Orvosi Hetilap, 1996. május (137. évfolyam, 18-21. szám)

1996-05-19 / 20. szám - Szállási Árpád: Benedek László professzorról "provokatív" szándékkal

marosvásárhelyi ideg-elmeosztály élére került, így kapott helyet 1911. március 1-jétől Benedek László, 1912- től az orvosegyetem legfiatalabb tanársegéde. Pályafutásának gyors emelkedésére jellemző, hogy 1913-tól már ő a sebészeti klinika ideggyógyász konziliáriusa. Hevesi Imre rk. sebésztanárral együtt végeztek elsőként hazai viszonylatban Foerster-műtétet gyermekkori spasmusos paraparesis és hemiplegia infantilis spastica esetében (9). Az Orvosi Hetilap és a konkurens Gyógyászat hasábjain egymás után jelentek meg dolgozatai. Ezt az ígéretes ívet módosította, de el nem térítette az 1914-ben kitört világháború. Noha rögtön frontra vonult, az 1915-ös kiadású Lechner-emlékkönyvben ő írta az egyik legjobb dolgozatot. A világháború négy esztendejében, nevével a vezető hazai folyóiratokban nem találkozunk, ami katonai kitüntetései nélkül is valószínűsítené, hogy ez a hypoman habitusú „grafomániás” orvos most a teóriáktól távol valahol a gyógyító gyakorlattal törődik. Szakmai ambíciói itt sem hagyták nyugodni. Rövidesen a magántanári cím elnyeréséért folyamodott, amelyet a kar legtekintélyesebb tanárai teljes mértékben támogattak. Főleg a funkcionális betegségek érdekelték. E tárgykörből nyert inter arma habilitációt 1917-ben, Lechner Károly és Jancsó Miklós javaslatára (13). Közben a hadi helyzet változott. Olaszország 1915- ben a központi hatalmak ellen fordult (14), és a sziklás észak-itáliai terepre célszerűbb volt alföldi bakák helyett hegyekhez szokott erdélyi fiúkat vezényelni. A román csapatok betörtek Erdélybe (17), s csak a visszavonuló Mackensen csapatai szorították ki őket rövid időre. A többször megsebesült csapatorvos magántanári diplomáján alig száradt meg a tinta, máris 1000 ágyas kórház vezetésével bízták meg. Az Isonzó melletti San Daniele del Friuli hadi ideggyógyintézetében főleg a posttraumás epilepsiások, Kolozsvárra visszatérve pedig az éppen kitörő influenzajárványok áldozatjelöltjeinek kolloidezüst készítményekkel történő kezelésével foglalkozott (5). Ekkor már sejteni lehetett az Erdély státusában bekövetkező változást, de menekülésre akkor még kevesen gondoltak. Főleg nem a születésileg tájhoz kötődők. Az olasz front összeomlásával nyilvánvalóvá vált előttük a háború elvesztése, ám az optimistább kolozsváriak, a nemzetközi hírű Apáthy professzorral az élen az anyaországtól való biztos leszakadás után önállóságban reménykedtek. Nem sokáig. Már a trianoni döntés előtt megkezdődött az elvándorlás. Eredetileg az 1912-ben engedélyezett (2), majd 1916- ban felavatott Debreceni Egyetem orvosi fakultását Kolozsvár látta volna el tanárokkal, míg a pozsonyit a pesti kar. A kincsesvárosiak azonban a cívisváros ez irányú segítése helyett már a saját menekülésükkel voltak elfoglalva. Debrecen egyetlen tanszékvezetőt kapott Kolozsvártól, azt is véletlenül. Ahogy Issekutz Béla professzor írta, 1920 januárjában a magyar kormány őt küldte Debrecenbe a frontokról hazaözönlő egyetemistáknak tanfolyamot szervezni (10). Ekkorra már a szülész Kenézy Gyula professzor összetoborzott egy katedrára termett gárdát, ám ideg- és elmegyógyász nemhogy professzori, de még szakorvosi szinten sem akadt. Kolozsvárt az egyetem menekülése, Lechner professzor pedig nyugdíj előtt állott, tanszékvárományos az első tanársegéd Szabó József volt. Rangsorban a második már Benedek László, magántanári minőségben, így Issenkutz bátran ajánlhatta a debrecenieknek (11). 