Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-08 / 1-2. szám

zúg fel a jobbszárnyak­, Se­­besültek vánszorognak a köl­tözőhelyek felé. S a meri­« csak ellát, végtelen áradat» ban özönlik a cári sereg. De Bem vitézül tartja magát, tüzérei, ezek a fiatal, szinte még suhanc pattantyúsok úgy dolgoznak, mint fűtök a po­kolban, Bem ott biceg kö­zöttük. Az egyik mozsárral megcélozza a vezért. S ta­lál. Roham. Ádáz kézitusa új­ Ja és megint. Mindenütt ha­lottak, hasmánt, vagy ha­nyatt feküsznek­, összekupo­rodva, vagy elnyúlva, elgu­. mit csákók, elejtett fegyve­rek közt. A cári had szét­nyílik s­zem. tüzéreivel át­vág a megpattant gyűrűn. — Mire bealkonyodik, vé­ge... — gondolja a költő, a eltűnődik. Júliát látja, kurta hajával s a bölcsőben fiát, Zoltánkát. S nem veszi észre*, hogy hirtelen megbomlott minden rend. őrült kavargásban me­­nekü­l mindenki. Megölte valaki magát. Az hozta ezt a rút időt. Fúj a szél, táncol a tányér A borbél­ymű­helyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos, meleg szobában. A napszámos, napszámos«« Tüsköt fűrészel és hasit. Daróc pólyában gyermekük A s télvésszel versenyt visít. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Jár nagy léptekkel föl s alá A katona az őrhelyen, kis számlálg­at­ja lépteit: Kínjában mást mit is tegyen? Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. A hosszúlábú drótostól Kopott gubáját ceneli. Az orra érett paprika, S hidegtől folynak könnyei. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Barangol a vándorszínész Egy falutól a másikig. Meleg ruhája nincs ugyan. De mindazáltal éhezik. Hol a boldogság mostanában? barátságos meleg szobában.­­ Mire észbekap, már hátában varrnak a cár dzsidásai. Meg­pillant egy kukoricást, az or­szágút mentén. Arra jut. —• Jönnek, jönnek! — ordít­ják körülötte, menekülve, halálfélelemben. Már csak elvétve durran­nak a puskák, süvítenek a golyók, mint vadászaton. Már tudja, hogy nem éri el a kukoricást. A nap egészen a földre ült, két kukoricaszár közé. Ezt látja még, hökkentem csodálkozva, aztán a dárda csodálatosam fekete, csillogó nyelét. Erős, tompa ütést érez a szíve táján, elvágódik. Foltokat lát, s ugyanazt ér­zi minden porcikája, azt a sejtelmesen boldog zsztpon­­­gást, amit valaha, a bölcső­ben. S abban a pillanatban, hogy a cár dzsidája ledöfte, csillaggá változott, a szabad­ság csillagává. Köröss­ényi János Hát a cigány? ... vacog foga A rongyos sátorok alatt. Kopogtat a szél és bemegy. Bár a cigány nem szól, szabad! Ho! a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Megölte valaki magát, Az hozta ezt a rút időt. Fúj a szél, táncol a tányér A borbélyműhelyek előtt. Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. S­zigeti Pista egy ideig szólni sem tudott. Csa­k állt, gyö­­nyörködött, bámulta Jóska kezében a szép, színes képet. —■ Igazán te csináltad? kérdezte végül kicsit vágya­­kozva, sóhajtva, kicsit talán irigykedve is. — Én. Minden nap festettem belőle valamit. Legnehe­­zebbek a lovak voltak — magyarázott boldogan Jóska, s köz­­ben mind a két kezével fogta, szorította a rajzlapot, nehogy a bolondos utcai szél elrabolja tőle, és mégis meglett a baji Mert Pista, nagy-nagy vágyakozásában, hogy legalább néhány percig kezében tarthassa, elfeledkezett mindenről. Mozdult egyet és megragadta a festményt. — Add már ide!... A következő pillanatban mozdulatlanná merevedtek. A papír kettészakadt , most mindketten egy-egy fél fest­ményt szorongattak. A lovak fej, vagy láb nélkül vágtattak a pusztán s a csikósbojtár karikása és pörgekalapja is gazda nélkül úszott a levegőben. Ny­­incses Jóska szeme Ikerekre nyílt. Hihetetlen volt, amit is látott, először azt is gondolta, hogy csak káprázat ját­szik vele. Aztán lángok, villámok gyúltak fel ebben a két fekete szemgolyóban. A felnőttek, ha ott lettek volna, bizo­nyára visszaemlékeznek, hogy valamikor régen, ugyanilyen tüzek lobogtak idős Kincses József szemében is, amikor va­sárnapi jókedvében zavarni merte valaki a csárda udvarán. De ezt persze Pista nem tudta. Pirulva, dadogva, bocsá­natkérő hangon fordult barátjához: — Ne haragudj, igazán nem akartam, .. Csak úgy vé­letlenül ... . — Véletlenül??! Jóska karja meglendült s tenyere nagyot csattant Pista arcán: —• Neszei Ez is csak olyan véletlen volt! — Aztán li­hegve hozzátette: — Még egyszer be ne tedd a lábad hozzánk, mert a Sajóval zavartatlak ki. Megfordult, elment. Patkós csizmája csattogott, kopogott a keskeny járdán. Hosszú, nyúlánk alakját csakhamar elta­karták a jövő-menő nagy kucsma­s férfiak, köcös asszonyok, Szegény Pista ott maradt egyedül, fel-feltörő könnyeivel bírk­ózva. Aztán lassan megindult hazafelé. Mintha ólomból lett volna a lába, olyan nehezen lépkedett. Egyre csak Jóska járt az eszében. Látta őt, újra hallotta a hangját, amint együtt mókáztak, játszadoztak, tanultak, az elmúlt évek sok­sok délutánján. i­s ilyen nagyot, jóízűt nevetett mindig, amikor Szigeti bácsi is mesélt háborús emlékeiről. Néha majdnem leesett a pad­káról is, annyira rázta a kacagás. De a kikben meg nem állt a keze egy pillanatra sem, csak úgy pattogtak a szemek a kukoricacsőról. Aztán ők ketten kilopakodtak, a hideg kony­hába, bekenték magukat korommal, felöltöztek maskarának, * mentek kántálni azokhoz a­ házakhoz, ahol disznót vágtak* Hej, micsoda riadalmat csaptak sok helyen, milyen kutya­háborúkat rendeztek a kapuk előtt! Felsóhajtott, s megtapogatta zsebében a ceruzavédőt. Ezt is Jóska adta neki tavaly télen, cserébe a kis mágnespatkó­ért. Aztán kapott még tőle egy olyan brugattyút is, aminek csodájára jártak a hatodikosok minden szünetben. Megsimogatta égő, tüzelő arcát. Nem volt tükre, de azért látta önmagát, látta a Jóska ujjainak nyomát. Kiegyenese­dett.­­— Jól van Jóska, jól.. . Eltelt három nap. Csikorgó hideg köszöntött a világra, zúzmarába öltöztek a fák, bokrok, a tiszaparti füzek. A csen­des, hideg napsütéses délutánon messzire hangzott a szekéry nyikorgás, jókedvű emberi kurjongatóé. Jóska■ korcsolyázni készülődött. Jó szorosan nyakába csa­varta salját, fülére húzta kucsmáját s beszólt a konyhába. •­ Lemegyek a jégre, édesanyám!

Next