Pannonhalmi Szemle 1943
1. szám - Blazovich Jákó: A keresztény egység szolgálatában
egyre jobban kifejlődjék, differenciálódjék, különböző szervei fejlődjenek, izmosodjanak. Ez a fejlődés azonban csak addig jelent: életgazdagodást, amíg az egész szervezettel szoros kapcsolatban, egyöntetűen, harmonikusan folyik. Egyes szervek hüpertrófiája, merész elkülönülése, öncélúsága magát az életet veszélyezteti. Egy történelmi konkrétum világítsa meg a mondottakat. A kultúréletnek kétségkívül fontos szerve a gazdasági szféra. A gazdasági élet fejlődése, izmosodása az egyetemes kultúra szempontjából is fontos követelmény. Ehhez nem fér kétség. De amikor ez a fejlődés átcsap a gazdasági élet teljes önállósulásába s a gazdasági élet öncélúvá lesz, azaz minden más értéktartománytól elvonatkozik s a végzetes folyamat befejezéseként magától az etikától, az erkölcsi rendtől is függetlenül, az egész kultúréletre kiható válságnak be kell következnie. Az egyes kultúrterületek elkülönülése és önállósulása odáig mehet, hogy átcsap az ember fölött is: nem az ember fontos, mérvadó már, hanem az intézmények, célrendszerek, a kultúra. Nem kell hangoztatnunk, hogy ez mennyire értékrend-ellenes, milyen romboló forradalmat jelent. Az embertől elvonatkozó, az embert a szélekre kiszorító kultúra már nem kultúra, legföljebb fejlett, a maga mechanizmusában tökéletes, de lélektelen apparátus, mondjuk, civilizáció. Nem kell különlegesen éles tekintet annak megállapítására, hogy egész kultúréletünkön milyen döbbenetesen a most jelzett végső fázisra emlékeztető tünetek verődnek ki. A neves német társadalombölcselő, Vierkandt a kultúrélet szerves egészének önálló célrendszerekre, feladatkörökre, kultúrszférákra való fölbomlásában, tehát a kultúregység megtörésében látja a 19—20. század egyik legtragikusabb sajátosságát. Nem csoda, hogy a szellemi világ legjobbjai sokszor sóvárogva tekintenek vissza arra a középkorra, amely fölött a fölvilágosultság, a racionalisztikus-materialisztikus történetszemlélet oly fölényesen, oly igazságtalanul ítélkezett. Nem a 19. század eleji romanticizmus sokban gyökértelen, erőtlen vágyakozásáról van itt szó. Nem a történelmi középkort a maga egészében siratjuk vissza — élesen látjuk annak sok baját bűnét, nagy árnyékfoltjait — de lelkiségéből, szellemiségéből sokra lenne szükségünk. Ezen a ponton egyetértünk Németh Lászlóval: a középkor ránk nézve is ,,nagy, kultúrasugárzó példa", amelyet „ellene lehet szegezni a civilizációnknak". A legsóvárgóbb vágyakozásunk a középkor lelki, még pontosabban: vallási egysége felé száll. Minden mástól eltekintve évszázadok kegyetlen szenvedései tanítottak meg bennünket arra, hogy Európa történelmének legtragikusabb fordulója vallási egységének elvesztése volt. Az isteni kegyelem nagy ajándékának tartjuk, hogy ennek a veszteségnek döbbenetes nagyságára az egyetemes kereszténység egyre jobban ráeszmél. A hiánynak szenvedő érzése már jelentős lépés az ember felől egyelőre szent álomnak látszó nagy cél, a kereszténység egysége felé. Az utolsó egy-két évtized folyamán, de különösen a legújabb időkben a magyar életből is föl-fölhangzik a lelki, vallási egység utáni vágyakozás komoly, imádságos szava. Folyóirataink, sőt legújabban a napisajtó hasábjain is egyre gyakrabban látnak napvilág