Ózdi Vasas, 1966 (9. évfolyam, 1-58. szám)

1966-12-24 / 57. szám

2 A tanács vb-ről jelentjük December 16-án Ismét ösz­­szeült a tanács végrehajtó bizottsága, hogy megtárgyal­ja a soron következő felada­tokat. Ezúttal a tanács szak­­igazgatási szervei hatósági tevékenységéről esett a leg­több szó. Mint a legtöbb hozzászóló elmondta, dr. Lupták Zoltán osztályvezető a tanácsappa­rátus munkáját hűen tük­röző, előremutató jelentést állított össze. A jelentés nem feledkezett meg a jelenleg még meglevő bürokratikus ügykezelés nehézségeiről, de ugyanakkor előremutató jel­lege arra enged következ­tetni, hogy a tanács igazga­tási osztályának vizsgálata, illetve azok eredményei a tanács ügykezelésének egy­szerűsítését kívánják szol­gálni. Az igazgatási osztály és a jelenlevő szakosztályok ve­zetői között felmerült vitás kérdések is a törvényesség betartása, a dolgozók ügyei­nek, sérelmeinek, panaszai­nak legegyszerűbb kivizsgá­lása, elintézése érdekében történtek, és igen hasznosak voltak. A határozati javas­latban több olyan probléma megoldására történt értékes döntés, amely a tanácsi szer­vek jövőbeni ügyiratintézését teszik a paragrafusok mellett élővé. A második napirendi pont témája sem volt kisebb ér­tékű, hiszen a végrehajtó bizottság 1967. évi munka­tervét tárgyalta. Az előre összeállított és igen fontos témakörök időbeni megjelö­lése több helyen is változta­tást igényelt. A vb tagjainak egészséges, körültekintő vi­tája végül is olyan progra­mot határozott meg a városi tanács újonnan megválasz­tásra kerülő végrehajtó bi­zottsága számára, amely fel­tétlen a lakosság kívánalmait, problémáját segíti elő. Az összehangolás lehetővé tette, hogy a dolgozók problémája mindig a maga idejében ke­rüljön a végrehajtó bizottság asztalára. Persze, azzal a tö­rekvéssel, hogy az összehan­golás egyezzen a megyei felsőbb szervek sorra követ­kező témáival is. Végül a vb határozatot hozott, miszerint az év utolsó tanácsülésére december 29- én kerül sor. A végrehajtó bizottság több indítványt és javaslatot is megtárgyalt. ................................. Felavatták a „Petőfi“ kulúrházat Az elmúlt héten nagy ese­mény volt Borsodszentgyör­­gyön. Átadták a Petőfi Sán­dorról elnevezett kultúrházat. A modern kultúrház kelle­mes szórakozóhelye lesz a falu lakosságának. Mód lesz majd filmvetítésre, helyet kap a helyi párt- és KISZ- szervezet is, akik nagyon sok társadalmi munkával járul­tak hozzá az épület felépíté­séhez. ÓZDI VASAS Üröm az örömben Amikor az elmúlt heti óz­di Vasas 5. oldalát olvastuk, mindannyiunkban olyan ér­zést váltott ki, amelyet „sür­gős” felirattal­­szeretnénk ezúton átadni az illetékesek­nek ügyintézés céljából. Ritter József elvtárs, a Vá­rosgazdálkodási Vállalat igazgatójának szavaival élve, „csak 198 lakás lesz rákap­csolva a hálózatra”. A többi csak remény marad, kivétel „talán” a Bolyki főút 25. sz. épület, mert a gerincvezeté­ken már van tolózárral ellá­tott csonk. Ezután kezdődött el a sok kérdés részünkről, s remél­jük, az illetékesek nemcsak válaszolnak, hanem illetékes­ségből végre a cselekvés me­zejére is lépnek. 1. Miért nem gondoskodtak arról, hogy a korábban (1984. nyarán) bekötött Szabolcs­­közi lakások is idejében el legyenek látva leágazó csonk­kal? úgy érezzük, hogy az épí­tési tervet felülbírálóknak, vagy az építtetőnek nagyobb szervező és összefogó készsé­get kellett volna produkálni. 2. Ha már eddig nem tud­ták betervezni a költségveté­si hitelt, miért a 24. órában vetik fel ezt a kérdést? Vagy ez a huzavona, (nem tudjuk másnak nevezni) oda fog vezetni, hogy még 1987-ben sem lesz bekötés? 