1920 őszén a főváros felé tartó kolozsvári vonatról egy fiatal pszichoneurológus magántanár leszállóit a nagyállomáson és a következő év őszén már ő az új orvoskar legfiatalabb professzora. Az elméleti intézetek vezetőit (Huzella Tivadar, Verzár Frigyes, Bélák Sándor) is beleszámítva. Döbbenetes, milyen mélységből kapaszkodott ki 1921-ben a magyar medicina. Vesztes háborúk győztesei (akiket Ady esdeklő versben üdvözölt) nemcsak megcsonkították és kifosztották az országot, de még nemzetközi kongresszusokra (és az olimpiára) sem hívták meg. Tragikus történelmünk legzártabb elszigeteltségébe kerültünk. Szerencsére nem sokáig, mert pl. Debrecenből Verzár Frigyes a semleges Svájc, az ambiciózus klinikus Benedek pedig Amerika felé orientálódott. Egyszer az is megérne egy „misét”, mit köszönhetett a két világháború közötti magyar medicina pl. a Rockefeller- alapítványnak. Nincs terünk ezúttal a debreceni másfél évtized gazdag termésének ismertetésére, megtette Pap tanár úr a már említett cikkében (19). Tény, hogy 1932-ben és 1935- ben német nyelvű nagymonográfiáit jelentette meg a tekintélyes Karger Verlag (4). Inkább azzal a kényes kérdéssel foglalkozunk, miért ő kapta, kaphatta meg 1936 őszén a nyugdíjba vonult Schaffer Károly pesti katedráját. Hiszen a tekintélyes mester kiváló tanítványai Miskolczy Dezsőt várták vissza Szegedről. A kar kétségtelenül őt jelölte az első helyen, a kinevezésnél mégis a katonaságtól kölcsönzött rangidős rendszer érvényesült. Vagyis ha a hadsereg főparancsnoka sebesülés, egyéb akadályoztatás, vagy éppen magas kora miatt nem tudja többé ellátni feladatát, helyét a rangidős tábornok veszi át. Egyetemi vonalon ez a legrégebben oktató még aktív tanszékvezetőt jelentette, s e téren Benedek kilenc esztendővel volt rangidősebb Miskolczynál. Életkorban csak héttel, mert az előbbi 34, az utóbbi 36 éves korában lett kinevezett professzor. Benedek 1936-ban még mindig csak 49 éves, 10 monográfiával, több mint 100 dolgozattal a tarsolyában. Ergo nem méltatlanul és „összeköttetései” révén nyerte el a pesti katedrát. A rangidősi szisztémát megannyi példával illusztrálhatjuk, így került Debrecenből a fővárosba Tellyesniczky tanszékére Huzella Tivadar, Preisz Hugó utódjának Bélák Sándor, majd Nékám Lajos katedrájára Neuber Ede. Amikor Bókay János 1929-ben magas kora miatt nyugalomba vonult, önként adódott helyére a rangidős, tehetséges pécsi Heim Pál. Hirtelen és váratlan halála után azonban hiába pályázott helyére Bókay Zoltán, akit ráadásul a kor elsőnek jelölt (7), továbbá a nagybátyja tekintélye döntő lehetett volna, mégis az ötéves tanszékvezetői múlt előnyével induló szegedi Hajniss Elemér kapta meg a pesti katedrát. Még szemléletesebb a II. sz. Sebészeti Klinika esete, Kuzmik Pálnak az 1926-ban bekövetkezett halála után. Ugyanis azt Bakay Lajossal töltötték be, „noha kéznél volt” a kor egyik legjobb, ha nem a legjobb hazai sebésze: Winternitz Arnold magántanár. Quod erat demonstrandum: Benedek kinevezése nem kivételnek, hanem szabálynak számított. Kritikusai negatívumként emlegetik fokozott szereplési vágyát és előadásaiban a teatralitás túltengését.