Orvosi Hetilap, 1994. november (135. évfolyam, 45-48. szám)
1994-11-20 / 47. szám - Szabó István: Magzati tachyarrhythmia praenatalis nyomon követése
A transzszexuálisok kezelésének a kritikája. Dmoch, W. (D.4000 Düsseldorf 13. Bromberger Str. 22.): Mitteilungen d. Gesellsch. f. Prakt. Sexualmedizin, 1993, 5/50. A szerző önéletrajzszerűen ismerteti ,,találkozásait” a transzszexálisokkal (TSZ). Azon a női idült elmeosztályon, ahol pszichiáterré való képzését kezdte, volt Herbert Helene, egy hímnemű TSZ beteg, aki „mellékesen” hallucináló schizophren is volt. Őt ez az eset nagyon érdekelte, sokat foglalkozott a beteggel, ezért a kollégák őt — a beteget pedig betegsége miat — sokat heccelték, attól óvták, hogy meg ne „fertőződjék” ezzel a „nyavalyával”. Az osztályvezető professzor a beteget át is operáltatta. A beteg egyébként 1975-ben halt meg szívinfarktusban 64 éves korában, 21 évvel a műtét után. A szerző később a düsseldorfi női klinika pszichoszomatikus részlegére került. Ott az első 8 év alatt csak kevés (15 eset) TSZ beteget látott és ezekkel kapcsolatban volt az a fő feladata, hogy megállapítsa, szükséges-e a hormonkezelés, ill. a műtét. Ezeket a betegeket többnyire olyan intézetbe tették át, ahol a TSZ-okkal intenzíven foglalkoztak. A helyezet 1984-ben gyökeresen megváltozott. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a tévében sok szó esett a TSZ- ról, több TSZ önsegélyező csoport alakult, s ezek különböző „ötletekkel-tanácsokkal” látták el a TSZ-okat a tekintetben, hogy miként viselkedjenek a szakértőnél, milyen magatartásformákat gyakoroljanak be. Ennek a ,,fejlődés”-nek az lett az eredménye, hogy egyfelől mind többen „mertek” szakemberhez fordulni olyanok, akik önmagukat TSZ-nak tartották, másfelől pedig azok az intézetek, amelyek addig e betegekkel foglalkoztak, túlterheltekké váltak, ezért máshol is kértek e betegek tanácsot, segítséget, így az utóbbi 5 évben a szerző is 75 TSZ-sal foglalkozott, esetenként 25—25 ülésben. A cikk második felében a szerző arra mutat rá, hogy milyen sok arculata, nehézsége van a TSZ-ek ellátásának. Aki TSZ-nak „tudja” magát, az szeretne mielőbb megfelelő kezelést (hormon, műtétek) kapni, hogy mielőbb átalakuljon, így azután csak kevesen motiváltak azt megkérdezni, hogy TSZ-e, vagy sem. Legtöbben képzett szakemberhez, tehát szakértői véleményért mennek. (Az NSZK-ban két ok miatt szükséges a véleményezés. Az operatőrnek ,,indikáció ” kell, hisz egyébként ép szervek csonkolását kell elvégezni, mégpedig irreverzibilis ok miatt. Másik ok pedig az, hogy a kezelés igen költséges és jogi konzekvenciái is vannak (új név stb.). A német TB bizonyára jobban áll anyagilag mint a magyar, de az sem „szeret” fizetni, ezért „előre” kell a TB-től kérni a tervezett kezelés költségeit s ha ezt megtagadja, lehet perelni. Mind a TB, mind a bíróság szakvéleményt kér. Refi) Mindez így nagyon „szépen” megszervezett lenne, ha nem lennének hiányosságok. Az egyik probléma az, hogy ki tekinthető e vonatkozásban „szakembernek”, hisz nem minden orvos (nőgyógyász, pszchiáter stb.) és pszichológus ért a szexológiához és ezen belül a szexuális medicinához. (Ilyen hivatalos szakképzettség nincs is Németországban, noha vannak ilyen jellegű intézetek, rendelések, társaságok. Ref.) Gyakori eset viszont, hogy az, aki önmagán diagnosztizálta a TSZ-t és ezt el is tudja hitetni valamelyik orvossal, az kellő , hatalmas mennyiségű hormont írat fel magának (vagy feketén szerzi meg) és így később szinte már lehetetlen a differenciáldiagnosztika. Ugyanis hosszadalmas és bonyolult vizsgálatsorozatot kell elvégezni ahhoz, hogy megállapítható legyen, miszerint az „igazi” TSZ-ről van-e szó (ami irreverzibilis, azaz ebből nem lehet „kigyógyítani”), vagy eredetileg csak attól tartott, hogy ő TSZ és erre vonatkozóan akart volna tanácsot kérni, de sok „szakember” úgy gondolja, hogy a beteg elmondott — vagy ki sem mondott, mert nem jutott szóhoz — kívánságának megfelelő „igazolást” kell adni, így előfordul az introgén ártalom. Más kérdés maga a szakvélemény, ami néha csak pár kijelentő mondatból, adequát diagnosisból