Pápai Lapok, 1887 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-11 / 37. szám

M­egjelenik. M­i­n­­d­e­n­ v­asár­n­a­p. Közérdekű sürg­ős közlésekre koronkint rendkívüli számok is adatoak­ ki. Bérmentetlen levelek, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. A lapnak szánt közlemények a lap S­­iEn­K. hivatalába ((­­­ k­o­l­l­ég­i­u­­m­ é­p­ü­l­e­t küldendők. Előfizetési dijait. Egy évre 6 frt. — Fél­­vre 5 frt. Negyed évre 1 frt ß6 krajczár. Egy szám­ára 1ß kr. HIRDETÉSEK 1 hasábos fietitsor térfogata után ß kr, nyilttérben 25 krajczár. A dij előre fizetendő. Bélyegdíj mindig különi számíttatik Az előfizetési a­lap KIADÓ dijak, s hirdetések h­i­v­ataláb­a (­ ef. fő­i­skola ny­o­m­d­áj­a) küldendők. Pápa város hatása­i és több pápai, s pápavidéki egyesületnek hivatalos közlönye. A jövő század uj birodalma. Bölcsészek és jogászok régóta küzde­nek a halálbüntetés eltörlése mellett, s ma már nem egy állam gyilkosai mene­kednek meg a halálbüntetés eltörlése által a bitótól, de a legtöbb államban is, hol a törvény még alkalmazza a halál­büntetést, az uralkodók humánus érzel­mektől vezetett felségjoga egyre ritkítja a kivégzések számát. Az ily nyomorul­takat életfogytiglani fegyházra ítélik. Ezeknek a száma évről-évre nő, s da­czára annak, hogy a társadalomra nézve halottak, az államnak egyre szaporodó kiadásába kerülnek. Ez tiszta kár. Lássuk azon gonosztevőket, kiknek büntetését a törvény 15—20 évi elzá­rásra szabja. Ezek a társadalomra nézve 15—20 évig tetszhalottak, s az államnak ugyanannyi ideig szép összeg pénzébe kerülnek. Elzáratnak éltük virágjában, s kibocsáttatnak mint öregek, vagy olya­nok, kik már öldöklő betegség csiráit hordozzák magukban. Mit nyer ezekkel a társadalom, és mit az állam? A tár­sadalom semmit se nyer, mert az öregek és betegek nem szaporítják a munkaerőt, s azon keveseket, kik még munkaerőben volnának, gyanús szemmel nézi, s egé­szen korrektül jár el, midőn a feddhet­len multat inkább részesíti pártfogásában, mint a rovott előéletűt. Ebből aztán az következik — mint a próba­kibocsátások szomorúan igazolták — hogy a ki kol­dulásból meg nem él, hát újra lop és rabol, és ismét a fegyházba kerül. Az állam se nyer, mert az a rabmunka nem fedezi a kiadásokat, s ha tekintetbe ves­­szük, hogy sok becsületes, adófizető sze­gény munkásnak, ki hasonlóval foglal­kozik, olcsósága miatt oly konkurren­cziát csinál, hogy a versenytérről leszo­rítja, világos, hogy az ilyen gonosztevők is úgy az államra, mint a társadalomra nézve csak kárt okozók. Mit tegyük­^J^át, hogy a rabló­gyilkosoknak a^^^luk­ életét meghagy­juk, s ugy ezekt$Ef ,mint a 15—20 évi rabságra itélt ,a gonosztevőktől zsúfolt fegyházainkat megszabadítsuk, s a rájuk pazarolt kiadást töröljük, vagy más célra (árvaházak, aggtelepek) fordítsuk­? Meg­mondom. A­mit eddig Európa egyes országai a maguk büntető codexei szerint egymás­tól eltérőleg cselekedtek, azt ezután egy­öntetűen végezzék! Oroszország Szibéri­ába deportált, Francziaország a szige­tekre és gályákra, más országok várakba, ismét mások fegyházakba zárták és zár­ják gonosztevőiket. Érje jövőben ezeket egyforma büntetés! Hiszen bűnük is egy, akármiféle nyelvet beszélnek, bármiféle nemzethez tartoznak! Miért becsukni e páriákat, s aztán etetni, mint a mada­rat a kalitkában? Keressen ki Európa egy helyet, hol megfér valamennyi. Vá­las­sza Afrikát! Teg­ye asylummá, mint Róma volt az ókorban, vigye oda min­den nemzet a maga szemétjét, s e száz­ajku söpredék megküzdve ott a nála vadabbal, egy birodalmat teremt uj nyelv­vel, és talán állandóbb alapon, mint elődje a római volt! T­A­R­C­Z­A: GONDOLATOK I. Mi e világ? — Nos egy nagy szinterem — S az emberek mindegyike: szinész. — S bár nincsen is kiosztva a szerep; Mégis kijut mindenkinek a rész. Egyik kaczag, a második zokog, S a harmadik bohóczkodik talán, Öl, fosztogat viszont a negyedik, Másik örül az emberek b­iján. Legkínosabb, ha azt kell játszani, Melynek a szív ép' ellent mondana, — Igy: én­ adom a víg kedély üt — és Benső világom: egy tragoedia. II. Nincs e világon, nincs már szerelem, — Lázálom az, mit ennek mond a