Orvosi Hetilap, 1986. szeptember (127. évfolyam, 36-39. szám)

1986-09-21 / 38. szám - HORUS - Trencséni Tibor: Ángyán János emlékezete

látva a bajba jutott embert, utasított bennünket, tegyünk meg minden lehetőt sorsának enyhítése érdekében. Kedves Barátaim! Azok körében, akikkel annak idején együtt dolgoztam, köztudott volt, és ezt őszintén meg kell vallanom, a professzorhoz fűződő kapcsolatom nem volt felhőtlen. Ha erről annak idején nem szólok, és most sem teszek említést, akkor köszöntésem és megemlékezésem őszinte hangra törést szenvedne, ami nem volna méltó emlékéhez. Szeretném a t. Hallgatóság ama korosztályai számára, akik nem ismerték őt, Ángyán János­nak, az embernek alakját megjeleníteni és ezért em­lékezetem tárházából felidézni azoknak a sorsfor­dító perceknek-óráknak az emlékét, amelyek meg­határozták életem további folyását és ezzel kiegé­szíteni humánumának megvilágítását. 1934 nyarán két pylorus stenosisban szenvedő beteget észleltünk a klinikán. Ezek egyikének a váratlanul jelentkező tonusos-c­onusos görcsroha­mát, nephritisre jellemző vizeletlelete ellenére, a gastrogen tetánia analógiájára és ismeretében „gastrogen uraemiának” neveztem és minősítettem, és mindezt abban a hiszemben, hogy egy új kórké­pet ismertem fel. Képzeljék el, fél évszázados orvosi pályám legnagyobb élményének légkörében éltem, aminek további folyományaként a klinika könyvtá­rának hirdetőtábláján rendelkezés jelent meg, amit szó szerint idézek: „A klinika betegei nem állnak az orvosok szabad rendelkezésére, ha valaki tudo­mányos munkát akar végezni, tartozik annak ter­vezetét a professzornak benyújtani”. Félreértés ne essék, mi sem természetesebb­, ez nemcsak joga, hanem kötelessége is minden professzornak. Nekem azonban ezek után fel kellett vetnem magammal szemben azt a kérdést, hogy szabad-e pedagógus apám, öt gyermek atyját további eltartásommal megterhelni, habár ő ezt boldogan vállalta. A pro­fesszor és tanítványa, az Apa és fia. A párhuzam úgy vélem, nem igényel kommentárt és talán meg­engedhetővé teszi, hogy egy mondatban Apámról is megemlékezzek, akivel szemben olykor-olykor ugyancsak lázongtam, de aki végül is lehetővé tet­te, hogy orvosi gyermekkoromat a professzor klini­káján tölthessem el. Hetekig tartó gyötrődés után a professzortól meghallgatásomat kértem: ugyanazon év nyárutó­jának egyik délutánján fogadott és most hadd idéz­zem azokat a mondatokat, amelyeket hónapok so­rán mormoltam és szövögettem. Szobájába lépve azonnal hozzáfogtam mondókámhoz: „Professzor úr, kérem, bocsánatot kérni jöttem”, csodálkozva reám tekintett és azonnal válaszolt: „Fiam, hiszen maga nem bántott meg engem”... „de igen” foly­tattam és utaltam a könyvtár hirdetőtábláján meg­jelent rendelkezésére, majd tovább folytatva, szó szerint elevenítem fel emlékezetem mélyéből azt a döntő mondatot, amely további sorsomat végképp determinálta: „Professzor úr” —mondottam —, „én azt gondoltam, hogy egy tanítvány ezzel okozza professzorának a legnagyobb örömet.” Ismét reám 2320 csodálkozott és leültetett. Ezek után életem sorsfor­dító délutánja két módon folytatódhatott: öt-tíz perces formális beszélgetés után elbúcsúzik tőlem, mély emberiességéből fakadóan azonban nem ezt tette, hanem több órás beszélgetés eredményekép­pen még további két esztendőt töltöttem el kliniká­ján ... és befejezésképpen messze meghaladóan mindent megadott nekem, amit én csak elvárhat­tam : gondoskodott a Szabolcs utcai zsidókórházban való elhelyezésemről, megkaptam a tanársegédi cí­met, ami akkor nagyon sokat jelentett, és egy olyan működési bizonyítványt, amely osztályvezetői fő­orvosi állás betöltésére minősített. Kedves Barátaim! Megemlékezésem bevezető soraiban szóltam a Professzor korát megelőző alkotói-szervezői tevé­kenységéről. Rám, már annak idején, amikor a kli­nikán dolgoztam, rendkívül mély benyomást gya­korolt többek között a professzornak a gyógyszer átalánnyal való gazdálkodásának azon módja, amellyel a „látszatterápia” költségeinek rovására, a diagnosztikai szektort fejlesztette. A megtakarított pénzből hozta létre Jendrassik Loránd korszerű nagy laboratóriumát, a haemato­­lógiai és bacterológiai laboratóriumot, a fizioterá­piát, a művi pneumothorax-terápia feltételeit, a diétás konyhát és még sok mindent, amelyekkel intézetét fejlesztette. Még manapság is, amikor az egészségügyi kiadások szakadatlan növekedése, vi­lágszerte ébresztette rá az illetékeseket a gazdasági szempontok figyelembevételének és értékelésének feltétlen szükségességére a modern betegellátás­ban, nagyon sokan vannak, akik frivolnak érzik ,,pénz”-ről beszélni ott, ahol a beteg ember ellátá­sáról van szó. Számomra az ángyáni gazdálkodás elveinek ismerete és ideológiai tanulmányaim tet­ték lehetővé a 40-es évek második felében, hogy egy tanulmányomban az említett két tényező szin­téziseként írhattam: „Amint gazdasági szempontból mondhatjuk, hogy minden társadalmi rendszer annyit oszthat szét tagjai között, amennyit termel, éppen úgy mondhatjuk, hogy minden egészségügyi szervezet csak annyit nyújthat a fejlődés egy adott szakában betegellátásban, amennyit személyi és do­logi kapacitása nyújtani tud. Ha tehát egészségügyi kapacitásunkkal nem racionálisan gazdálkodunk, ha a meglevő kapacitást nem racionálisan használ­juk ki, akkor végeredményben nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebbet nyújtunk betegeinknek, mintha egészségügyi technikánk ésszerű kihasználására tö­rekszünk.” A tanulmányhoz irodalmat nem csatol­tam, mert mindenfajta irodalom felhasználása nél­kül azt az orvosi szemléletet foglaltam írásba, ame­lyet lényegében a pécsi belklinikáról hoztam ma­gammal és amelyben szinte refrénszerűen tér visz­­sza-vissza az a gondolat, hogy „csak a klasszikus medicina és az újabb kori orvostudomány eredmé­nyeinek együttese meríti ki a modern medicina fo­galmát”. Sorskérdése ez a ma, de a jövő mediciná­jának is. Ángyán János klinikáján szívtam magam­ba azt a szemléletet és ma egy fél évszázaddal az­után, hogy a pécsi belklinikát elhagytam, mit sem tartok megváltoztatandónak e szemléleten. Megem-

Next