3. Igazat adunk a szolgál­tató erőmű üzemvezetőjének, hogy rugalmasabb hozzáál­lással, jobb szervezőkészség­gel egyszerre kellett volna el­végezni a szerelési munkála­tokat. Kit terhel a felelősség azért, hogy a kapacitásnak még a tized része sincs ki­használva és a lakásokban a szerelvények üresen várják a meleget szolgáltató ener­giát? 4. Egy időben a Városgaz­dálkodási Vállalat azzal ér­velt, hogy a kohászat nincs felkészülve a távfűtésre. Most azt tapasztaljuk, hogy mind a tervezésnél, mind az együttműködésnél nem volt megfelelő összhang, mert a kohászat felkészült, az üze­meltető pedig nem és ebből kifolyólag súlyos ráfizetéssel kell szembenéznie. Kérdésünk, hogy a súlyos ráfizetésért milyen elmarasz­talás lesz, vagy ezt a tervsze­rű­tlenséget csak úgy el lehet nézni? Az MSZMP IX. kongresz­­szusi beszámolója leszögezi, hogy „jelenlegi viszonyaink között a gazdasági építő­munka a párt, a forradalmá­rok számára az osztályharc központi kérdése. E munka­sikerektől függ szocialista céljaink elérése” is. Reméljük, az illetékesek is tanulmányozták a párt IX. kongresszusának ezen fontos kitételét és a magyarázkodás helyett, a másoktól remélt s­gítség helyett, végre szer­vezetten fognak hozzá a táv­fűtés terén mutatkozó hiányosságok felszámolásá­ra és teljes egészében meg­valósítják a Szabolcs-közben (s a többi lakásokban is) hogy a nap bármely idősza­kában egyenletes, jó meleg áradjon a fűtési időszakban. Ózd 11. Béke-telep Szabolcs-közi lakók 1986. december 24. Milliók a lakosok­­kezében Jó érzés ilyenkor, év vé­gén visszapillantani, vajon a város lakói mennyivel járul­tak hozzá a város építésé­hez, csinosításához. Nem kö­zömbös az sem, hogy évről évre a befektetett társadalmi munkák értéke növekedett-e vagy csökkent? Amikor felkerestük Tóth Gyulát, a városi tanács KÖFA előadóját, büszkén jelentette ki: „A város lakói együttéreznek a várossal, a problémákkal. Évről évre növekszik az a szándékuk, hogy társadalmi munkával segítsék előrelépését.” Az idei év csúcseredményt ho­zott: 4.876.281 forint társadalmi munkaórát vég­zett a lakosság. S ha ezt a város lakóinak számával összevetjük, jóval nagyobb forintértéket kapunk, mint az elmúlt évben. Az 1966-os évben 121,90 forint értékű társadalmi munkavégzés jut minden városlakóra. Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindenki mindent elköve­tett annak érdekében, hogy városunk épüljön, szépüljön. Elég, ha elmondjuk azt, hogy a KISZ-fiatalok közel két millió forinttal járultak hoz­zá, az ORÜ szocialista bri­gádjai is alaposan kivették a részüket. S ha már a városi tanács képviseletében Tóth Gyula úgy nyilatkozott, hogy a munka oroszlánrészét a ki­­szesek vállalták, az iránt érdeklődtünk, hogy milyen területen érték el ezt a ki­váló teljesítményt? Két nagy munkájuk isme­retes. A kultúrpark építésé­nél, annak durva terepren­dezésénél 5729 társadalmi munkaórát végeztek, amely­nek teljes értéke 669 661 fo­rint, illetve amelyből 452 148 forint volt társadalmi mun­kában értékelhető. A piactér munkálatainál 538 060 forint értékű volt az a munka, amelyet elvégeztek, s ebből, a gépi munkák, valamint az anyagérték levonása után 282 316 forint összeggel büsz­kélkedhetnek a fiatalok. S természetesen ahhoz még több olyan jellegű „apró” tennivaló is akadt, amelyet summára tudunk megállapí­tani. Meg kell említeni azt is, hogy a KISZ-fiatalok a vietnami műszak alatt 6500 munkaórát végeztek, amely ugyancsak társadalmi mun­kában számolható. Azután arról beszélt Tóth Gyula, hogy a lakosság hoz­zájárulása is lényegesen szá­mottevő, hiszen közel két millió forint értékben végez­tek társadalmi munkát, árok­ásás, tisztítás, járda lefekte­tés, átépítés és ki tudná fel­sorolni még, milyen munká­latokban segítettek. Emlékszünk még arra, hogy az elmúlt évben Ózd városa — joggal — elnyerte a takarékos város címet. Az idei takarékossági akcióhoz feltétlen be kell számíta­nunk a lakosság és főként a fiatalok odaadó munkakész­ségét, amellyel bebizonyítot­ták, hogy kétkezi munkájuk­kal is arra törekszenek, hogy olcsóbban, könnyebben és részben maguk erejéből építsék városunkat. Ivánszki ЙШ BARÁTOK