Pajtás, 1983. január-május (38. évfolyam, 1-19. szám)
1983-05-05 / 16. szám
Kérem, én csak egy egyszerű mozdony vagyok, de azért bátran állíthatom, hogy az életem kész regény. El is mondom mindjárt dióhéjban, csak szuszszánok egyet. Egy utolsót. Én kérem látottam-futottam egész életemben. Most ezzel rohanj erre, most azzal rohanj arra . . . és én fújtatva, sisteregve, zakatolva rohantam a tonnák és utasok százezreivel És ha úgy kívánták, még fütyürésztem is közben. No persze... a rohanás, meg a száguldás az én gyermekkoromban még egészen mást jelentett, mint manapság. Nincs ebben semmi csodálatos, elvégre nekem is meg kellett tanulnom járni. Senki ne vegye dicsekvésnek, de már kora ifjúságomban bámulatba ejtettem a világot. Ez 1829-ben történt Angliában a rainhilli bemutatón, amikor káprázatos formában 25 kilométeres sebességre gyorsultam fel. A hálás tömeg nyomban rám is ragasztotta a „Rakéta — azaz rakéta — becenevet. Holott akkoriban inkább egy nagyobb kályhához hasonlítottam. Kályhának persze hihetetlenül gyors voltam, ám egy közepes képességű ló könynyedén megvert. Legalábbis ami a sebességet illeti, mert erőben már akkor is én voltam a jobb. És rövidesen kiderült, hogy meglehetősen életképes fickó vagyok. Lendületes fejlődésem során szinte fékezhetetlennek bizonyultam, és a külsőm is előnyösen megváltozott. Elkövetkeztek a legszebb mozdonyévek. Előbb 60, majd 80, végül 100—120 kilométer megtételére is képes lettem óránként, teherbírásommal pedig egyetlen jármű sem vetekedhetett. 1846-ban eljutottam Magyarországra is, és a Pest— Vác közti útvonalat 50 perc alatt száguldottam végig. De akkoriban már alig győztem a meghívásokat. Egyszeriben nélkülözhetetlenné váltam. Olyannyira, hogy bátran állíthatom: a legújabb kor modern ipari forradalma nélkülem el sem kezdődhetett volna sem Európában, sem a tengerentúlon. Városokat és A legendás 424-esek sok ezer kilométeres száguldás után visszaadják alkatrészeiket az embernek