Református teológiai akadémia és gimnázium, Pápa, 1881

I. Első fejezet. Dr. Kapossy Lucián tanár urnák székfoglaló beszéde

Vörösmarty „Szép Ilonká"-ja. „Slorvadása liliomhullás volt. Ártatlanság képe és bánaté.­­" Nemzetünk múltjában annyi a büszkítő s pirító jelenet; a dicsőség koszorúja mellett ott van a gyakran önokozta balsorsunknak fekete leple; hányszor találkozunk a gyáva csüggedés, tespedés s nemes önérzet küzdelmével. A XVII. század dúló harcaiban a hazafiság s hősiesség tündöklő alakjai mellett nagy eszmék méltó képviselői tűnnek föl; az öldöklő harcok romjain uj élet terjed, az ágyuk bömbölésébe belevegyül a múzsák szolid hangja s nemzeti irodalmunk örvendetes lendületet vesz; a százados harczokban pusztul ugyan a nemzet, de nem sülyed ; ereje fogy ugyan, de ki nem merül: az ősi dicsőség s féltékenyen védett nemzetiségének érzetében nemes testekre buzdul. S az irodalom, mely mindig vezetője volt a nemzeti lelkesülésnek, méltó hangokban fejezte ki a nemzet örömét, bánatát, a nyelv erőben s szépségben folyvást növekedett. De mennyire változik e kép a XVIII. században ! Elnémul a harc, de eltűnnek a nemzetiség lángoló védői, a nagy eszmék hirdetői is. Magyarország egy nagy köztemetővé vált, hol naponkint ujabb fej­fa hirdeté egy-egy nemzeti jogunk örök nyugalmá­nak helyét; nemzeti szellemünk haldoklott, az a nemzeti büszkeség, önérzet, mely a XVII. század küzdelmeiben oly dicsően nyilvánult, elaljasodott, tü­zelgéssé vált, a nemzeti erő elernyedt, a közszellem, a polgári élet kihalt. Bomlás, pusztulás mutatkozott minden téren s ez megtámadta már nemzetiségünket is. — Nyelvünk még a társas életből is lassan kint kiszorult, helyét a latin, német, franczia, lat foglalta el; a nemzeti irodalom a nemzetiség e hit őre, a nemzeti szellem élesz­tője elsatnyult, elnémult. Igaz ugyan, hogy a béke malasztás ölében

Next