Orvosi Hetilap, 1984. március (125. évfolyam, 10-13. szám)

1984-03-18 / 12. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

irányította osztályunkra, retino­­pathiája progresszív romlása mi­att. Diabetesét 48 év korában is­merték föl, kezdettől fogva NPH insulinna­l kezelték. Retinopathia kialakulását már Kanadában ész­lelték, egy ízben már ott lézerezték­­. Betegünk fölvételekor elmondta, hogy 52 E NOVO NPH-insulint ad magának naponta egyszer, s 160 g CH tartalmú diétát tart, alkalman­ként engedményekkel önmagának. Kérésünkre megmutatta fecsken­dőjét is, mely szintén 100 E/ml koncentrációjú insulinhoz készült. A beteg figyelmét hazatelepülése után senki sem hívta föl arra, hogy a 100 E/ml-es insulinhoz készült fecskendő nem alkalmas az eredeti skálabeosztás szerint 40 E/ml-es, hazai viszonyaink közt rendelke­zésre álló insulin beadására, így betegünk hazatelepülése óta való­jában 20 E NPH insulint adott ma­gának, mely retinopathiája rosz­­szabbodását természetesen magya­rázza. 36 E NPH insulinra állítva, rendezett anyagcserével bocsátot­tuk haza, újabb lézer­kezelésre kórházunk illetékes szakrendelése az OTKI szemészeti tanszékén elő­jegyeztette. Kórházi kezelése során megállapítható volt, hogy időköz­ben nephropathia diabetica is ki­alakult, fehérje ürítése 1,3 g/nap értékű volt távozásakor. Az egyszer használatos eszközök bevezetése, ill. használatuk széles körűvé válása a rendszeresen in­­jekciózásra szorulók életét nagy­ban megkönnyítette. Az insulint kapó betegek esetében azonban a nyilvánvaló előnyök mellett egy megkülönböztetett figyelmet igény­lő körülmény is jelentkezik, még­pedig az, hogy a különböző kon­centrációjú insulimokhoz készült fecskendők egységbeosztása eltérő. A hazánkban jelenleg forgalma­zott valamennyi­­ magyar és kül­földi — insulin 40 E/ml tartalmú, de külföldön 80, ill. 100 E/ml tar­talmú, koncentrált készítmény is forgalomban van. Utóbbiak speciá­lis indikációval — magasabb in­sulin adagra szorulók, insulin­­pumpa kezelés stb. — kerülnek al­kalmazásra (1, 2, 3,). Mivel a bete­gek, s hozzátartozóik a különböző koncentrációjú insulin készítmé­nyekről megfelelő tájékozottsággal általában nem rendelkeznek, az insulint rendszeresen fölíró, ill. a beteget rendszeresen ellenőrző or­vosnak célszerű a fölvilágosítást e kérdésekre is kiterjesztenie, s egyszer használatos fecskendőt al­kalmazó beteg injekciós eszközeit, a beadás körülményeit időszakosan ellenőriznie. Bemutatott eseteink ma még ritkaság­számba menők, de koránt­sem egyediek. Tudomásunk van ar­ról, hogy hasonló okból eredő dózis tévesztés nagy betegforgalmú bu­dapesti diabetes ambulantia bete­gei közt is előfordult, s a nem­zetközi irodalomban is olvasható u­tálás az egyszer használatos fecs­kendők helytelen használatából származó alul-dozirozásra (4.) Ese­teink ismertetésével a kalibráció és dózis (angolszász terminológiával a „marks and units”) kérdésének fontosságára kívántuk fölhívni a figyelmet. IRODALOM: 1. Tamás Gy.: In­zulin a diabetes gyógyításban (in: Magyar I., Tamás Gy. szerk.: Dia­betes mellitus. Medicina, Budapest 1979. pp. 192—203.) — 2. Galloway J. A.. de Shapo R. D.: The clinical use of insulin and the complica­tions of insulin therapy (in: Ellen­­berg M., Rifkin H. ed.: Diabetes mellitus, Theory and Practice, Med. Exam, Publ. Co. Incorp., New York, 1983. pp. 519—538.) — 3. Dörz­­bach E., Muller R.: Die Insulin­therapie und die Insulin Präpara­te (in: Pfeiffer E.: Handbuch des Diabetes mellitus. Lehmanns Ver­lag, München, 1971., 2. kötet, pp. 1087—1105.) — 4. Hillson R. As­­plin C. M.: Changing insulin treat­ment (olvasólevél). Br. Med. J. 287, (No 6397) 982—983. 