Pápai Lapok, 1885 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

Megjelenik. Mi­n­d­e­nt vasárnap. Közérdekű sürgős közlésekre koronkint rendkivüli számok is adatnak ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap SZERK. hivatalába (Ó- kollégium épület) küldendők. Előfizetési d­ijak­:­ Egy évre 6 frt. — Félévre 3 frt. Negyed évre 1 frt 50 krajczár. Egy szám­ára 1ß kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos j­etű­sor térfogata után 5 kr, nyilttérben 25 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj­ mindig külön számíttatik Az előfizetési dijak, s hirdetések a lap KIADÓ hivatalába (ref. főiskola nyomdája) küldendők. Pápa város hatóságának és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. Állattenyésztésünk. n. Az állattenyésztés egyetlen ága sem mutathat fel hazánkban oly szép és nagy eredményt, mint a lótenyésztés. Nem kí­vánunk itt sem a kisbéri és egyéb mé­nesek híres angol telivértenyészetéről, sem a bábolnai arabs telivérekről vagy a mezőhegyesi arabs-angol keresztezések­ről szólani, hanem a tulaj­donképeni, va­lóságos magyar lófajtáról, melyet népünk immár több évszázad óta tenyészt s me­lyet országos lótenyésztésügyünk kitűnő szakértőjük helyes meggyőződés alapján az idegen vérnek megfelelő hozzákeve­rése által folytonosan megjavítani törek­szik. Ebből a fajtából, ebből a közönsé­ges anyagból kerül ki egész hadseregünk lószükséglete, ugyanazt vásárolja Auszt­ria, kivált Bécs, azonkívül Németország, Francia- és Olaszország évenkint 8000-re rugó számban, mely valószínűleg még tetemesen több is tényleg, mert a sta­tistikai adatok közül a lábon való ha­társzéli forgalom figyelembe nem vétet­hetett. Adhatnánk mi azonban akár 80.000 darabot is és még mindig akad­nak rá vevők, ha csak eléggé hibátlan és fiatal lovakat állíthatnánk a vevők elé. Bármily nagy tisztelettel és csodá­lattal viseltessünk is tehát országos ló­tenyésztésünk vezérférfiai iránt, mégis ezen oly rendkivül fontos országos ügy érdekében az intézés körüli hibák gya­nánt fel kell említenünk, hogy az állami mének száma nem elégséges, hogy a kan­cák kiválasztása körül nem elég gond­dal járnak el és végül, hogy a paraszt tenyésztőknek nagyon is korán engedik meg saját tenyésztésű csikóik használa­tát, melyeket gyakran már két éves ko­rukban is hámba szoktak fogni. Kivitelünk növekedni csak ugy fog, lótenyésztésünk jó hírét nemcsak fen­tar­tani , de még emelketni is csak ugy fogja, — amit mellesleg mondva, lótenyésztésügyünk szakértő ve­zetése folytán jogosítva vagyunk várni, — ha a fedező állomások főleg az által fog­nak szaporíttatni, hogy a távolabb eső községeknek egy vagy több megfelelő apaállat akár bérbe, akár pedig vételre — a négy év múltával való visszavétel jogának fentartásával — átengedtetni fog. Ezt ép olyan feltétlenül szükséges­nek tartjuk, mint a­mily ajánlatos lenne a franczia császárság idejéből ismeretes azon sikeres eljárást követni vagy hozzá hasonlót rendszeresíteni, mely szerint *a kancza anyag évenkint megvizsgáltat­nék és azok az állatok, melyek fedezésre alkalmatlanoknak mutatkoznak, bizonyos bélyeggel láttatnának el. Végül nézetünk szerint törvényt kel­lene hozni a végből, hogy a fiatal csi­kóknak betöltött négy éves koruk előtt való használata eltiltassák, természetesen kivéve ez intézkedés hatálya alól a ver­seny­lovakat. Igaz ugyan, hogy ez kissé kemén­y korlátozása az egyéni tulajdon felett való szabad rendelkezés jogának, s lehetséges lesz az is, hogy a tenyész­tett lovak száma e­miatt eleinte kissé