Pajtás, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-22. szám)

1978-04-20 / 16. szám

Ez a fénykép 1955-ben készült. Akkor vettük elő, amikor meghal­lottuk a hírt, hogy Hárs László Jó­zsef Attila-díjas író 67 éves korá­ban elhunyt. A könyvet nyitó, jellegzetes moz­dulat, a mosoly, az elmaradhatat­lan cigaretta visszaidézi alakját. Könyvcímek jutnak eszünkbe, vers­sorok, tréfás történetek, elgondol­koztató mondatok. Regények, me­lyeket nem fakított meg az idő, kedvelt hősök, akiket azóta sem fe­lejtettünk el. Hárs László sokat írt, sokat dol­gozott. Ismerte a grundok, az isko­lapadok, a folyosók világát, az ál­modozás szépségét, a csodákat te­remtő játék nagyszerűségét. Cinko­suk volt a minden jóra, és csínyre, emberségre és játékra kapható ti­zenéveseknek. De ismerte a betű erejét is. Tudta, hogy a megőrzött élményeket tovább kell adnia, ta­pasztalatait el kell mondania. Regényei — Az igazán gyerekjá­ték, a Majd a gyerekek, az Ezek a pesti gyerekek, a Biri és Bori — ma is frissek, újak. Meséi, az Égből pottyant nagyapa, és Dr. Pókusz, az okleveles varázsló most is meg­szépítik a csöndes estéket, élmény­­nyé avatják az olvasást. Akik körülveszik a képen — ma már felnőttek. De élményeiket, Hárs László könyveit biztosan nem felejtették el. Átadják azoknak, akikért, akiknek íródtak, s akikről szépen, igazán szólnak. Most egyik legizgalmasabb regé­nyéből, a Biri és Boriból idézünk egy részletet. Azt, hogy miképpen teremti meg ikertestvérét Boróka Biri, akit a fiúk a Jázmin téren ki­csúfoltak, kinevettek. Boróka Bori meglepően hasonlí­tott egy emlékezetes kőhalombattai alakításra, de a Jázmin téren nem akadt senki, aki látta volna a dal­játékot, a fent nevezett helység ál­talános iskolai színjátszó körének előadásában, így ez a hasonlatosság senkinek sem tűnt fel. Pedig a padtámlán kucorgó ga­leri alaposan feltérképezte a várat­lan jelenésként felbukkanó alakot. A szemük megvillant. Nini, új fej! — mondta volna ez a villanás, ha a szemek vagánynyelven beszélné­nek. Csöpi tekintetét a magas cipősar­kokon imbolygó (tűzvörös körmű) láb vonzotta mágnesként. Karesz káprázó szemmel meredt a piros­­kék-sárga csibésznadrágra. Tuskóláb a tupírozott frizurát bá­multa elragadtatva. Mokány figyel­mét a krémszínű pulcsiból elővilla­nó barna karok kötötték le, melyek közül az egyiknek a könyökhajlatá­ban fehér sportszatyor lengedezett. „Haláli klassz” — gondolta Csö­pi, mert komoly gondolkodású fiú volt. „Végre történik valami” — gon­dolta Karesz, és nem is sejtette, hogy mennyire igaza van. „Dögöljek meg, ha nem hasonlít arra a nyamvadt Birire” — gondol­ta Tuskólába. — Talán rokonok. „Biztosan a strandról jön, irtó mo­kány” — gondolta Mokány, és a sportszatyorra sandított. Pedig a sportszatyorban nem bi­kini és törülköző rejtőzött, hanem egészen más. Egy pár nylonzokni, amely arra volt hivatva, hogy jóté­konyan eltakarja Lonci néni szemei elől a lábkörmök pirosságát, vala­mint egy pár gyermekszandál, amely viszont Lonci néni tűsarkú cipőjével cserélt helyet az imént a kapualj jótékony félhomályában. Csöpi ezúttal nem intett senki­nek, hanem személyesen lépett le a padtámláról. Rávigyorgott a közel­gő jelenségre, és szívélyesen üdvö­zölte. — Szia, öreglány. Az öreglány felelet helyett fel­emelte a kezét, és képen törölte Csöpit. Ámbár végeredményben ez is feleletnek tekinthető. Döbbent csend támadt. Csöpi el­­képedten dünnyögte: — Ez meg mire való, mi? — Akinek nem tetszik, az le van ejtve — mondta a tupírozott csi­bésznadrág, fél vállát utánozhatat­lan mozdulattal felrántva. Azonkí­vül szemtelen orrhangon. — Hát már az öreglány is sértés? — kérdezte panaszosan Csöpi. — Nem az öreglányért kaptad .. . — Vegyétek tudomásul, hogy én Boróka Bori vagyok, és Boróka Bi­ri az ikerhúgom. Az a szegény nyamvadt bőgve jött haza tegnap, mert itt majmot csináltak belőle. Mondtam neki, mit bőgsz, te kis hülye, majd én odamegyek, és fel­dobok egy-két pofont. Na, mit bá­multok úgy, mint akinek nem ju­tott krumpliföld? Vegyétek tudo­másul, hogy aki Birit macerálja, annak lekeverek egyet és kész. Ezt véssétek jól a drótokba. A galeri megbabonázva hallgatta a harsány szónoklatot, aminek hatá­sát még fokozták a szónok érthetet­len kacsintásai, hunyorításai, szem­forgatásai. A szónoklat végére Bori egy nyomorék cigarettával tett pon­tot. Két ujja között felmutatta, majd megkérdezte: — Van tüzetek, srácok? Szerencsére nem volt tüzük, így, két ujja közt a cigarettával, diadal­masan elvonult, és letelepedett, ép­pen szemközt a homokozóval. Bori egyedül maradt. Ült, üldö­gélt a padon, két ujja között a nyomorék cigarettával és kihívó pillantásokat vetett a galeri négy tagja felé. Azok látszólag teljesen közömbö­sen ácsorogtak a padjuknál, de a szemük sarkából élesen figyelték. Érezték, hogy valami titka van, de sehogy se tudták megfejteni. Nem csoda, hiszen csak most vé­gezték a nyolc általánost, hol vol­tak még attól, hogy megoldjanak egy egyenletet rengeteg sok isme­retlennel. Márpedig ez a váratlanul oda­­pottyant Boróka Bori, amint hety­kén feszített a padon, időről időre rejtelmes fintorokat és érthetetlen szemvillanásokat küldve feléjük, nem volt más számukra, mint egy feszülő csibésznadrágba bújtatott, toronymagasra tupírozott, elképesz-

Next