Pannonhalmi Szemle 1932
Tanulmányok - Blazovich Jákó: Az orosz szfinx
A rideg statisztika önmagában is meggyőzhet bennünket arról, hogy itt hatalmas terrorfronttal állunk szemben. De mikor a szovjetgondolat eddigi sikereinek okai, rúgói után kutatunk, nagyon elhibázott eljárás volna megnyugodni abban az okmonizmusban, amely a szomorú orosz jelen magyarázatát kizárólag a terrorban keresi és találja meg. A nagy történelmi lökések, fordulatok, kataklizmák mögött mindig egész okkomplexum húzódik meg. Ha a vörös terror még oly féktelen, korlátlan, bizonyos, hogy más rúgók is közreműködtek abban, hogy a kvalitative és kvantitative jelentéktelen erőtényezők úgy bele tudtak markolni a nagy orosz nép életébe, történelmébe. Oroszország történelmének tragikus szakaszai, fordulatai vannak, amelyek hajtóerejükkel messze nyúlnak. A szomorú orosz romok között nem egy ilyen hajtóerő utolsó lökését kell keresnünk. Az orosz történelemnek végzetes hiányossága, hogy nincs középkora. A nemzet alig hogy megkeresztelkedik, tatár uralom alá kerül, amely alól csak III. Iván alatt a középkor legvégén, 1480-ban szabadul fel. Amikor Európában a népvándorlás által felkavart hullámok elülnek s az egyes nemzetekben a sok viszontagság, harc közepette is friss életerők bontakoznak ki, hatalmas uralkodók nemzeteiknek új utakat vágnak, amikor a katolicizmusban rejlő kimeríthetetlen államalkotó és államfelvirágoztató energiák az antik világ összeomlásának mélypontjából egyre erősebben emelik az európai élet színvonalát, amikor Nyugaton kölni dómok épülnek, Divina Comoediak születnek, hatalmas filozófiai áramlatok indulnak meg s virágoznak ki, — a végtelen orosz zónákat a tatár hódoltság kínai falai mögött néma, végzetesen terméketlen csend fojtogatja. A nemzeti élet mint egy hatalmas, de mozdulatlan tenger fekszik el ezekben a századokban, semmit sem tartalékol, semmit sem termel ki magából. Az európai népek együvétartozásának gondolata is, amelyet a kereszténység gyújtott ki a középkorban az európai öntudatban, hiába ostromolja az európai orosz határokon meredező kínai falakat , a nagy nemzet Európával szemben teljesen elszigetelten, Ázsiával szemben gúzsbakötötten tölt el évszázadokat. Eme elszigeteltségben kell keresnünk az orosz nemzeti lélektan ama sajátosságának egyik gyökerét, amelynél fogva az orosz lélek évszázadokon keresztül ide-oda hányódott Európa és Ázsia között, sem itt, sem ott nem érezte magát otthon. Ez áll különösen fejlődésének első korszakára, a XIX. század elejéig. „Mi nem vagyunk sem a Keleté, sem a Nyugaté — sem egyik sem másik tradíciója nem lett nemzeti tulajdonunkká" — írja a XIX. század orosz szellemi életének egyik legkiválóbb alakja, Tsandajeff. E századok sivársága akadályozta meg azt is, hogy egyre gazdagodó nemzeti tradíciók rögzítsék az oroszságot földhöz, múlthoz, kultúremlékekhez, ami pedig a forradalmak