csökkenne, de parasztjaink csakhamar be fogják látni ezen drákói rendszabály üdvös voltát, s idővel teljesen meg is fognának azzal barátkozni. Szarvasmarha tenyésztésünk javítás és emelése körül is elismerésre méltó si­kereket ért el kormányunk a legutóbbi évek alatt a jó fajta tenyész­állatok külföldről való bevásárlása s a kifogás­talan apa-állatoknak a községek közt való kiosztása által. Hazánk állattenyésztő gazdáinak véleménye bizonyára meg­egyező a tekintetben, hogy magyar fajta szarvasmarhánk tenyésztését a jövőben is első­sorban kell fejlesztenünk, mert nincsen egyetlen más fajta sem, mely hasonló kitűnő tulajdonságokkal bíró gyors, kitartó és kevés igényű vonómar­hát szolgáltathatna, aminthogy hízóké­pessége sem marad vissza, sem a svájci, sem a hollandi vagy a Durham fajta állatoké mögött. Igaz ugyan, hogy öt í­illió szarvasmarhánknak majd 80%-a m­agyar fajta, de a kinek, mint e sorok írójának alkalma volt az országban gyak­ran keresztül-kasul járni, láthatta, hogy főleg a községi csordákban igen sok a kevert fajta, kivált a tarka és magyar fajta keresztezési terméke, a mi magyar fajtánk jövője szempontjából éppenség­gel nem mondható üdvös állapotnak. Meg kellene ezért minden egyes község­számára állapítani, azt a marhafajtát, mely a helyi viszonyokra való tekintet­tel legtöbb sikerre nyújt kilátást és gon­doskodni kellene továbbá arról is, hogy a községek a megállapított fajtának meg­felelő bikákkal elláttassanak. Tej- és sajtgazdaságaink szaporítása és javítása önként értetődőleg inkább a nagybirtokok dolga s azért a kormány ellenőrzése alá nem igen tartozik. Sajt­termelésünk növelése azonban minden esetre igen fontos, mert még mindeddig 1,3 millió frttal több a behozatal értéke, mint a kivitelé e fogyasztási cikkből s ezért a kormány igen helyes irányban fogta fel a kezdeményezést, midőn az állattenyésztés ezen ágának előmozdítása céljából külön intézményt létesített az úgynevezett „tejgazdasági felügyelőség" képében. Juhtenyésztésünkre a kormány szin­tén kevesebb befolyást gyakorolhat, a­mennyiben ez is túlnyomó részben a nagy­birtokosok kezében van. Nagyon sajnos dolog, hogy a juhállomány hazánkban az 1870. év óta 6 millió drbbal csökkent, s már mindössze csak kilenc millió db juh van az országban, a­nélkül, hogy a szarvasmarha létszáma ezen csökkenés­nek megfelelő arányban növekedett volna. A juhtenyésztés számbeli apadásának okául rendszerint a legelők feltöretését és a gyapjúárak csökkenését szokták fel­hozni, de nézetünk szerint ezek alig szol­gálhatnak indokul, mert hisz Németor­szágban és Franciaországban bizonyosan nincsen annyi legelő, mint hazánkban s ez országokban mégis van annyi juh mint nálunk, azaz minden ezer lakosra ott is 600 drb juh esik. Különben annál több okunk van, juhállományunk szapo­rítására a lehető legnagyobb figyelmet fordítani, mert a gyapjú behozatal mo­narchiánkba 100.000 méter mázsával múlja felül a kivitelt, és mert továbbá Oroszor­szág és Románia évenkint 450.000 drb ju­hot visznek a bécsi vásárra, a­honnan azok Párizsba vitetnek ki, a­mi mind arra mu­tat, hogy a juhtenyésztésnek hazánkban még bőven elég tere és értékesítési irá­nya is van. Arra nézve, hogy a kivitelt saját juhtenyésztésünknek biztosíthassuk, leg­sikeresebb eszköz volna a már említett határzár, mely még hathatósabb lehetne ha egyszersmind a gyapjúra is beviteli vámot léptetnénk életbe, mint a­hogy azt Románia 8 frtnyi vámtételével, Orosz­ország 10 frtos tételével és Amerika az érték 30%-ának megfelelő vámjával tet­ték, csakhogy