áll, alig pár soros s hiányos, mert nem írják le, hogy „megállapításokat” milyen vizsgálati eredményekre alapozzák, így praktice ellenőrizhetetlenek. Pedig be kellene bizonyítani, hogy pl. nem pszichiátriai kórképről, nem homoszexualitásról, nem transzvesztitizmusról van szó. Márpedig az alapos vizsgálathoz igen sok idő kell és kérdés, hogy ez elég jó „üzlet”e az orvosnak. [A cikk referálása talán azért sem volt felesleges, mert rámutat arra, hogy a biztosítási alapon nyugvó betegellátás, még ahol az évtizedek óta él, mennyi problémát vethet fel. A másik kérdés pedig az orvosi szexológiai ellátás hazai hiányossága, pedig tény, hogy igény van rá, sőt TSZ egyének is vannak. Ref. Aszódi Imre dr. BIOETIKA Vitaálláspont a (német) BTK 218. §-ának a reformjával kapcsolatban. Wille, R., Hoffmann, B. (Sexualmed. Forschungs-u. Beratunsstelle. D—2300 Kiel. Arnold- Heller Str. 12.): Mitteilungend. Gesellsch. f. Prakt. Sexualmedizin, 1993, 5/22. Németországban a BTK 218. §-a foglalkozik a terhességmegszakítással Korábban a két Németországban eltérő volt a jogi szabályozás, sőt az egyesítés után is e kettős gyakorlat volt egy ideig érvényben és a cikk megjelenése idején indult meg a vita az egységes jogi szabályozásért. Az NDK-ban lényegileg az a fajta szabályozás (a bizottság dönt) volt érvényben, ami hazánkban korábban volt, míg az NSZK-ban — mint nálunk ma — a nő dönt. [Minden bizonnyal az NSZK is mintául szolgált számunkra. Úgy tűnik ott is heves vita alakult ki az nbvel kapcsolatban és a szerzők statisztikai adatokkal alátámasztva igyekeznek a helyzetet reálisan értékelni. A referens a precízen pontokba foglalt nézetek ismertetéséből csak néhány fontosat emel ki. De utalni kell arra is, hogy az NSZK-ban egyfelől az egyházi kórházak nem vállaltak csak betegség miatti megszakítást (ami régi „a” pontunk), másfelől pedig a műtét elvégezhető volt az un. magánrendelőkben is (Niedergelassene Gynäkologe), ahol a tevékenységet a biztosító (TB) éppúgy finanszírozta, mintha az kórháziban történt volna. Feltehető, hogy majd „idővel” hazánkban is elkövetkezik az az idő, amikor nem fog úgy elkülönülni egymástól a „magán” és az „állami" ellátás. Ref.]: Az NSZK-ban 1977—91 között: — évente 80—90 000 ab-t jelentettek be, holott ennek a kétszeresét végezték el, mert laza volt a bejelentési fegyelem és létezett ab-turizmus is; — évente csak 2—5 haláleset fordult elő, míg korábban — a tiltás idején — évente kb. 100 esetben történt az illegális ab gyanúja miatt igazságügyi boncolás, — csökkent az ab utáni morbiditások gyakorisága is. Igaz ugyan, hogy a nőgyógyászok csak a szomatikus károsodásokra gondolnak, elfeledkeznek az igen gyakori pszichés következményekről; — az ambuláns (ún. magánrendelői) beavatkozások mind gyakoribbakká váltak; — a korábbi — szigorított — periódushoz képest csökkent az orvosi (25-ről 8% alá) és pszichiátriai (7,7-ről 1% alá) indikáció gyakorisága (a jóindulatú hazugindikáció). (Korábban hazánkban is orvosi indikáció kellett ahhoz, hogy „a” pont alapján és egyáltalában megszakítsák a terhességét annak a házas és — előbb 40, majd 35 év alatti — nőnek, akinek , ,csak ’ ’ két gyermeke volt. Amikor pedig egy újabb szabályozással elegendő volt a 2 gyermek, csökkent az indikációk száma, meggyógyultak a kétgyermekesek. Ref.) — A szülések száma már akkor csökkent, amikor még nem volt az ab liberalizálva; — nem lesz több az ab csak azért, mert az nem tilos; — az ab gyakorisága sokszor megmagyarázhatatlan, így pl. az NSZK egyes tartományai között eltérő a gyakoriság, miként az nem volt azonos a két Németországban sem. Svédországban miért végeznek háromszor, Lengyelországban és a Szovjetunióban ötször több ab-t, mint az NSZK- ban; — a kutatók még nem foglalkoztak elég meggyőzően azzal, hogy az ab gyakoriságára milyen hatással van a fogamzásgátlók hozzáférhetősége (kereslet-kínálat, azTB mit támogat); — sajnos sok még nem szült nő szakíttatja meg a terhességét; ha szigorítják az ab-t, az orvosok többsége a nő érdekeit fogja képviselni, mert szinte kivihetetlen az orvosetikai nézet megvalósítása, hogy csak valóban indikált eset.