KÖZÖTT Lengyelországi jegyzetek II. Gyalog Varsóban Ködös, nyirkos idő volt, de arról nem mondtam le, hogy legalább egy órás sétát te­gyünk már az első este. Igaz, sokat nem láthattam a város­ból, nem érezhettem Varsó igazi atmoszféráját, elvártnak tűnt a környék, mint bármely más európai nagyváros. Az utcán nagy forgalom, siető emberek. Kirakatnézésre meg éppenséggel nem alkal­mas az időjárás. Meg kellett várni a reggelt a Marszalkowska és Aleje Jerozolimskie sarkán levő igen modern Hotel Metro­­polban, a Tudomány és Kul­­túra Palotájának közvetlen közelében. A hetedik emeleti szobám ablakából egyébként nagy­szerű volt a kilátás. A nap bármely órájában, de külö­nösen a reggeli csúcsforga­lomban zajlott igen élénk élet az utcákon. Munkába igyekvő felnőt­tek, aktatáskás diákok vár­tak a villamosra, vagy ép­pen csüngtek a lépcsőjén, mint nálunk Budapesten. — Gyalog menjünk — kér­tem kísérőmet, amikor a reggelizés és a visszafelé szóló repülőjegyem érvé­nyesítése miatt útrakeltünk. — Nem fog fázni? — kér­dezte, és nyomban fel is aján­lotta egyujjas kesztyűjét. Kint nulla fok alatt volt a hőmérséklet, derült az ég, éppen jött fel a nap. Nagyon szép reggel volt. Derűs, kellemes. Az egyik épület falában — nem mesz­ese a szállótól — dombormű. Alatta néhány csokor varág. — Ez emlékmű? — Igen — nézett rá kí­sérőm, és fordította a szö­veget. Ezen a helyen száz­húsz lengyelt végeztek ki a fasiszták a második világ­háború alatt. — Itt az utcán? — Igen. Ezen a helyen. — Szörnyű! — Az. A második Világ­háborúban hatmillió len­gyel vesztette életét... Közülük százhuszan itt. Alig száz méterrel tovább ismét egy ilyen dombormű. — Itt százötven embert végeztek ki. És így ment tovább. Egy­szerű, szerény mementók. Valamivel később, amikor gépkocsival jártuk a várost, egy fél ház és egy templom mellett megálltunk. — Itt volt a varsói gettó. Ez maradt belőle. A többit mind elpusztították. Nyugodtan, higgadtan be­szélt. Csak a szemében buj­kált valami mérhetetlen szo­morúság, vád, elkeseredett­ség, és aprókat biccentett a fejével. — Ha érdekli ez a téma, menjünk el délután a mú­zeumba. Kár lenne megkísérelni, hogy leírjam mindezt, amit ott látni lehet... Varsó 1939—1944 Nehezen mozdul a toll a papíron. Az ott látottak em­léke még mindig készítólag hat. Nem lehet szabadulni egy-egy kép emlékétől. Hatalmas, vörös plakát, rajta német és lengyel szö­veg, valamint egy hosszú névsor. Azok nevei, akiket túszként az utcán elfogtak. A kivégzésükről ad értesí­tést Varsó fasiszta parancs­noka. Név és lakcím ... Em­berek, egyszerű, ártatlan em­berek. Az utcán szedték ösz­­sze őket. Talán munkába mentek, talán onnét jöttek. Céljuk volt, amit soha sem értek el. Szeretteik, hozzá­tartozóik voltak, akik­ szeret­ték őket, és még soha nem láthatták viszont... Egy őrült eszme, őrült kö­vetői miatt... Egyszerűen azért, mert lengyelek voltak. — Nincs egyetlen lengyel Család, aki ne gyászolt volna a háború után. Nincs egyet­len család, amelyik ne ve­szített volna valakit. Fényképek, eredeti doku­mentumok. „Felkoncoltatom.... fel­­akasztatom, megsemmisitte­­ttem­..Vérgőzös rendele­­t­e­k. Egy féktelenül tobzódó fenevad parancsai. ÉS ami Szörnyű: megvalósított pa­ancsai. Hatalmas bérház függőfo­lyosója. Hosszú, ahogy így meg lehet állapítani, leg­alább harminc, negyven mé­ter. És a korláton végig akasztott emberek. Akit a házban találtak... Megtorlás! — Mondták a fasiszták. Megtorlás? Mit toroltak meg? Azt, hogy ők legázolták az országot? Azt, hogy megtá­madtak egy szegény népet? Azt, hogy rettegésben tar­tották azt, aki lengyel volt, azt, aki nem felejtette el, hogy a lengyel zászló piros­­fehér színű? Tabló. Hatalmas méretű. Egy Utcát ábrázol. Vékony és vastagabb tussal rajzolt ház­­homlokzatok. A vastagon körvonalazott rész maradt meg, a többit lebombázták. A házak lábazata fölé alig ér a romok vonalát követő