természetesen nekünk ezen gyapjúvámot csak szövőiparunk érdeke­inek leggondosabb kímélésével lehetne és szabadna alkalmaznunk. Juhkivitelünk előmozdítása körül hasonlón igen fontos a magyarországi szállítmányoknak az arlbergi vasúton át közvetlen Párizsba való továbbítása utján lehetővé vált meg­könnyítése. Bécsből az ez irányban való szállítás Detten át már rendszeresitve van, ugy hogy onnan a szállítási költség Pá­rizsba darabonkint már csak 1 frtra rúg. A nép, jobban mondva a paraszt­gazdák körében az állattenyésztés egyet­len ága sincs oly mértékben elterjedve mint a sertés­tenyésztés. Nincs az a me­zőgazdasággal foglalkozó család, mely­nek legalább is egy koczája ne volna. TÁRCZA. GONDOLATOK. Az élet oly önző. Hol a barátságnak habzó kelyhét ittam, Csalfa ámításnak bürök pohara volt. Minden mosoly egy árulás, — Minden kézszorítás, a hitszegés pecsétje — — — Életem ifjú korányát Egy boldogabb jövő álma ragyogta be: Lelkem, mint könnyen hivő lepke, Ittasulva szállt a bűvös szirmokon. Es e szirmok — édes himpor helyett Keserű mérget lehelének. . . . Ábrándaim szárnyszegetten, Küzdő lelkem — tépett vitorlaként Hull alá a remény, megtört árboczáról! — Miért születni! és élni tovább igy? Avagy, nem édesebb lett vón a halál — mely Mielőtt az anya keblére ölelt, — már Szelid csókja közben magához emel . . . — A gagyogó ajak szerelemre nyil, és A tétova elme szent célra igyekszik. A reszketeg két kar tettekre feszül, majd Az imbolygó lábak munkára merednek. S fel­kél a homályból mint hajnali fény — a Lélek, megküzdeni — ha kell, az egekkel! ..... De, ajkamon a csók sóhajjá változott, A célra igyekvő elme bilincsbe nyög, A tettre feszülő karok zsibbadva, és Térdem a csalódás ösvényei előtt Inogva törik meg .... Hát lelkem!? e sugár — melyet Prométheusz Az istenek féltett oltáráról lopott: Sárba tiporva mint az áldozott betyár Lova patkójáról ha egy szikra lehull .... — Ezért a küzdelem, ezért töröd magad? Mint a porold felett cirkuszban a bohócz: — Hogy, mig tart a varázs — a hálás publikum Megtapsolja neved, s aztán hull a függöny: És nem ád kenyeret . . . Tépd szét hát fátyolod! amelyet egykoron Dúsan hímezve bár hited tündére szőtt! Szennyes hullámokon m­áta morgana« nincs: Kufár vásár felett nem rezg a délibáb . . . Tépd szét! ... ne sződd tovább. §oo­t £ajo$. A COUPEÉBAN. Irta GIZELLA. Az egyedüli utazás kellemetlen érzetével ültem coupéemba, hol elhelyezkedve, hírlapot vettem elő, ignorálva a túlsarokban ülő egyént, kinek beretvált arcza, vörhenyes parókája, hos­­szu orra és szemüvegje oly erős volt, hogy sze­mét kétszeresen nagyítva mutatá­a úgysem igen rokonszenvesnek tetszett. — Husz percnyi ké­sést jeleztek, így kényelmesen olvashattam lapo­mat, s a napi újdonságok között, »egy vasúti merénylet nem a legjobb hatást tett rám, miu­tán közli , hogy egyedül utazó nőt, útitársa erős szerrel észrevétlenül elkábít s mire magá­hoz tér, sem órája, sem tárcája, sem útitársa! Szinte örömmel néztem, midőn az ajtó újra feltárult és egy kellemes külsejű pap szállt be, ki­nek nagy kísérete virágcsokrokat, apró koszorú­kat nyújtott neki át bucsuzásul, kendőikkel még sokáig integetve, midőn a mozdony lassankint tova vitt. A parókással beszédbe elegyedtek s igy megtudom, hogy nagyobb plébániát kapván, itt búcsúztak hivei — és uj állását megy elfog­lalni. Igen kedves, szellemes beszéde elárulá a mű­velt embert, ki sokat utazott egy előkelő család­dal, hol az egyetlen fiúnak nevelője volt. Engem is annyira érdekelt utazása, szinte ott láttam ma­gam Afrika