Pajtás, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-22. szám)
1978-04-20 / 16. szám
Ez a fénykép 1955-ben készült. Akkor vettük elő, amikor meghallottuk a hírt, hogy Hárs László József Attila-díjas író 67 éves korában elhunyt. A könyvet nyitó, jellegzetes mozdulat, a mosoly, az elmaradhatatlan cigaretta visszaidézi alakját. Könyvcímek jutnak eszünkbe, verssorok, tréfás történetek, elgondolkoztató mondatok. Regények, melyeket nem fakított meg az idő, kedvelt hősök, akiket azóta sem felejtettünk el. Hárs László sokat írt, sokat dolgozott. Ismerte a grundok, az iskolapadok, a folyosók világát, az álmodozás szépségét, a csodákat teremtő játék nagyszerűségét. Cinkosuk volt a minden jóra, és csínyre, emberségre és játékra kapható tizenéveseknek. De ismerte a betű erejét is. Tudta, hogy a megőrzött élményeket tovább kell adnia, tapasztalatait el kell mondania. Regényei — Az igazán gyerekjáték, a Majd a gyerekek, az Ezek a pesti gyerekek, a Biri és Bori — ma is frissek, újak. Meséi, az Égből pottyant nagyapa, és Dr. Pókusz, az okleveles varázsló most is megszépítik a csöndes estéket, élménynyé avatják az olvasást. Akik körülveszik a képen — ma már felnőttek. De élményeiket, Hárs László könyveit biztosan nem felejtették el. Átadják azoknak, akikért, akiknek íródtak, s akikről szépen, igazán szólnak. Most egyik legizgalmasabb regényéből, a Biri és Boriból idézünk egy részletet. Azt, hogy miképpen teremti meg ikertestvérét Boróka Biri, akit a fiúk a Jázmin téren kicsúfoltak, kinevettek. Boróka Bori meglepően hasonlított egy emlékezetes kőhalombattai alakításra, de a Jázmin téren nem akadt senki, aki látta volna a daljátékot, a fent nevezett helység általános iskolai színjátszó körének előadásában, így ez a hasonlatosság senkinek sem tűnt fel. Pedig a padtámlán kucorgó galeri alaposan feltérképezte a váratlan jelenésként felbukkanó alakot. A szemük megvillant. Nini, új fej! — mondta volna ez a villanás, ha a szemek vagánynyelven beszélnének. Csöpi tekintetét a magas cipősarkokon imbolygó (tűzvörös körmű) láb vonzotta mágnesként. Karesz káprázó szemmel meredt a piroskék-sárga csibésznadrágra. Tuskóláb a tupírozott frizurát bámulta elragadtatva. Mokány figyelmét a krémszínű pulcsiból elővillanó barna karok kötötték le, melyek közül az egyiknek a könyökhajlatában fehér sportszatyor lengedezett. „Haláli klassz” — gondolta Csöpi, mert komoly gondolkodású fiú volt. „Végre történik valami” — gondolta Karesz, és nem is sejtette, hogy mennyire igaza van. „Dögöljek meg, ha nem hasonlít arra a nyamvadt Birire” — gondolta Tuskólába. — Talán rokonok. „Biztosan a strandról jön, irtó mokány” — gondolta Mokány, és a sportszatyorra sandított. Pedig a sportszatyorban nem bikini és törülköző rejtőzött, hanem egészen más. Egy pár nylonzokni, amely arra volt hivatva, hogy jótékonyan eltakarja Lonci néni szemei elől a lábkörmök pirosságát, valamint egy pár gyermekszandál, amely viszont Lonci néni tűsarkú cipőjével cserélt helyet az imént a kapualj jótékony félhomályában. Csöpi ezúttal nem intett senkinek, hanem személyesen lépett le a padtámláról. Rávigyorgott a közelgő jelenségre, és szívélyesen üdvözölte. — Szia, öreglány. Az öreglány felelet helyett felemelte a kezét, és képen törölte Csöpit. Ámbár végeredményben ez is feleletnek tekinthető. Döbbent csend támadt. Csöpi elképedten dünnyögte: — Ez meg mire való, mi? — Akinek nem tetszik, az le van ejtve — mondta a tupírozott csibésznadrág, fél vállát utánozhatatlan mozdulattal felrántva. Azonkívül szemtelen orrhangon. — Hát már az öreglány is sértés? — kérdezte panaszosan Csöpi. — Nem az öreglányért kaptad .. . — Vegyétek tudomásul, hogy én Boróka Bori vagyok, és Boróka Biri az ikerhúgom. Az a szegény nyamvadt bőgve jött haza tegnap, mert itt majmot csináltak belőle. Mondtam neki, mit bőgsz, te kis hülye, majd én odamegyek, és feldobok egy-két pofont. Na, mit bámultok úgy, mint akinek nem jutott krumpliföld? Vegyétek tudomásul, hogy aki Birit macerálja, annak lekeverek egyet és kész. Ezt véssétek jól a drótokba. A galeri megbabonázva hallgatta a harsány szónoklatot, aminek hatását még fokozták a szónok érthetetlen kacsintásai, hunyorításai, szemforgatásai. A szónoklat végére Bori egy nyomorék cigarettával tett pontot. Két ujja között felmutatta, majd megkérdezte: — Van tüzetek, srácok? Szerencsére nem volt tüzük, így, két ujja közt a cigarettával, diadalmasan elvonult, és letelepedett, éppen szemközt a homokozóval. Bori egyedül maradt. Ült, üldögélt a padon, két ujja között a nyomorék cigarettával és kihívó pillantásokat vetett a galeri négy tagja felé. Azok látszólag teljesen közömbösen ácsorogtak a padjuknál, de a szemük sarkából élesen figyelték. Érezték, hogy valami titka van, de sehogy se tudták megfejteni. Nem csoda, hiszen csak most végezték a nyolc általánost, hol voltak még attól, hogy megoldjanak egy egyenletet rengeteg sok ismeretlennel. Márpedig ez a váratlanul odapottyant Boróka Bori, amint hetykén feszített a padon, időről időre rejtelmes fintorokat és érthetetlen szemvillanásokat küldve feléjük, nem volt más számukra, mint egy feszülő csibésznadrágba bújtatott, toronymagasra tupírozott, elképesz-