Lukinich Imre - Markó Árpád (szerk.): Sorsdöntő csaták 1. (Budapest, 1943)

Konstantinápoly bukása

KONSTANTINÁPOLY BUKÁSA. 1453. Konstantinápoly sorsa már a XIV. század közepén megpecsételődött. Mióta ugyanis az oszmán-török hatalom a Márvány-tenger és a Dar­danellák ázsiai partjának birtokbavétele után az innenső, európai oldalon fekvő Gallipoliban és Tráciában is megvetette a lábát, nem volt többé ura sorsának. Hogy ennek ellenére mégis még közel száz esztendeig tartani tudta magát, azt régi dicsőségén kívül főleg annak a körül­ménynek köszönhette, hogy a szultánok rendszerint másfelé voltak elfoglalva. De azért időnkint így is keserves napokat kellett kiállania. Az első rendszeres ostromot I. Bajazid indította ellene 1396-ban ; csak akkor hagyott fel vele, mikor a keresztes hadak élén közeledő Zsigmond magyar király elé kellett sietnie. Nikápolyi fényes győzelme után (1396. szeptember 28.) azonban ismét a város alá vonult és Mánuel császártól egyenesen átadását követelte. Utóbb ugyan elállott követelésétől, de Mánuelnek meg kellett ígérnie, hogy ezentúl tízezer arany évi adót fizet, a Konstantinápolyban élő törökök számára külön mesét, templomot épít és megengedi nekik, hogy saját bírót, kádit válasszanak maguknak. Három évvel később pedig a szultán újabb parancsára kénytelen volt unokaöccsét, János herceget uralkodótársul venni maga mellé. Még szerencse volt, hogy Bajazidnak nemsokára a hatalmas Timur Lenkkel gyűlt meg a baja és így kénytelen volt a város előtt veszteglő hadait is Kis-Ázsiába rendelni. A szerencsétlen kimenetelű angorai csata után (1402. július 20.) pedig fiai évekig tartó testvérviszályba kevered­tek egymással. A hosszú és véres belviszálynak elsősorban Mánuel császár látta hasznát. Szülejmán szultánnal (1402—1410) mindjárt az angorai ütközet után új szerződést kötött és ebben az évi adó elengedé­sén felül megkapta Szalonikit és közvetlen környékét, továbbá Konstan­tinápoly északi mögöttes területét és még néhány szigetet. Kedvezőtlenebbre csak akkor fordult a helyzet, mikor I. Mohamed fiában, II. Murád szultánban (1421—1451) ismét tetterős uralkodó került a trónra. Murád már két évvel trónralépése után megkísérelte nagyatyja tervének keresztülvitelét, de nemsokára meg kellett győződnie, hogy a rendelkezésére álló hatalmi eszközök még nem elegendők a hatal­mas kiterjedésű világváros megvételére. Első támadását a görögök véres fejjel verték vissza. Mivel éppen akkor egy újabb kisázsiai felkelés leverésére kellett indulnia, nem erőltette tovább a dolgot, hanem tisztes­séges feltételek mellett békét kötött Mánuel császárral. A szultán külön­ben is inkább szelídségre hajló ember volt s a görögöket már csak azért is kímélte, mivel meg volt győződve, hogy Konstantinápoly elfoglalása 22* 339

Next