Orvosi Hetilap, 1997. október (138. évfolyam, 40-43. szám)
1997-10-19 / 42. szám - Pék László: Winston Churchill kórrajza (1874-1965)
Winston Churchill kórrajza (1874-1965) Winston Churchill abból a vidéki nemesi családból származott, amelynek legjelesebb képviselője John Churchill volt, annak a nagy európai koalíciónak szíve, lelke, győztes hadvezére, amely a spanyol örökösödési háború során XIV. Lajos, a „Napkirály” európai hegemóniáját megtörte és aki Marlborough hercege néven vonult be a történelembe. Apja, a vezető szerepet játszó konzervatív politikus Randolph Churchill (1849-1895), pénzügyminiszter egy ideig Lord Salisbury kabinetjében, korán halt meg lueses eredetű paralysis progressivában. Churchill hét és fél hónapja születettamerikai anyja igen könnyelműen vette terhességét. Hajtóvadászat közbeni esése indította el a szülést - később társadalmi kötelezettségei miatt alig törődött a gyermekkel, és nevelését a dajkára bízta. A szülői szeretet hiányára vezethető vissza agresszivitása, túlzott aktivitása és bizonyításra törekvése. Kezdettől fogva dadogott és selypített. Még idős korában is jobban zavarta ez a beszédhiba, mint betegségei. Saját bevallása szerint is igen rossz tanuló volt de kitűnő emlékezőtehetségének segítségével csak azt tanulta meg, ami érdekelte. Annak ellenére, hogy abban az időben az iskolákban, így az előkelő harrow-i intézetben is, a klasszikus nyelvek művelésének nagy fontossága volt, Churchill nem volt hajlandó sem ógörögöt, sem latint tanulni. A számokkal kezdettől kezdve hadilábon állt és később sem békült meg a matematikával (8). Életének első felében meg volt arról győződve, hogy apjához hasonlóan, az ő élete is csak a negyvenhatodik évig tart. Ez magyarázza azt a hektikus igyekezetét, hogy e rövid élethossz alatt karriert fusson be (4), így harminchárom éves korában már belügyminiszter volt, és rövid időn belül számos miniszteri poszton állt helyt. Mivel a konzervatív pártban indult, de később a liberálisokhoz csatlakozott, majd újra konzervatívvá vált, komolytalannak, politikai szélkakasnak tekintették. Elhatározásait számos fiaskó is kísérte (pl. partraszállás Gallipoliban az I. világháborúban). Ezért és sok, nagy befolyású ellensége miatt, a húszas évek közepétől kezdve kormányban való részvételre nem kérték fel. (1931-ben amerikai körútja során taxi gázolta el, fején és lábán megsérült. Egyheti kórházi ápolás után, gyakorlatilag gyógyultan távozott. A nagy áttörés 1940-ben történt. A király ekkor azt a 65 éves Churchillt kérte fel miniszterelnöki posztra, aki kezdettől kezdve élesen elítélte a totalitárius államokat, így 1920-ban a szovjet, majd 1933-tól következetesen a náci rendszert (3,4). A korai haláltól való félelme motiválta állandó aggódását egészségéért. Az a meggyőződés, hogy az orvosi vélemények nem mindig helytállóak és megkérdőjelezhetők, vezette öngyógyításhoz, és akár arra is, hogy politikus társainak kezelésre vonatkozó orvosi tanácsokat adjon. [Néha igen bizarr eredménnyel: 1921-ben amikor Churchill és Beaverbrook Deauville-ben járt, Beaverbrook agusztus 5-ére virradó éjjel rosszul lett. Mivel Beaverbrook franciául nem tudott, a recept használati utasítását Churchill fordította, tehát az egyik orvosságot szájon kellett bevenni, a másikat végbélkúp alakjában használni. Sajnálatosan a fordítás hiányossága miatt a beteg a gyógyszereket fordítva alkalmazta. Ennek ellenére a beteg meggyógyult. Hasonló eset történt a II. világháború alatt is, amikor Churchill északra, flottalátogatásra indult Sir Dudley Pound, az admiralitás első lordjával és Sir Richard Peirse légimarsallal. Ekkor Churchill ahhoz ragaszkodott, hogy egy új álmatlanság elleni tablettát próbáljanak ki. Ez utóbbiról hatása alapján kiderült, hogy egy igen erélyes laxatíváról volt szó, mivel véletlenül egy másik doboz tartalmát adta át Churchill az illusztris hadvezetőknek (4).] Szívesen vett igénybe nem ortodox kezelési módszereket is, így pl. korai éveiben oxigénpalackokkal utazott és minden beszéde előtt ezekkel inhalálásokat végzett, míg élete végén sokáig Stephen Ward osteopathának volt egyik előkelő betege. (Ismeretes, hogy Ward negatív szerepet játszott a Profumo-féle kémügyben, amely aztán a konzervatív kormány bukásához vezetett.) Churchill egészségi állapotát kezelőorvosa, Lord Moran ellenőrizte 1940 és 1955 között, és erről az időszakról könyv alakjában emlékezett meg (5). Ez és Lord Allenbrooke, a birodalmi vezérkari főnök naplója (2) kitűnő forrásmunka Churchill egészségi állapotváltozásainak megítéléséhez, annak ellenére, hogy megjelentetésük, különösen Churchill családjában és a sajtóban, igen nagy vihart okozott. Az 1940-től számított másfél év Anglia számára igen sötét korszak volt: egyedül harcolt a győzelmektől megittasult náci Németország ellen. Ez a miniszterelnököt is nagymértékben igénybe vette. Ennek következményei az idők során alakultak ki, így Churchillnél súlyos anginás roham lépett fel 1940. december 28-ára virradó éjszakán Washingtonban Roosevelt elnökkel folytatott tárgyalásai során. 1943 februárjában ismételten volt tüdőgyulladása. Majd a teheráni konferencia előtt 1943 novemberében erősen meghalt, és következményes laryngitise következtében a találkozáson rekedtsége miatt alig tudott beszélni. Hazafelé utazva december 12-én újabb tüdőgyulladás lépett fel pitvarlebegéssel. 1944. augusztus 30-án, Olaszországból való hazatérése közben újabb tüdőgyulladás érte, amely azonban a bevezetett gyógykezelésre igen gyorsan gyógyult, így nehézségek nélkül tudott a második québeci konferencián megjelenni. Lázasan vett részt 1944 októberében a Sztálinnal való tárgyaláson és az 1945. februári jaltai konferencián is. Moran 1944-re teszi Churchill szellemi és testi ereje csökkenésének kezdeteit (5). Hasonlóan ítéli meg a miniszterelnök állapotát Lord Alanbrooke (2) is, pl. 1944. márciusi naplófeljegyzésében közli, hogy „Churchill képtelen néhány percen túl a tárgyalásra odafigyelni és szüntelenül fel-alá sétál...” vagy május 7-i feljegyzés szerint „... úgy érzi, hogy szívesen egész nap ágyban maradna... ” Orvosi Hetilap 138. évfolyam (1997) 42. szám