Arch. Korányi-szám. 1925. 7. Untersuchungen über menschliche Fructosediphosphatase II. Biochem. Ztschr. 1927, 189, 155. 8. Insulin und Fructosediphosphorsaure. Ibid. 1927, 189, 162.