Orvosi Hetilap, 1986. szeptember (127. évfolyam, 36-39. szám)
1986-09-21 / 38. szám - HORUS - Trencséni Tibor: Ángyán János emlékezete
látva a bajba jutott embert, utasított bennünket, tegyünk meg minden lehetőt sorsának enyhítése érdekében. Kedves Barátaim! Azok körében, akikkel annak idején együtt dolgoztam, köztudott volt, és ezt őszintén meg kell vallanom, a professzorhoz fűződő kapcsolatom nem volt felhőtlen. Ha erről annak idején nem szólok, és most sem teszek említést, akkor köszöntésem és megemlékezésem őszinte hangra törést szenvedne, ami nem volna méltó emlékéhez. Szeretném a t. Hallgatóság ama korosztályai számára, akik nem ismerték őt, Ángyán Jánosnak, az embernek alakját megjeleníteni és ezért emlékezetem tárházából felidézni azoknak a sorsfordító perceknek-óráknak az emlékét, amelyek meghatározták életem további folyását és ezzel kiegészíteni humánumának megvilágítását. 1934 nyarán két pylorus stenosisban szenvedő beteget észleltünk a klinikán. Ezek egyikének a váratlanul jelentkező tonusos-conusos görcsrohamát, nephritisre jellemző vizeletlelete ellenére, a gastrogen tetánia analógiájára és ismeretében „gastrogen uraemiának” neveztem és minősítettem, és mindezt abban a hiszemben, hogy egy új kórképet ismertem fel. Képzeljék el, fél évszázados orvosi pályám legnagyobb élményének légkörében éltem, aminek további folyományaként a klinika könyvtárának hirdetőtábláján rendelkezés jelent meg, amit szó szerint idézek: „A klinika betegei nem állnak az orvosok szabad rendelkezésére, ha valaki tudományos munkát akar végezni, tartozik annak tervezetét a professzornak benyújtani”. Félreértés ne essék, mi sem természetesebb, ez nemcsak joga, hanem kötelessége is minden professzornak. Nekem azonban ezek után fel kellett vetnem magammal szemben azt a kérdést, hogy szabad-e pedagógus apám, öt gyermek atyját további eltartásommal megterhelni, habár ő ezt boldogan vállalta. A professzor és tanítványa, az Apa és fia. A párhuzam úgy vélem, nem igényel kommentárt és talán megengedhetővé teszi, hogy egy mondatban Apámról is megemlékezzek, akivel szemben olykor-olykor ugyancsak lázongtam, de aki végül is lehetővé tette, hogy orvosi gyermekkoromat a professzor klinikáján tölthessem el. Hetekig tartó gyötrődés után a professzortól meghallgatásomat kértem: ugyanazon év nyárutójának egyik délutánján fogadott és most hadd idézzem azokat a mondatokat, amelyeket hónapok során mormoltam és szövögettem. Szobájába lépve azonnal hozzáfogtam mondókámhoz: „Professzor úr, kérem, bocsánatot kérni jöttem”, csodálkozva reám tekintett és azonnal válaszolt: „Fiam, hiszen maga nem bántott meg engem”... „de igen” folytattam és utaltam a könyvtár hirdetőtábláján megjelent rendelkezésére, majd tovább folytatva, szó szerint elevenítem fel emlékezetem mélyéből azt a döntő mondatot, amely további sorsomat végképp determinálta: „Professzor úr” —mondottam —, „én azt gondoltam, hogy egy tanítvány ezzel okozza professzorának a legnagyobb örömet.” Ismét reám 2320 csodálkozott és leültetett. Ezek után életem sorsfordító délutánja két módon folytatódhatott: öt-tíz perces formális beszélgetés után elbúcsúzik tőlem, mély emberiességéből fakadóan azonban nem ezt tette, hanem több órás beszélgetés eredményeképpen még további két esztendőt töltöttem el klinikáján ... és befejezésképpen messze meghaladóan mindent megadott nekem, amit én csak elvárhattam : gondoskodott a Szabolcs utcai zsidókórházban való elhelyezésemről, megkaptam a tanársegédi címet, ami akkor nagyon sokat jelentett, és egy olyan működési bizonyítványt, amely osztályvezetői főorvosi állás betöltésére minősített. Kedves Barátaim! Megemlékezésem bevezető soraiban szóltam a Professzor korát megelőző alkotói-szervezői tevékenységéről. Rám, már annak idején, amikor a klinikán dolgoztam, rendkívül mély benyomást gyakorolt többek között a professzornak a gyógyszer átalánnyal való gazdálkodásának azon módja, amellyel a „látszatterápia” költségeinek rovására, a diagnosztikai szektort fejlesztette. A megtakarított pénzből hozta létre Jendrassik Loránd korszerű nagy laboratóriumát, a haematológiai és bacterológiai laboratóriumot, a fizioterápiát, a művi pneumothorax-terápia feltételeit, a diétás konyhát és még sok mindent, amelyekkel intézetét fejlesztette. Még manapság is, amikor az egészségügyi kiadások szakadatlan növekedése, világszerte ébresztette rá az illetékeseket a gazdasági szempontok figyelembevételének és értékelésének feltétlen szükségességére a modern betegellátásban, nagyon sokan vannak, akik frivolnak érzik ,,pénz”-ről beszélni ott, ahol a beteg ember ellátásáról van szó. Számomra az ángyáni gazdálkodás elveinek ismerete és ideológiai tanulmányaim tették lehetővé a 40-es évek második felében, hogy egy tanulmányomban az említett két tényező szintéziseként írhattam: „Amint gazdasági szempontból mondhatjuk, hogy minden társadalmi rendszer annyit oszthat szét tagjai között, amennyit termel, éppen úgy mondhatjuk, hogy minden egészségügyi szervezet csak annyit nyújthat a fejlődés egy adott szakában betegellátásban, amennyit személyi és dologi kapacitása nyújtani tud. Ha tehát egészségügyi kapacitásunkkal nem racionálisan gazdálkodunk, ha a meglevő kapacitást nem racionálisan használjuk ki, akkor végeredményben nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebbet nyújtunk betegeinknek, mintha egészségügyi technikánk ésszerű kihasználására törekszünk.” A tanulmányhoz irodalmat nem csatoltam, mert mindenfajta irodalom felhasználása nélkül azt az orvosi szemléletet foglaltam írásba, amelyet lényegében a pécsi belklinikáról hoztam magammal és amelyben szinte refrénszerűen tér viszsza-vissza az a gondolat, hogy „csak a klasszikus medicina és az újabb kori orvostudomány eredményeinek együttese meríti ki a modern medicina fogalmát”. Sorskérdése ez a ma, de a jövő medicinájának is. Ángyán János klinikáján szívtam magamba azt a szemléletet és ma egy fél évszázaddal azután, hogy a pécsi belklinikát elhagytam, mit sem tartok megváltoztatandónak e szemléleten. Megem-