vastag vonal. — Talán a város tíz szá­zaléka maradt meg... Az is így. Tépett, golyólyuggatta vörös-fehér zászló egy vitrin­ben. Diáksapka vörös-fehér kokárdával. Primitív, leföré­­szelt agyú puska. Így kezdődött a varsói fel­kelés. A nép szabadsághar­ca, amely legendába illő tör­ténetek tucatjain át végül is győzelemre vezetett. Győzelemre, amely meg­tisztította az országot a ro­moktól, amely új életet te­remtett. Szabad, boldog éle­tet. Megh­ittődve léptem ki a múzeum ajtaján, és csodá­lattal néztem a régi formá­jában újjáépített utcákat, az embereket, a varsóiakat. An­dWijk így jegyezte fel a történe­lem ezt a helységet. Ezen a néven került egy lap fekete keretben a történelem nagy könyvébe. De micsoda lap... Micsoda szégyenfolt... Micsoda fel­kiáltójel!... Emberek! Még alig húsz éve! Ma múzeum. Abban a for­májában, ahogy akkor volt. A bejáratnál halk szavú portás. Udvariasan érdeklő­dik a nemzetiségünk iránt, és a blokkok felé irányít. Pár lépés után feltűnik a kétsoros, sűrű szögesdrót. A kerítésen belül, e vakolatlan, vöröstégla blokkok tövében két kisgyerek erőlködik. A frissen esett hóból hatalmas golyót gyúrnak. Négy-ötéve­sek lehetnek. Majd kicsattan a kipirult arcocskájuk, de gyúrják, gyömöszölik a hó­­labdát A hűvös széltől megzörren egy tábla a betonoszlopon. Lemeztábla. Rajta a szöveg: „Vigyázz! Életveszély! Ma­gasfeszültség!” A gyerekek alig egy méterre Vannak tő­le. Szinte kiáltanék! — Vigyázzatok! — de eszembe jut, hogy ez már csak történelmi emlék. Nem veszélyes. Nem veszélyes? Ez már nem. És a többi sem, amit ekkor építettek. De va­jon nem terveznek-e most is valahol koncentrációs tábo­rokat? Az ideológia, a fasisz­ta ideológia nem pusztult el! a újra kiáltani kell: vigyáz­zatok! Emberek, Vigyázzatok! A kapu felett felirat: „Ar­beit macht frei!” A munka szabaddá tesz! Csupa nagy­betű. Bent, az egyik blokk­ban olvasható a tábor hajda­ni parancsnokának kedvenc mondása: „Innen csak a ké­ményen át lehet távozni! Akinek nem tetszik, mehet a szögesdrótnak!” Ír ott át a fekete krema­tórium. Ott van a kémény is. A sorompó felhúzva áll. A fából készült őrtornyok ref­lektorai üvegesen bámulják az utakat. Ma még nem sok látogató járt előttünk. A friss hó árul­kodik. A blokkok is csaknem kihaltak. A katonás rendben sorakozó emeletes fapriccse­­ket ma még kevesen látták. Nem árulkodnak a cipőről leázott hó nyomai látogatóról az előtt a vitrin előtt sem, ahol félszobányi fekete fésű van egy halomban. A tábor lakóié volt. Valaha ember viselte azt a csíkos ruhát is, amely a másik vitrinben van. És em­berek százai mentek azon az úton, amely a két bedeszká­­zott ablakú blokk közötti zárt udvarba vezetett. Emberek mentek, ez utolsó útjukra. Emberek álltak az előtt az úsztal előtt, amely mögött a „bíróság” Ült — hatalmas feszület alatt. Bíróság, amely csak ítéletet ismert és azt minden elébe kerülőre ki­mondta. És milyen könnyű volt elé kerülni. Olcsó volt az emberélet. Néztem a fényképeket. Ri­adt szemű anyák, érthetetle­nül figyelő gyermek tekinte­tek, kezét dörzsölő „SS” pri­bék. Új szállítmány érke­zett... Kopaszra nyírt nők hosszú sora, kezükkel takar­ják testüket. Vizsgálatra vár­nak ... Kisfiúk. A kezük te­tovált számát nézik. Már nincs nevük, számok... ... Otthon, a fiam most ké­szül iskolába... — Menjünk innét! Men­jünk! Menjünk! A sorompó nyitva van. Nyitva már több mint húsz éve. Mégis gyorsul a lépés, mégis idegesen kapom hátra a fejem, pedig csak a szél sodort le a fáról egy későre maradt levelet. A hó nagy pelyhekben hull. A két lurkó befejezte mű­vét. Áll a hóember. Két fe­kete szén a szeme, sárgarépa az orra. A gépkocsivezetőnk­től szívesen veszik a kedves szót, és újabb hóember építé­séhez kezdenek. — Ha így marad az idő, szép telünk lesz! — mondja a múzeumőr, és két kézzel meg­rázza a jobbomat. Fejes F. István (Folytatás következik) Auswitz.

Next