dal, Az érdekek korát éljük mi ma! Minek törődni a sziv lángival ?! Az ifjú lelkek kincsre, fényre néznek, Csak azután fognak talán kezet, — S a boldogság ? — Eh, kell is az ma már ! Bolond az, a ki ilyet emleget. Felhívás Veszprém vármegye összes lakosaihoz. Veszprémet, vármegyénk székvárosát a teg­napi napon rendkívüli csapás érte. Délután 4 órakor a vészharangok tüzet je­leztek, s a nagy szárazság és szél által élesz­tett bősz elem rövid egy óra leforgása alatt 106 házat az összes melléképületekkel és betakarított terméssel együtt elhamvasztott. Még súlyosabbá teszi a csapást az, hogy a szerencsétlenség a városnak leginkább földmi­velő gazdák által lakott szegényebb részét érte, hol az épületek kevésbé szilárdan épülvén, kivé­tel nélkül beégtek, s a szerencsétlenek összes bútora és házi fölszerelése szintén a tűz mar­taléka lett.­­ Lesújtva a szerencsétlenség közvetlen szem­lélése által, s ismerve a szerencsétlenül jártak amúgy is szorult anyagi viszonyait, melyek azok épületeinek ujb­ól építését, sőt közelgő téli megélhetésüket is kétségessé teszik, ismétel­ve kénytelen vagyok Veszprém vármegye közönsé­gének kön­yörületességéhez és áldozatkészségéhez fordulni s kérni, hogy a ház által összes va­gyonukat elvesztett szerencsétlenek fölsegélésé­hez bármi csekély adomán­nyal járulni szíves­kedjenek. Azon biztos tudatban, hogy szerencsétlen polgártársaink érdekében kifejezett ezen kérelmem a vármegye nagylelkű lakosainál meghallgatásra fog találni, még megjegyzem miként a beérke­zendő adományokat, melyek hozzám lesznek kül­dendők, hírlapikig nyugtázni fogom. Veszprém, 1887. évi szeptem­ber hó 5-én. kir. tanácsos, alispán. A veszprémi tűzvész. Ha ez így tart, a „Segítség !" czimü emlék­lap akár időszaki folyóirattá alakuljon. Eperjes, Toroczkó, Nagy Károly után egész serege a le­égett községeknek, s legutóbb Veszprém kiált segítségért. Olyan tűzvész volt itt vasárnap, f. hó 4-én, minőre senki sem emlékezik, s minő a pápai hosszú utca égése lehetett, — ha jól emlékezem 1864-ben vagy a hires Rim­ai-tűz a mult század­ban, ugyanott. 1 Nem házak, de utczák, — egy városrész összes utczai állottak egyszerre lángokban. Közelitni sem lehetett olyik utczához a hő­a­ség, a füst, a láng miatt, mely egyik sorról a másikra nem ugyj csapott, hanem valósággal ugy ömlött, özönlött szakadatlanul, egy borzasztó boltozatot képezve ég és föld között. A rémület, az viszony és kétségbeesés fül­sértő, szívfacsaró hangjai, összevegyülve az er­dényi gerendázat harsogó ropogásával s gyámol­talan emberek segélykiáltásával, mindez egy po­koli zűrzavart alkotott, minek ijesztő hatását a távoli templomok összes harangjainak, majd éles, majd tompa, rendetlenül összevissza hangzó kon­gása növelt.­­ Az égő házakban elszállásolt honvédeknek riadót fújtak, s perez alatt kint volt minden kincstári tulajdon a gyepen; fegyverek hosszú gúlákba rakva, öltözék és egyéb katonai fölsze­relések olyan képet adtak az úgynevezett «tá­bor állásá-nak, mintha valóban tábor lett volna ott. Félóra mulva tábor volt ott csakugyan, hajlék­talanok szomorú tábora. A fejét vesztett lakosság eleinte nem igen gondolt a mentésre. Sokan legdrágább holmiju­kat felejtették ott bent, s kihozták, életveszély között — a félig összeégett cziczát. Egy szegény ácslegény összekuporgatott pár forintját nem tudta megmenteni ... A tűzoltókat kivéve min­denkit őrületes kétségbeesés szállott meg, azok oly csekély számban voltak, hogy minden égő házhoz egy ember se jutott. Hiába követett el a főparancsnok, Dr. Óváry Ferencz ügyvéd min­den elképzelhetőt a vész localizálására, oly ki­terjedt volt a vész színhelye, hogy a kellő erőt sehol se volt képes összpontositni. Ekkor a honvédség jelenlevő­hoz Klözel Antal őrnagyhoz fordult. parancsnoká­— összes vágy­­ónommal jótállok a legény­ség fölszereléséért! A honvédség azután segélyre sietett, meg is felelt nevének. Lebontotta az útban álló apró félszereket, elhordta a tömérdek zsuppot, takar­mányt, s még pár órai heves, emberfölötti küz­delem után a pokoli vész korlátozva volt. Közben rémhírek keringtek. — Itt-ott hány ember égett el, mennyi ál­lat