Pannonhalmi Szemle, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 4. szám
112 TÓTH SÁRA ne tudni, nemcsak időben, hanem térben is elhatárolja tőlem mint alanytól a táborélményt. Köves Gyuri szinte elviselhetetlen nyelve (amelyben a „borzalmak" „természetesnek" mutatkoznak) éppen ezt az elhatárolódást nem teszi lehetővé (Molnár Sára, találóan, „botránkoztató ellenbeszéd"-nek nevezik). Az esszéíró Kertész maga beszél a holocaust elmondásával kapcsolatosan a fennálló nyelv elégtelenségéről, ugyanakkor a paradoxon másik oldala az, hogy a fennálló nyelv, Köves társadalmának nyelve botránkoztatóan alkalmasnak bizonyul az elmondásra (tehát például lehetséges a gázkamrától ideiglenesen megmenekülök ragyogó arcát a „siker" szóval összefüggésbe hozni, vagy lehetséges az őt csépelő SS-tisztet apafigurának, a puszta kínzást nevelődésnek értelmezni). Visszautalva a páli igeversre, az elhatárolódás sem „zsidóként", azaz áldozatként, sem „görögként", azaz kívülállóként nem lehetséges. E beszéd botrány a „zsidónak", mert amint többen rámutattak, elveti a „zsidó sors" metanarratíváját, azaz nem hajlandó a holocaustot a zsidóságra kívülről rámért sorsnak tartani, mert aki így tesz, a felelősség alól akar mentesülni; és botrány a „görögnek", mert nem maradhat kívülálló.9 A Gályanaplóban olvassuk, hogy „a világ gonosz, mert én gonosz vagyok", vagy a Sorstalanság kapcsán azt, hogy Köves nem áldozat, „a szörnyűségek világát ő maga teremti meg" (G 61), puszta túlélése révén válik a rendszer cinkosává. Mindebből következik, hogy szempontunkból termékenyebbek azok a Kertész-olvasatok, amelyek nem az alkotó élete vagy pedig nézetei (esetleg ideológiái) felől közelítenek, hanem a befogadó felől. Molnár Sára például megkülönbözteti az önéletrajzot a tanúságtételtől: az önéletrajz az egyénre és annak énjére és fejlődésére összpontosít, míg a tanúságtétel során a tanú eggyé válik tárgyával, ezt nevezi Molnár Hayden White nyomán „távolságtagadó diskurzusnak".10 Ha ezt a gondolatot továbbvisszük egy olvasóközpontú megközelítés jegyében, akkor arra jutunk, hogy ezek a szövegek aligha engedik meg a távolságtartó olvasást. A távolságtartásnak egyik leplezett útja lehet a szakmaiság, a tárgyilagos elemzés is. A Kaddis tematikus olvasása,11 vagy a Gályanapló kijelentéseivel való vitatkozás 12 például segíthet elhatárolódni a benne megnyilvánuló diszkurzív nézetektől. Még a bahtyini polifónia-elmélet felől közelítő Vári György , Molnár, i. m. 56. 7 A Sorstalanság nyelvéről bővebben lásd Selyem Zsuzsa: Egyetlen időm és a mignonok. Múlt és Jövő, 2002/4. 21. Molnár, i. m. 17-56. Kaposi Dávid: Narratívátlanság. Kulturális sémák és a Sorstalanság. In Az értelmezés szükségessége, i. m. 8 Lásd Kaposi, i. m. 50. György Péter: Egy mondat értelmezéséhez. Kertész Imréről. Orpheus, 1991/4. 44. Idézi Molnár, i. m. 46. 9 Vagy bolondság? Bolondság a rosszindulatú „kívülállók" szemében, például annak a Kertész által idézett, de meg nem nevezett kritikusnak a szemében, aki szerint, írja Kertész, „mindez csupán az én illúzióm, mert különben nem lenne mivel igazolnom a létezésemet, főként a munkásságomat”. Kertész Imre: Száműzött nyelv. Magvető, Budapest, 290. 10 Molnár, i. m. 22. 11 A tematikus olvasás buktatóira hívja fel a figyelmet Vári György. Lásd A sírásó nagymonológja. In Pannonhalmi Szemle, 2002/10/4. 138. 12 Ez utóbbit kommentálja Molnár, i. m. 253-256.