Pajtás, 1961 (15. [16.] évfolyam, 1-52. szám)
1961-01-11 / 1-2. szám
Szilveszter délutánja volt. A csapatotthon egyik csendes zugában hat fej hajolt össze. A hetedik, vagyis Főfej nem volt köztük. No, éppen azért susmusolt a hat fej. Mert, ha ott lett volna a hetedik is, akkor ennek az őrsi összeruccanásnak semmi értelme sem lenne. Miről volt szó ugyanis? A hat fej azt sütötte ki hogy a hetediket, vagyis a Főfejet új év napján megajándékozzák. Megajándékozzák ... mégpedig egy doboz bonbonnál. — Kincstárnok! Elő az őrsi vagyonnal! — szóltak egyszerre hárman is. És Jáki Feri, a Vidámság őrs kincstárnoka hóna alá kapta az őrsi perselyt és futott az Édességboltba. — Azt döntsük még el — hajoltak össze ismét a többiek —, hogy ki adja át az ajándékot Főfejnek. Hangulatos, vidám szavakra lenne szükség! Mert ha Főfej nagyot kacag újév reggelén akkor jókedvű lesz egész esztendőben. Ki más adhatná át, mint Jani. Gere Jani a mókamester! Gere Janinak még a nyála is kicsordult, amikor kezébe vette a cifra dobozba csomagolt bonbont. Hogyne csordult volna ki, hisz rég nem evett bonbont. Azóta is szájában érzi az ízét. Otthon alig tudott tőle nyugodni. Pedig eldugta a szekrény mélyére. Mit ér az, ha eldugta, mikor folyton-folyvást azon járt az esze. Még a bimbamos óra is bonbon, bonbonnal ütötte az új év kezdetét... Már-már úgy volt, hogy előveszi a cifra dobozt, felbontja és megeszi mind. Mind egy szálig! A sztaniolpapírokat pedig kitömi fűrészporral és... Jó móka lenne! Ő, mint mókamester, meg is tehetné, csak... a kutya ott van elásva, hogy Főfej is nagyon szereti a bonbont. Ne, nem! Ilyen mókát nem csinálhat egy mókamester. Újév reggelén felkelt, felöltözött, hóna alá kapta a cifra dobozt és rohant Fefejékhez, azaz Simon Zoli őrsvezetőhöz. Jobb ezen minél hamarabb túl lenni! Becsöngetett, őrsvezető alig hogy kinyitota az ajtót, Jani máris hadarta a mondanivalót, mint akinek borzasztóan sietős a dolga. — Szevasz Zoli, mármint őrsvezető pajtás. Nesze, izé... ezt a csomagot, izé .. ajándékot, a többiek küldik. Az egész őrs. Én máris rohanok, mert sürgős a dolgom. — Várj, várj békás! — invitálta Gere Janit az őrsvezető. — Mindjárt felbontom és... — Ne, ne. Még csak az kéne! — szabadkozott a mókamester és már futott is le a lépcsőn. Még köszönni is elfelejtett. Mikor kiért az utcára, nagyot lélegzett. Mégiscsak sikerültlegyőzni önmagát. Ez igen! Ez úttörődolog! A bonbon édes csábítása nem tudott erőt venni rajta. Eközben Zoli, az őrsvezető úgy bámult a cifra dobozra, mint borjú az új kapura. — Hát ez meg micsoda? — kezdte mondogatni magában. — Itt valami nem stimmel! Ajándéknak ugyan ajándék, bonbon, amit én nagyon szeretek. Dehát miért éppen a mókamesterrel küldték el? Ez a huncut Gere Jani pedig miért mondta azt, hogy: Nesze, izé... Meg aztán, amikor meg akartam kínálni, úgy elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. Itt valami nem stimmel! — Hohó! Kedves barátaim! öreg róka vagyok én — mondta magában. — Engem nem lehet ám egykönnyen megviccelni. Felöltözött, fogta a cifra dobozt és elvitte Pásztor Palihoz, az őrsvezető helyetteshez. — Nesze — mondta —, fogadd szívesen ezt a kis ajándékot. Pali nagyot nézett. Tudvalevő ugyanis, hogy ők ketten nincsenek valami jó viszonyban. Ő ugyanis kiváló focista, minekután sokkal népszerűbb, mint az őrsvezető. Zoli emiatt persze féltékenykedik. Félti a tekintélyét. — És most mégis, ahelyett, hogy megenné a bonbont, átadta nekem — morfondírozott magában Pásztor Pali. — Itt valami nincs rendjén. Lehetséges, hogy a dobozból kiszedte a bonbonokat és... — Hohó, kedves őrsvezető pajtás, nem olyan fából faragtak engem! — mondta, miután az őrsvezető elment. __ Rajtam ugyan nem nevetsz. Azzal a cifra dobozt a hóna alá fogta és Jáki Ferihez, a kincstárnokhoz vitte el. Feri meghökkenve vette át. Órákig töprengen magában. Miért hozták vissza? — biztosan rosszul vásároltam — döbbent maga elé. — Persze, persze. A nagy sietségben meg sem néztem, hogy miért adom ki a pern. Lehetséges, hogy valami ehetetlen csokoládé van benne. És most nekem kellene visszacserélnem a boltban. De én ... Én hogy vigyem vissza? Gondolt egyet. Elszaladt vele Túri Pistához, mondván: ő a legmerészebb, legbátrabb az őrsben. Megkéri, hogy vigye vissza ő. De Túri Pista nem volt otthon. Azért mégis otthagyta. Délután még egyszer eljövök, s akkor megkérem, hogy húzzon ki a bajból — határozta el Jáki Feri. Túri Pistát délben hazahajtotta a gyomra. Mikor meglátta a cifra dobozt, azt gondolta, hogy Gere Janit elhagyta a bátorsága, nem merte elvinni az őrs ajándékát az őrsvezetőhöz. Azért hozta el őhozzá, hogy... — Én bizony nem viszem el Zolihoz! — jelentette ki és azon nyomban átvitte a szomszédba Zsákai Lalihoz. Lali sem volt hajlandó elvinni, így hát átpasszolta a cifra dobozt az utca végén lakó Főző Imrének. Imre olyan gyerek volt, aki vlágéletében komolyra vette az őrs parancsait. — Ha rámbízták volna — mondogatta magában —, én nem haboznék. Vigye csak el Gere Jani! Elvégre őrá bíztuk ezt a megtisztelő feladatot. Azzal kis cédulácskát vett elő. Ezt a kissé parancsoló hangú mondatot írta rá: „Gere, ne csinálj cirkuszt ezzel a bonbonnal!” És céduládtól, mindenestül Janiék ablakába tette. Gere Jani, a mókamester nem is csinált cirkuszt. Úgy megörült a bonbonnak, hogy még táncra is perdült örömében. — Milyen aranyosak ezek a fiúk! — mondta magában. — Tudják, hogy nagyon szeretem. Hát megajándékoztak engem is. Ez igen! Ezt nevezem barátságnak! A legközelebbi összejövetelen meg is mondom nekik: Köszönöm fiúk, nagyon köszönöm! Füleki János