Pajtás, 1984. január-május (39. évfolyam, 1-20. szám)

1984-05-10 / 17. szám

N­em­ tehetek egy lépést sem egyedül. A Gellérthegy ol­dalában állunk, az este sö­tétjét az alattunk elnyúló város lámpáinak gyöngy­­füzérei szabják szét. Itt csak egymás sziluettjét látjuk, azt is csupán né­hány méternél nem nagyobb távol­ságról. Mintha valami bűvös körön belül keringenénk. Ha magamban lépnék ki ebből a körből, máris éles hangok kiáltanák a nevemet mind­addig, amíg nem válaszolok, amíg újra tenyerembe nem simulnak a puha gyermekkezek. Gyurié, Robié vagy Béláé vagy Zolié vagy Tamásé. Még a nevüket is alig tudom. Foly­ton eltévesztem, és hol Robit szólí­tom Bélának, hol Zolit Gyurinak. Alig néhány órája, hogy találkoz­tunk Csillebércen. Ahol mind ez ideig az volt a rend, hogy gyereklárma csak májustól szeptemberig verte fel a tölgyek között lakozó csöndet, ősztől tavaszig „aludt” a tábor, ké­szült a következő nyárra. Tervek születtek, programok íródtak, telefo­nok csengtek. Így van ez most is. Csak éppen annyi változott, hogy emellett még Robi és társai is be­költöztek a télen is lakható épület­be, a kollégiumba. Két hét múlva visszautaznak a falujukba, Nagy­­szakácsiba, a nevelőotthonba. Utá­nuk mások jönnek majd. ők is olyan helységekből, amelyek nevét csak hosszas bogarászás után leled meg a térképen. A Gellérthegyre demokratikus úton jutottunk. Szavazással. Amikor a vacsora után kijöttünk a tábor ét- Robi, a pörgetés foci avatott mestere támadást indít Kupacba verődve, az étkezdénél Erőt gyűjt a csapat az esti programhoz

Next