Orvosi Hetilap, 1977. március (118. évfolyam, 10-13. szám)
1977-03-06 / 10. szám - IN MEMORIAM - Cseh Imre: Entz Béláról születésének 100. évfordulójára
4* IN MEMORIAM Entz Béláról születésének 100. évfordulójára Cseh Imre .. mert figyelmetek soha meg nem felejthetik, hogy betegünket nemcsak gyógyítanunk, de szeretnünk is kell!” A mottó az Entz-dinasztia legelsőként ismert orvostagjának, Entz Ferenc mezőkomáromi orvostudornak (Entz Béla nagyapjának) a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók VI., pécsi nagygyűlésén 1845 augusztusában elhangzott hozzászólásából származik, ahol mások között olyan nagyságok is hallgatták mint Jedlik Ányos, Bugát Pál stb. Azért kezdem e megemlékezést az egyik ős ismertetésén, mert roppant nehéz olyan emberről írni, akit széles körben szerettek, becsültek, tiszteltek, s akik közül számosan még életben vagyunk. Remélem azonban, ha kiindulunk két vagy több, génjeiben magával hozott tulajdonságából, hozzáfűzünk néhányat azok közül, amiket környezeti ráhatások folytán maga szedett fel, talán sikerül olyan képet felvázolni, ami felsejteti nagyságát azok előtt is, akiknek nem volt szerencséje ismerni őt. Entz Béla esetében az egyik tulajdonság, amit a nagyapától az unokáig követni lehet: az emberszeretet, a mélységes humánum, a másik az igazsághoz haláláig tartó ragaszkodás, végül a sokoldalúságnak olyan foka, amit polihisztorságnak is mondhatnánk, ha a tudományágak egyre mélyülő szakosodásával e szó nem kapott volna pejoratív mellékízt. Entz Béla pályafutása Ferenc József uralkodása alatt kezdte meg felfelé ívelését, a Horthy- Magyarországban teljesedett ki, s a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett korszakban hanyatlott alá. Külhoniak számára mindez nem sokat mond, de azoknak, akik végigélték vagy kicsit is ismerik hazánk történelmének e nem távoli szakaszát, nem kell bizonygatni, milyen rendkívüli jellemmel kellett rendelkeznie annak, aki a változó idők sorában mindenkor, mindenkivel szemben megőrizte igaz emberségét, sőt az embertelenségek láttán soha nem maradt vétkesek közt cinkosan néma, hanem egzisztenciájával nem sokat törődve, minden lehetséges fórumon, elsősorban feledhetetlen rektori és dékáni beszédeiben hangot is adott elmarasztaló véleményének. Minden bizonnyal ez volt az oka, hogy a Horthy-Magyarországban nem kapott katedrát Pesten, nem lett akadémikus, s egészen bizonyos, hogy ez volt az az ok, ami miatt a németek 1944. március 19-i bevonulásuk után az elsők között „vették őrizetbe”. Entz Béla 1877. március 10-én látott napvilágot Kolozsvárott, ahol édesapja az ottani egyetem zoológia professzora volt. (A mai gyermekszűk világban talán nem érdektelen megemlíteni, hogy heten voltak testvérek, s ebből hatan fel is nőttek.) Az elemi iskolát, továbbá középiskolai tanulmányainak első két évét Kolozsvárott, a továbbiakat pedig Budapesten végezte, minthogy az időközben a fővárosba kinevezett apát a család is követte. Az érettségit 1895-ben tette le jeles eredménnyel, s ugyanezen év őszén beiratkozott a Pázmány Péter Tudomány Egyetem Orvosi Karára. 1900 októberében avatták doktorrá. De hogy medikus korában is társai fölé emelkedett, azt igazolja, hogy közben demonstrátorként állt alkalmazásban az anatómiai intézetben, az élettani intézetben készített pályamunkáját az orvoskari tanártestület jutalomban részesítette, majd IV. éves korában ugyanezen intézetben állami ösztöndíjat kapott. Az 1900-beli doktoráláskor előtte állt a szakma megválasztásának gondja. A jelenleg élő családtagok elmondása szerint Entz Béla szemész szeretett volna lenni. Hogy e terv mi miatt hiúsult meg, arra a család tagjai már nem emlékeznek. De az tény, hogy már 1900-ban a Genersich Antal vezette kórbonctani intézetben helyezkedett el. Ebben bizonyára szerepet játszottak azok a szoros kötelékek is, amik a két családot már Kolozsvárott is egymáshoz fűzték. Mi, kórboncnokok csak örülhetünk a dolgok ilyetén fordulatának, mert az eredeti terv megvalósulása esetén a magyar kórbonctan egyik legkiválóbb művelőjét, iskolateremtőjét, s vitán felül állóan legnagyobb tanítóját veszítette volna el. Entz Béla tehát kórboncnoki pályafutását 1900 őszén a Genersich-intézet demonstrátoraként kezdte. Végiglépkedve az egyetemi grádics fokait, 1914-ben adjunktusként fejezte be ugyanezen intézetben életének ezt a szakaszát. Közben 1912- ben „A csecsemőkori betegségek kórbonctana” című tárgykörből a tanártestület magántanárrá habilitálta. Ennek alapját főként az a tudományos kutatás képezte, amelyet a Genersich-intézetben betöltött állásának érintetlenül hagyása mellett 1909-től kezdve az Állami Gyermekmenhely önálló prosectoraként folytatott. Tudományos szemléletét formálták, világképének kialakulásában nagy szerepet játszottak azok a külföldi tanulmányutak, melyeken a Genersichintézet tagjaként részt vehetett. Különösen említésre méltó az az egy-egy esztendő, amit Bécsben Paltauf, Berlinben pedig Engel oldalán tölthetett. Amint említettük, Entz munkaviszonya 1914- ben a Genersich-intézetben megszűnt, éspedig azért, mert az István Kórház kórboncnok főorvosává, 1917-ben az Állatorvosi Főiskola professzorává, majd 1918 tavaszán ugyanezen minőségben a pozsonyi egyetem orvosi karára nevezték ki. Közben azonban dúlt az első világháború, s a „civil” munkát meg-megszakította a többszörös katonai szolgálat. Mint katonaorvos is kiválóan megállta helyét, különösen a járványok elleni küzdő-