Pajtás, 1984. január-május (39. évfolyam, 1-20. szám)
1984-05-10 / 17. szám
Nem tehetek egy lépést sem egyedül. A Gellérthegy oldalában állunk, az este sötétjét az alattunk elnyúló város lámpáinak gyöngyfüzérei szabják szét. Itt csak egymás sziluettjét látjuk, azt is csupán néhány méternél nem nagyobb távolságról. Mintha valami bűvös körön belül keringenénk. Ha magamban lépnék ki ebből a körből, máris éles hangok kiáltanák a nevemet mindaddig, amíg nem válaszolok, amíg újra tenyerembe nem simulnak a puha gyermekkezek. Gyurié, Robié vagy Béláé vagy Zolié vagy Tamásé. Még a nevüket is alig tudom. Folyton eltévesztem, és hol Robit szólítom Bélának, hol Zolit Gyurinak. Alig néhány órája, hogy találkoztunk Csillebércen. Ahol mind ez ideig az volt a rend, hogy gyereklárma csak májustól szeptemberig verte fel a tölgyek között lakozó csöndet, ősztől tavaszig „aludt” a tábor, készült a következő nyárra. Tervek születtek, programok íródtak, telefonok csengtek. Így van ez most is. Csak éppen annyi változott, hogy emellett még Robi és társai is beköltöztek a télen is lakható épületbe, a kollégiumba. Két hét múlva visszautaznak a falujukba, Nagyszakácsiba, a nevelőotthonba. Utánuk mások jönnek majd. ők is olyan helységekből, amelyek nevét csak hosszas bogarászás után leled meg a térképen. A Gellérthegyre demokratikus úton jutottunk. Szavazással. Amikor a vacsora után kijöttünk a tábor ét- Robi, a pörgetés foci avatott mestere támadást indít Kupacba verődve, az étkezdénél Erőt gyűjt a csapat az esti programhoz