sivatagjain, — majd a Jordán mel­lett, — megcsodálva Konstantinápoly minaret­jeit, — Athea Akropolis nagyszerű romjait, Pa­ris pezsgő életéből, az ujabbi állomásom­ időzés nem igen kellemes volt. Ismét utasok jöttek, egy igen szép gyá­szos nő, bánatos arccal két kis leánykával, kik­kel az én papom hamar megismerkedett, őket virág és cukorkákkal elhalmozva, s kinek az anya könyek között monda el, hogy szüleinél volt nyaralni és ott fiacskáját mérges légycsípés folytán elveszte, megindultam magam is, mig a pap oly szép vigasztaló szavakat talált. Uj állomásnál csak úgy tolong a nép, várja uj lelkészét sajnálattal néztem utána, ki rövid idő alatt megnyeré rokonszenvemet. Az elöljá­róság beszéddel, üdvözli, tarack lövések, zené s zászlók lobogása még mindég látszottak hallat­szottak, midőn vonatunk tova robogott. Egy óra múlva nagyobb állomáson be kelle várnunk a másik vonatot, mi 50 percet vett igénybe. Váró és étkező terem asztalai szokatlanul telve édességgel, nagy csokrokkal, tarka öltönyü hölgyek legyezték magukat, frakkos és dzsek­szer urakkal­ társalogva, míg egy sarokban meg­pillantani a­ menyasszonyt koszorús lányokkal beszélve. A czigány vígan húzta és a társaság ifjabb része­­ mit sem törődve az őket bámuló uta­sokkal, tánckra kerekedett. Meglehetős zavaros mulatság volt biz ez, a konduktor be-bekiáltá, ha egy vonat indult, csengettek, a tánczosok újráz­tak és a tortak meglehetős porlepte állapotba jutottak.­­ Midőn scoupéemat ismét elfoglaltam, kelle­metlenül lepett meg, hogy a parókás is oda he­lyezkedett ismét az átelleni sarokba. Már a­­ lámpásokat is meggyújtották, a szép vidék mindinkább homályos körvonalakban tűnt tova, fel-felcsillant a pásztor­tűz, s a robogó vo­nat tüzes sziporkái elrepültek az esti jégbe. A körülmények a helyzet fejlesztik gyorsa­sággal a gondolatokat, így én is a napi látottak és hallottak elmélkedésébe merülve, eszembe ju­tott az olvasott »vasuti merénylet« is. Fantasi­ámban elgondolom, hogy parókás útitársam hátha kalandor, hátha álhaja, rettenetes szemüvege, be­retvált arcza csak jelmez és ő is vasúton pró­bálja szerencséjét! Miért is maradtam e coupée­ban! Nyugtalanságom fokról-fokra emelkedett, képzeményimben már elkábítva, kirabolva láttam magam. De ime egy mentő eszköz ötlik sze­membe a »vész­jelző« — hah hisz ezt igénybe vehetem. Uj erőt, bátorságot nyerve, s miután szemem meg sem mozdult helyén, nyugodtabb lettem. Feltevém őt figyelemmel kisérni, álmot, fáradságot leküzdeni, s alvást szinlelve félig csu­kott pillák alól folyton szemmel tartami .. . Egyszerre rémülve látom zsebébe nyúlni, a coupée ablakon előbb kitekinteni és gyors moz­dulattal mellettem terem. Láttam, s mégsem bír­tam mozdulni, egy üvegcse műt orromhoz tartott, kifosztá zsebeim, leszakítá órámat, kézi táskám magához veve — a kétségbeesés erőt ad, örült gyorsasággal betöröm a vészjelzőt — hideg lég csapja meg arczomat, conducteur kiált — Buda­pest, tessék kiszállni! Körül­nézek ijedten, a vész­jelző érintetlen, órám, táskám, megvan, szomszé­dom mosolyogva segíti levenni podgyászom, mit megköszönve gyorsan elhagyom coupéemat, az ajtón olvasva »ovakodjunk a zsebtolvajoktól, —• gam­e aux vou­leurs — nekem grand bonheur — hogy csak álmodtam a vasuti merényletet. A városlődi gyárban. Egyik fővárosi napilap nem­régiben a ha­zai agyagipar fejlődéséről emlékezett meg, s di­csérettel emelte ki a városlődi »kőedényt,« s az országos kiállítás juryje legközelebb nagy érem­mel tüntette ki azt. Most már talán illő, hogy mi is megemlé­ 45

Next