Pannonhalmi Szemle, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám
A SÍRÁSÓ NAGYMONOLÓGJA 137 réseiből kikövetkeztetni. A széppróza nem filozófia, s alakjai értelmezéséhez legalább olyan fontos az alábbi rendkívüli finomságú részlet a nagy szakítás alkalmával, mint az utána következő (...) elvi jelentőségű dikció." Néhol azonban ő maga is beleesik ebbe a csapdába, és az elbeszélő kijelentését a regény igazságaként interpretálja, a fentebb idézett hátborzongató mondatot a könyv sugallataként értve: „A cím és a zárlat talán rejtett teológiai mozzanat keresésére ösztökélheti az olvasót, de ennek ellentmond a könyv egész szelleme és az Auschwitz képében megnyilatkozó apa-isten idézett kijelentése...". Egy helyütt megjegyzi tanulmányában, hogy „nem kell egy regényhőssel elméleti vitába bocsátkoznunk", majd mégis megteszi. Az irracionális szabadság gesztusával ellentétben a tapasztalatlanabb asszony természetes emberi gesztusnak véli a tettet. S noha neki sincs igaza, hiszen sem az idea, sem a természet fogalmával nem tudjuk megközelíteni „a totalitárius diktatúrák modern rabszolgáinak erkölcsi dilemmáit..." Szirák Péter a regényt monológikusnak tartja, olyannak, amelyet egyetlen, kiemelt igazság ural, az elbeszélőé, mely kizár minden más szólamot. Igazolásul azt a szöveghelyet idézi, amelyben az elbeszélő kijelenti: „az én számomra egyetlen igazság létezik csak, az én igazságom, akkor is, ha ez tévedés". Szirák teljesen megbízik az elbeszélőben, a regény 3 Uo. 251. 4 Uo. 249. 5 Szirák Péter: A szűk az most tágasabb. Kertész Imre: Gályanapló. Kortárs, 1992/11. 96-101. Sziráknak ez a szövege bizonyos értelemben diskurzusalapító írás volt. (Ezért indokolatlan önbecsüléshiány és komoly önfélreértés egyúttal, hogy nem idézi a „hosszú 80-as évek" magyar prózájának recepciós mozgásait vizsgáló, kiváló doktori értekezésének Kertészről szóló fejezetében saját írását.) Ez volt - tudomásom szerint - az első írás, amely a monologikuság vádját vetette Kertész szemére. A „monológikusság-vád" azt rója fel, hogy szövegei jelentéslehetőségeit rögzíti, mintegy kijelenti a domináns elbeszélő hang nem engedve teret a jelentések szóródásának, a disszeminációnak. Szirák üdvtörténeti logikájú olvasattörténete számára pedig ezáltal a magyar irodalom (Garacziban kicsúcsosodó) fővonalához képesti devianciaként helyezhető csak el. A „monológikusság-vád" a hozzá kapcsolódó ítélettel együtt a Kertész-recepció egyik uralkodó toposzává vált; felhangzik még - például - Mekis Péternek a Valaki másról szóló, Szirákra hivatkozó kritikájában (Mekis Péter: „Hadd mondjam így". Szépliteraturai Ajándék, 1997/1-2.175-81.), vagy Bazsányi Sándor írásában (Bazsányi Sándor: A boldogtalanság retorikája. Holmi, 1998/12.1744-7). Ezzel a diskurzusközösséggel párhuzamosan működik egy másik, az előző kiegészítéseként funkcionáló diskurzusközösség amely ellenségképe által identifikálódik, ily módon azzal, hogy fenntartja magát, hozzájárul ellendiskurzusa fennmaradásához is. Azt próbálja bebizonyítani, hogy Kertész szövegei igenis ezer szállal kötődnek a posztmodernhez, megkísérlik Kertész életművét kimenteni az utómodernség kánonából, így ezek a szövegek óhatatlanul elfogadják az irodalomtörténet üdvtörténeti elbeszélését, amelyben csakis a disszeminatív prózán keresztül vezet az út az üdvözüléshez, továbbá az olvashatatlanság az út, az igazság és az élet. Ilyen szöveg Molnár Sára egyébként e dolgozat megszületése szempontjából roppant inspiratív írása (Molnár Sára: Az ironikus én változásai. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért, kézirat, és - részben - e sorok írójának egy elhibázott próbálkozása is, mely Hayden White narrativista-relativista alapú történelemszemléletéhez szándékozta törni Kertész regénytechnikáját, azt remélve, hogy White-tanítványként bemutatva Kertészt megmentheti át a posztmodern prózakánon számára. (Vári György: Esztétikum, Auschwitz, történetflozófia. In Értelmezések az elmúlt századból. Sensus Füzetek, Jelenkor, Pécs, 2002,153-83.)