Pajtás, 1984. szeptember-december (39. évfolyam, 21-35. szám)
1984-09-20 / 23. szám
ÉJSZAKAI MŰSZAK Átlagos Jenő, a Manipulátor Művek középkorú, közepes termetű és közepes képességű alkalmazottja türelmetlenül pillantott az órájára. Az est folyamán éppen tizenötödször tette ezt, és minden egyes pillantás után egyre dühösebben mozgott. — Fél tíz! — sziszegett nyomatékkel. — Aki nem bagoly, az ilyenkor már szépen nyugovóra tér. Tudniillik fél tíz van. A család meglehetősen kimérten reagált. — Először is mindössze kilenc óra huszonöt perc van — pontosított Jeromos, a legidősebb csemete. — Másodszor pedig a középfokú tanintézetben eltöltött első napjaim élményeit mesélem serdületlen és neveletlen húgaimnak. Már beszélgetni sem lehet... — Különben is ... meg van már ágyazva? — tette fel a keresztkérdést Helga, a hatodikos. — Nem emlékszem — tűnődött az elsős Emese ártatlanul —, hogy bárki is kérdezte volna, hogy mennyi az idő. — Apátok nyűgös — magyarázta megértéssel Átlagos Jenőné, született Pókaszepetki Annamária, mintha nagy betegről beszélne, akire mindent rá kell hagyni. — Néhány héttel ezelőtt még látványosan aggódott, hogy mi lesz veletek az iskolában. Most meg már annyira sem érdekli a dolog, mint egy ... mint egy ... — Mint egy rétisast a vaskohászat — segítette ki Jeromos az anyját. — He-he-he. Igenis a múltkor azért aggódtam. Most meg azért, mert reggel el fogtok aludni. Tudjátok, mi férfiak mindig egy lépéssel előbbre járunk. — Akkor már régen meg kellett volna ágyaznod! — zúgta a család a görög tragédiák baljós kórusainak modorában. Átlagos Jenő tehát megkezdte szokásos esti küzdelmét a párnákkal és a paplanokkal. Közben mindenkihez volt egyegy jó szava. — Kíváncsi vagyok — mondta Jeromosnak címezve a dohogást —, hogy a főtörzsőrmester úr is megveti-e majd az ágyikódat a laktanyában. — Anyátok a ti korotokban már szántott, vetett, aratott, és egyedül vezette a háztartást! — korholta a lányokat. — Nem irigylem azt a szerencsétlen flótást, aki véletlenül a férjetek lesz. — Legalább az is megtanulja majd, hogy időnként tegyen valamit a családjáért — mondta anyu, nem minden él nélkül. Átlagos Jenő úgy döntött, hogy némán ágyaz tovább. A család többi tagja ezalatt elnyúlt a tv előtt, és választékos stílusban szidták a műsort. De azért nézték. — Képzeld anyu! — kurjantott hirtelen a kis Emese. — Ma már jelentkeztem is egyszer a suliban! — Tényleg ... ? És mit kérdeztek ? — Mit tudom én . . . valami olyasmit, hogy kinek érnek rá a szülei vasárnap. Az iskolaudvart kellene rendbehozni. Anyu becézgetésre induló keze megtorpant a levegőben. A két nagyobbik gyerek úgy tett, mintha ásítana, a válluk azonban gyanúsan rángatózott a visszafojtott röhögéstől. Átlagos Jenő csaknem az ujjára ejtette az ágyneműtartót. — Na, mit szólsz énekesmadaram? A te bátor, élelmes kisleányod. Hogy feltalálta magát! Szóval hánykor ébresszelek vasárnap reggel? A becéző mozdulat folytatódott. — Igenis jól tette, hogy jelentkezett. Látszik, hogy bízik a szüleiben. Egyébként ne ébressz fel, amikor elmész. Ne félj, lesz ebéd, mire hazajössz. — Hazajövök?!... Szóval úgy érted, hogy én ... — Nem nagy ügy, apu — szólt közbe Helga bátorítóan. — Egy kis salakot kell szétteríteni. — Képzelem. Hordhatom el a Dunántúli Középhegységet. — Azt azért nem hiszem, hogy olyan sok salak lenne az iskolaudvaron, mint a Dunántúli Középhegység — óvta a felesleges túlzásoktól Jeromos az apját. — Az a domb nem lehet nagyobb a Gellérthegynél. — És mégis mit mondjak? Adnak bulldózert, vagy mindenki hozza a sajátját? — Untig elég lesz, ha azt a két dolgos kezedet viszed — zárta le anyu az elmélkedést. — Úgy legalább nem teszel kárt senkiben. Közben a gyerekek elcsigázottan feltápászkodtak végre, és vánszorogva elindultak lefeküdni. Istenem, mindig ez a hajsza ... ! — Ja igen. Holnapra kellene az őrsi zászló — szólt vissza az ajtóból Helga. — Legyen rajta egy önfeledt mókus. Ez már anyunak is vastag volt. — Miért nem éjjel fél kettőkor szólsz? Akkor szeretek a legjobban őrsi zászlókat varrni. Hát ne üsse meg a guta az embert? — Na istenem! — vigyorgott apu. — Elvállalta, mert bízik a szüleiben. — Te csak hallgass. Egész este veszekedtél. Vadállat. — Én ... ?! Mindössze arra kértem őket normális társalgási hangon, hogy feküdjenek le valamivel korábban. Tudniillik van még egy kis tanulnivalóm. Addig te csak varrogass. Azzal a két dolgos kezeddel. — Te most akarsz tanulni? Néhány évtizeddel elkéstél, nem gondolod? — Nem. A hatodikos tananyagot most kell megtanulnom, énekesmadaram. Hátha holnap is kérdez valamit ez a gyerek ... Cser Gábor ENDRŐDI ISTVÁN RAJZA