Pajtás, 1961 (15. [16.] évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-11 / 1-2. szám

Szilveszter délutánja volt. A csapatotthon egyik csen­des zugában hat fej hajolt össze. A hetedik, vagyis Főfej nem volt köztük. No, éppen azért susmusolt a hat fej. Mert, ha ott lett volna a hetedik is, akkor ennek az őrsi össze­­ruccanásnak semmi értelme sem lenne. Miről volt szó ugyanis? A hat fej azt sütötte ki hogy a hetediket, vagyis a Főfejet új év napján megajándékozzák. Megajándékoz­zák ... mégpedig egy doboz bonbonnál. — Kincstárnok! Elő az őrsi vagyonnal! — szóltak egy­szerre hárman is. És Jáki Feri, a Vidámság őrs kincstárnoka hóna alá kapta az őrsi perselyt és futott az Édességboltba. — Azt döntsük még el — hajoltak össze ismét a töb­biek —, hogy ki adja át az ajándékot Főfejnek. Hangulatos, vidám szavakra lenne szük­ség! Mert ha Főfej nagyot kacag újév reggelén akkor jókedvű lesz egész eszten­dőben. Ki más adhatná át, mint Jani. Gere Jani a mókamester! Gere Janinak még a nyá­la is kicsordult, amikor ke­zébe vette a cifra dobozba csomagolt bonbont. Hogy­ne csordult volna ki, hisz rég nem evett bonbont. Azóta is szájában érzi az ízét. Otthon alig tudott tőle nyugodni. Pedig eldugta a szek­rény mélyére. Mit ér az, ha eldugta, mikor folyton-folyvást azon járt az esze. Még a bim­bamos óra is bon­bon, bon­­bon­nal ütötte az új év kezdetét... Már-már úgy volt, hogy előveszi a cifra dobozt, felbontja és megeszi mind. Mind egy szálig! A sztaniolpapírokat pedig kitömi fűrészporral és... Jó móka lenne! Ő, mint mókamester, meg is tehetné, csak... a kutya ott van elásva, hogy Főfej is nagyon szereti a bon­bont. Ne, nem! Ilyen mókát nem csinálhat egy mókamester. Újév reggelén felkelt, felöltözött, hóna alá kapta a cifra dobozt és rohant Fefejékhez, azaz Simon Zoli őrsvezetőhöz. Jobb ezen minél hamarabb túl lenni! Becsöngetett, őrsvezető alig hogy kinyitota az ajtót, Jani máris hadarta a mondanivalót, mint akinek borzasz­tóan sietős a dolga. — Szevasz Zoli, mármint őrsvezető pajtás. Nesze, izé... ezt a csomagot, izé .. ajándékot, a többiek küldik. Az egész őrs. Én máris rohanok, mert sürgős a dolgom. — Várj, várj békás! — invitálta Gere Janit az őrsvezető. — Mindjárt felbontom és... — Ne, ne. Még csak az kéne! — szabadkozott a móka­­mester és már futott is le a lépcsőn. Még köszönni is elfe­lejtett. Mikor kiért az utcára, nagyot lélegzett. Mégiscsak sikerült­­legyőzni önmagát. Ez igen! Ez úttörődolog! A bon­bon édes csábítása nem tudott erőt venni rajta. Eközben Zoli, az őrsvezető úgy bámult a cifra dobozra, mint borjú az új kapura. — Hát ez meg micsoda? — kezd­te mondogatni magában. — Itt valami nem stimmel! Aján­déknak ugyan ajándék, bonbon, amit én nagyon szeretek. Dehát miért éppen a mókamesterrel küldték el? Ez a huncut Gere Jani pedig miért mondta azt, hogy: Nesze, izé... Meg aztán, amikor meg akartam kínálni, úgy elfutott, mint­ha puskából lőtték volna ki. Itt valami nem stimmel! — Hohó! Kedves barátaim! öreg róka vagyok én —­ mondta magában. — Engem nem lehet ám egykönnyen megviccelni. Felöltözött, fogta a cifra dobozt és elvitte Pásztor Pali­hoz, az őrsvezető helyetteshez. — Nesze — mondta —, fo­gadd szívesen ezt a kis ajándékot. Pali nagyot nézett. Tudvalevő ugyanis, hogy ők ketten nincsenek valami jó viszonyban. Ő ugyanis kiváló focista, minekután sokkal népszerűbb, mint az őrsvezető. Zoli emiatt persze féltékenykedik. Félti a tekintélyét. — És most mégis, ahelyett, hogy megenné a bonbont, átadta nekem — morfondírozott magában Pásztor Pali. — Itt valami nincs rendjén. Lehetséges, hogy a dobozból kiszedte a bonbonokat és... — Hohó, kedves őrsvezető pajtás, nem olyan fából fa­ragtak engem! — mondta, miután az őrsvezető elment. __ Rajtam ugyan nem nevetsz. Azzal a cifra dobozt a hóna alá fogta és Jáki Ferihez, a kincstárnokhoz vitte el. Feri meghökkenve vette át. Órákig töprengen magában. Miért hozták vissza? — biztosan rosszul vásároltam — döb­bent maga elé. — Persze, persze. A nagy sietségben meg sem néztem, hogy miért adom ki a pern­­. Lehetséges, hogy valami ehetetlen csokoládé van benne. És most nekem kel­lene visszacserélnem a boltban. De én ... Én hogy vigyem vissza? Gondolt egyet. Elszaladt vele Túri Pistához, mondván: ő a legmerészebb, legbátrabb az őrsben. Megkéri, hogy vigye vissza ő. De Túri Pista nem volt otthon. Azért mégis otthagyta. Délután még egyszer eljövök, s akkor megkérem, hogy húzzon ki a bajból — határozta el Jáki Feri. Túri Pistát délben haza­hajtotta a gyomra. Mikor meglátta a cifra dobozt, azt gondolta, hogy Gere Janit elhagyta a bátorsága, nem merte elvinni az őrs aján­dékát az őrsvezetőhöz. Az­ért hozta el őhozzá, hogy... — Én bizony nem vi­szem el Zolihoz! — jelen­tette ki és azon nyomban átvitte a szomszédba Zsá­­kai Lalihoz. Lali sem volt hajlandó elvinni, így hát átpasszolta a cifra dobozt az utca vé­gén lakó Főző Imrének. Imre olyan gyerek volt, aki vlágéletében komolyra vet­te az őrs parancsait. — Ha rámbízták volna — mondogatta magában —, én nem haboznék. Vi­gye csak el Gere Jani! El­végre őrá bíztuk ezt a meg­tisztelő feladatot. Azzal kis cédulácskát vett elő. Ezt a kissé parancsoló hangú mondatot írta rá: „Gere, ne csinálj cirkuszt ezzel a bonbonnal!” És céduládtól, mindenestül Janiék ablakába tette. Gere Jani, a mókamester nem is csinált cirkuszt. Úgy megörült a bonbonnak, hogy még táncra is perdült örömé­ben. — Milyen aranyosak ezek a fiúk! — mondta magában. — Tudják, hogy nagyon szeretem. Hát megajándékoztak engem is. Ez igen! Ezt nevezem barátságnak! A legközelebbi összejövetelen meg is mondom nekik: Köszönöm fiúk, na­gyon köszönöm! Füleki János

Next