Pannonhalmi Szemle 1932
Tanulmányok - Blazovich Jákó: Az orosz szfinx
veszedelmével szemben mindenkor egyik legerősebb gát. „A nagy nyugati nemzeteknél a múlt annyira eleven mint a jelen. Mi az időben éppen annyira függetlenek vagyunk mint földrajzunkban. Nekünk nincsenek emlékeink, amelyek kötnének, sem nemzeti örökségünk, amely kötelességet róna ránk" — állapítja meg a XIX. század orosz forradalmi törekvéseinek egyik vezetője, Herzen. A szinte légüres térben leélt századokra következett Nagy Péter (1689—1925.) végzetes lépése. Spengler jól állapítja meg (Untergang des Abendlandes, II. 231. o. D. Beck, München, 1924.): „Nagy Péter lett az oroszság végzete." A tatár hódoltságból kiszabadult nemzetet erőszakkal hozzá akarja kötni Nyugathoz. „Nagy Péter csak egy fehér lapot talált idehaza s erre erős kézzel rákanyarította a jelszót : „Európa és Nyugat" — azóta mi európaiak és nyugatiak vagyunk". (Tsandajeff, idézve H. Massis: Défense de l Occident, Pion, Páris 1927. 88. o.). Fejlődési törvényeket, lélektant nem lehet hatalmi szóval kiszabni, még akkor sem, ha ez a „minden oroszok cárjának" szava is. Nagy Péter nemzetében sem az egyiket sem a másikat nem ismerte. Erőszakos kézzel akkor akarja népét élet-, illetőleg eszmeközösségbe hozni Nyugattal, amikor annak középkori egysége megbomlott s veszedelmes szellemi, politikai áramlatok kezdik ki. A primitív, naiv orosz lélek minden előkészület nélkül sodródik bele ezekbe az áramlatokba. Voltaire, az enciklopédisták, az Aufklärung, Kant, Hegel, Marx várják Nyugat útjain azt a számbelileg aránylag nem jelentős, de forradalmasításra elengendő csapatot, amely Nagy Péter s a Romanovok szabta irányban járta Nyugatot. Mit importáltak ezek a nyugatosok az orosz fejlődés számára ? Évszázados fejlődésből kialakult nyugateurópai monarchikus államformát és diplomáciát. Késői tudományokat és művészeteket, a nyugati szellemi gócpontok forrongó filozófiáját, szkepticizmusát, materializmusát, szociáletikáját. Holt várossá lett Moszkva, — az új Oroszország vérkeringési centrumának az a Szentpétervár volt szánva, amely Dostoievsky szerint „a világ legabsztraktabb, legmesterségesebb városa". Megindul egy tragikus folyamat, amelyet Tsaadajeff (H. Massis, id. m. 86. o.) röviden de velősen így jellemez : „Nálunk nincs természetes, bensőséges fejlődés. Mi gyarapszunk, növünk, de semmi sem érik be nálunk." Spengler joggal látja Oroszországban a történelmi pszeudomorfózis egyik legkiáltóbb példáját (Id. m. II. 231. s köv. o.), amikor egy nemzetet erőszak szorít bele olyan kultúrfázisba, amelyre nem ért még meg s amely sok ponton éles ellentétben áll pszichológiai adottságaival. „Mi művelődésünket egyenesen elfajulással kezdtük" — tanúskodik Spengler mellett Dostoievsky. Ha az orosz mesterséges nyugati orientációnak meg is lettek volna a történetfejlődési előfeltételei, maradék nélkül