Orvosi Hetilap, 1969. augusztus (110. évfolyam, 31-35. szám)
1969-08-31 / 35. szám - Búcsú Ángyán professzortól
2018 ORVOSI HETILAP cégét tükrözte, amelyért szüntelenül harcolt, nem mintha nem látta volna helyesen a jövő útját, a szakosítás jelentőségét, de felismerte, hogy emögött milyen súlyos problémák rejtőznek. Nagyon is fontosnak tartotta a belorvostan differenciálódását, de tudományos téren, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy már csaknem 50 év előtt a belgyógyászat minden ágában egy-egy tanítványát képezte, illetve képeztette ki itthon vagy külföldön, akiknek feladatává tette a belgyógyászat szűkebb területének magasabb szintű gyakorlati és tudományos művelését. Klinikáján megvalósította a gyógyítás és megelőzés egységét, speciális szakrendeléseket állított fel, ahol a chronicus betegek irányítása és ellenőrzése történt, mint ilyent a diabeteses ambulantiát, a tüdőgondozót, a silicosis szakrendelést emelem ki. Fáradhatatlanul küzdött a pécsi Tüdőszanatórium megépítéséért, minthogy abban az időben a tbc elleni küzdelemben a betegek izolálását tartották a legfontosabbnak. Az inveterált, gyógyíthatatlan betegek számára az Irgalmasrend kórházát csatolta a klinikához, a rheumások érdekében Harkányfürdő fejlesztését sikerrel szorgalmazta. Nagy súlyt helyezett arra, hogy a klinika ne csak szakorvosokat, hanem orvosokat képezzen. Sokoldalú, művelt, becsületes ember a humánumot és a korrektséget két kézzel szórta környezetében. Minden érdekelte és mindenben nagy tájékozottságra tett szert, szépirodalomban, zenében, képzőművészetben egyaránt. Sokszor hangoztatta, hogy az orvosnak minél szélesebb körű általános műveltséget kell szereznie, mert csak így tudja betegeit psychésen vezetni. Keveset publikált szigorú önkritikája miatt, túlságosan magas mércét állított fel saját magával szemben. Ha megírt egy közleményt, azt úgyszólván napról-napra, hétről hétre újból és újból átjavította, végül íróasztalának fiókjába süllyesztette. Nagy tudását, gazdag ismeret-tárházát sokszor megcsodáltuk. Sokat olvasott, angolul, franciául, németül beszélt és mind a három nyelven eredetiben olvasta a külföldön megjelent folyóiratokat, monográfiákat és kézikönyveket. Felvilágosult, haladó szemléletével, műveltségével és emberségével bölcsen felismerte, hogy hol a helye az értelmiségnek a változó világban. Szeme romlott, de látása éles maradt. Azon kevesek közé tartozott, akit a fasizmusnak még megperzselni sem sikerült. Ember volt és minden körülmények között az maradt. Bár életének nagyobb részét a kapitalizmusban töltötte, jól látta annak minden hibáját, ami talán az egészségügyi vonalon volt a legkirívóbb. A haladó eszméket nem opportunizmusból, hanem tudatosan vallatta. Szociális gondolkodását mi sem jellemzi jobban, minthogy tanszékén ennek szellemében alakította ki lelkes oktató gárdáját. Származásra, vallásra, osztályhelyzetre, vagyoni viszonyokra nem volt tekintettel, legfontosabbnak a tehetséget tartotta, és akiben a rátermettség a tudományos munkához vagy az előadói készség hiányzott, annak útját is egyengette és a szakorvosi képesítésének megszerzése után gyakorlati munkakörben igyekezett elhelyezni. Nem véletlen, hogy tanítványai körébe tartozik az egészségügyi miniszter és első helyettese, erre nagyon büszke volt, számos egyetemi tanár, kórházi és rendelőintézeti főorvos, akadémiai levelező tag, orvostudományi doktor és kandidátus. A legutóbbi időben is dolgozott, emlékiratait készítette, amelyet sajnos már nem tudott befejezni. Kár, mert a nagy történelmi korszakoknak nemcsak tanúja volt, hanem szereplője is. A pozitív ember életműve lezárult. Úgy halt meg, ahogyan élt, csendben, szerényen. Hogy hol lesz a helye a magyar belgyógyászat történetében, azt a jövő fogja megmutatni. A pécsi egyetem történetéből nem lehet kihagyni, azon főszereplők közé tartozott, akik tántoríthatatlanul küzdöttek azért, nehogy az egyetem szakiskolává váljon. Nehéz megválnunk az igaz embertől, különösen a tanítványainak, akik rövidebb-hosszabb időt töltöttek vele és mellette. Emléke szívünkben örökké élni fog. Barta Imre dr.