1983. Winkler Gábor* dr. Salamon Ferenc dr. János Kórház II. belosztály A rövidítések indokoltságáról és visszásságairól. T. Szerkesztőség! Élvezettel ol­vastam Veress Sándor dr. tréfás hangvételű levelét (Orv. Hetik, 1984, 125, 245.), amely egy kétség­kívül egyre inkább elharapódzó je­lenségre, a „tudományos rövidíté­sek és betűszók dömpingjére” hív­ja fel a figyelmet. Levelére két okból válaszolok. Az egyik az, hogy annak érdemi mon­dandójával nagyon is egyetértek: az egyes hazai szerzők által kita­lált, nemzetközileg ismeretlen, sok­szor magyar szakszavakból kialakí­tott ,,eredeti” rövidítések bevezeté­sét mi sem tartjuk kívánatosnak. A másik ok, amiért írok az, hogy Ve­ress dr. egyik közelmúltban meg­­jelent munkánkat (Orv. Heti I., 1983, 124. 2725.) említi — több kontextus­ban is — elrettentő példaként. Meg­jegyzi, hogy cikkünk elején — hor­ribile dictu — 16 rövidítést sorol­tunk fel, s olyan — érzése szerint felesleges — rövidítéseket használ­tunk, mint FFA (= free fatty ricids, szabad zsírsavak), PE (= foszf­atidiletanolam­in). Veress dr. figyelmét azonban el­kerülte az a tény, hogy a dolgoza­tunkban szereplő valamennyi rövi­dítést (AMI = akut myocardium infarktus; ATP = ladenozintrifosz­­fát; TG = triglicerid; VT = kam­rai tachikardia; VF = kamrafibril­­láció; PGEi = prosztaglandin E.) a szívvel és lipidekkel foglalkozó ha­zai és nemzetközi­rodalom régóta egységesen alkalmazza. A Veress dr. * jelenleg aspiráns, munkahelye Semmelweis O. T. E. I. Belklinika által ajánlott kefalin a foszfatidile­­tanolamin triviális neve és a lipi­­dek nómenklatúrájával foglalkozó bizottság állásfoglalása szerint (J. Lipid Res., 1978, 19, 114. —) inkább az utóbbi — nehézkesebb, de ponto­sabb — elnevezés használata kívá­natos. Veress dr. megkérdi, hogy vajon „mit szólnak a franciák, a németek, és a többi nemzetek” az angol eredetű rövidítések fokozódó elterjedéséhez? Hogy mit szólnak ehhez, nem tudom; azt azonban lát­juk, hogy a nevezéktanii kérdések­kel foglalkozó bizottságok által ajánlott vagy az angolszász iroda­lomban széleskörűen és következe­tesen használt rövidítéseket az em­lített nemzetek irodalma is egyre inkább átveszi. Ez alól — úgy tű­nik — a miénk sem teljesen kivé­tel. Akár tetszik, akár nem, az an­gol nyelv kezdi egyre inkább be­tölteni kongresszusokon stb. a tudo­mány nemzetközi nyelvének szere­pét. Nekünk az a véleményünk, hogy az egységesen alkalmazott, nemzet­közileg elfogadott és a közlemény elején megmagyarázott rövidítése­ket nem kell száműzni a dolgoza­tokból. Használatukat a terjedelem­mel való ésszerű gazdálkodás is in­dokolja. Okvetlenül egyetértünk azonban Veress dr.-ral abban, hogy ezen a téren is meg kell húzni a ha­tárt, hogy elkerüljük az orvosi nyelv „abszurdoidhoz” való közele­dését (ld. még: Jancsó M.—Hernádi Gy.: „V. N. H. M.” c. darabját, va­lamint az „E. T.” c. filmet!). Fazekas Tamás dr. T. Szerkesztőség! Köszönöm Fa­zekas Tamás dr. reagálását leve­lemre, örülök annak, hogy érdemi mondanivalójával egyetértett. Ál­lást foglal azonban a nehézkesebb, de pontosabb, nem triviális nomen­clatura, valamint a nemzetközileg egységesen alkalmazott és elfoga­dott rövidítések használata mellett. Bár az „egységesen alkalmazott” módszert sem alkalmazzák egysé­gesen, szemléletemet emberi, orvosi szempontok vezérelték. Tudom, hogy az objektív tendenciákat meg­állítani nem lehet, vitatkozni is meddő róluk, legfeljebb szubjektív vélemény mondható a jelenségről. Már mások is megfogalmazták, hogy az orvosi szakdolgozatok, pub­likációk kód­nyelven íródnak. Va­lamiféle gépi monotónia jellemzi ezeket a tudományos dolgozatokat. Egyre szűkülő és értő rétegeknek íródnak, egyre kisebb és mélyebb területekről adnak seperális infor­mációkat. Az „általános orvosnak” egyre nehezebb lesz ezeket a közölt ismereteket a gyakorlatban alkal­mazni. A tudományos betűszók és rövidítések dömpingje — ezt csak nehezíti! A gyógyítás — az orvos­­tudomány eredményeinek alkalma­zása a beteg ember érdekében. /’"'4. Mintha computerbe táplálnák már \­#Г a klinikusok is a betegágy melletti X X tapasztalataikat, mondanivalójukat. Ezt a computer-nyelvet tükrözik a 737

Next