bent szorult! Szerencsére nem volt igaz! A lapok hevenyében készült tudósításai e tekintet­ben tévesek voltak. Meglehet, hogy a honvédek segélye nélkül történtek volna még hajmeresz­tőbb szerencsétlenségek. Egy Zámbó nevű közhonvéd ölben hozott ki egy asszonyt az égő födél alól, mely hőstet­tet előtte többen hasztalanul kísérlettek meg. Láng tűzoltó osztályparancsnok is megmen­tette egy ember életét. De az épületek, a nagy mennyiségű takar­mány, gabona, még másnap, a harmadnap is égett, 106 ház, 51 melléképület égett le, száz­hetven család hál azóta az Isten szabad ege alatt. Igaz, hogy a legtöbb ház biztosítva volt, de a tömérdek eleség, házi ingóságok, melyek a szegénysorsú lakosságnak talán összes vagyonát képezik, örökre oda! Hetvenezer forintnyi kárt constatáltak! Egy hét telett el azóta, s Veszprém lakos­sága még mindig olyan ideges nyugtalanság rabja, mintha ostromállapotot élnénk. Rémhírek, baba­ üti rajzok. Közli: GIZELLA. in: Salzburg — Salzkammergut. Jembachtól Wörgl felé szép völgyön keresztül fut a vonat, nagy gyártelepek, várromok és szikla­falhoz épített városok, tömören sorakozó házakcal,— számtalan zöldtornyos templomok vonják magukra figyelmünket. Wörglnél már a „Gizella pálya" kez­dődik, a tiroli és szalzburgi vonal itt egyesül. Ké­nyelmes kupék végig telve utasokkal, a harmadik hely ép úgy az intelligens osztály által elfoglalva, mint a második. Az 50 mm­ hosszú alagútból kiérve, a szép vidéket, mi jobbra balra elvonul, érdek­kel nézzük, az Ache folyását, a tágas völgye­ket, hegyeket, melyeken elszórtan számtalan lakok, templomok, vagy egész erdők, Kitzbüehelnél a ha­talmas „Kaisergehirg" sziklás, kopár, havas szikla csú­csucsaival, alatta a nyájasan fekvő városka, számta­lan régi tornyos épületekkel, igen érdekes képet ad. Végre „Zell am See"-nél kiszállunk, hol omnibuszok, kocsik sora vár az állomásnál, hogy a közeli város­kába vigyenek. „Zell am See rendkívüli kedvesen fekszik fél­szigetre épitve, még 1217-ben Radeck nevü püspök által kezdeményezve, ki ott kolostort alapított. Szt. Hyppolit ős­régi templomban sok érdekes faragvá­nyok, síremlékek taloldalán, ugy mondják, hogy tor­nya 1000 évnél régebbi, temploma azonban leégett és utóbb lett hozzá építve „Kirchhoffal" körítve, itt egyes sírem­lékeken üveg alatt az elhalt arczképei láthatók, és az elm­aradhatan szentelt víztartó ércz­edénykék a kereszteken, vagy külön álló tartályo­kon. A „Bezirksgericht" szintén ódon épület, minden sark oldalom tornyocskákkal. — Más több emeletes négyszög torony alakú régiség nyúlik ki az apró si­káfcoros utczák közül, boltok csinos faragványokkal és fényképekkel, kis piaczán sok szép gyümölcs. — Több jó hotel, legszebb a „Königin Elisabeth" üve­ges hosszú termek az emeleten és földszinten tó­partra nyiló elegáns terras kis parkszerű előtérrel, a tavon színes ladikok és a propeller végig visz az 5 klmr hosszú, „Salzburger Land Perlé"-jen. Az át­tekintés körül a tóról meglepő szép, a havas hegy­lánczolat, a régi városok, szép terrassok és ódon tor­nyok, mind együttesen érdekes képet adnak. Legma­gasabb cau­es itt, és egyszersmint a legérdekesebb az osztrák Alpesekben a „Schmitten Höhe" (1935 mtr), bár azt állíták nem fárasztó titja, azonban ellenkező nézetben vagyok. Azok a végtelen serpentinek, alig várjuk, hogy felérjünk az egyik meredeken, és hos­­szabb áll előttünk- így megy ez négy órán át, csak az enyhíti utunkat, hogy meglehetős erdős. Néma csendben lépdegélünk, egy egy turista csapat érke­zik kibevülten, vagy öszvér által húzott kis kocsi­ban, mely olyan mint egy fauteus, viteti fel magát a gyengébb, szinte szégyenkezve pillantva a gyalog haladókra, avagy büszkén tekint le lóhátról egy má­sik, ki erejéhez nem bizva igy iparkodik a magasba juthatni. A második csinos kis svaitzi laknál „Bürgl­hütte­"nél ismét pár perez pihenés, az ital üdít, új erőt ad, és tovább megyünk rekkenő melegben e he­gyi ezikezakkon, sóváran pillantva a magasban elő­tűnő hotelre, mely csalékonyan közeledik, és mégis milyen messze van! — Gyanús felhők jelentkeznek minden oldalról, „Sie müssen besser austretten" mondja a hegyi munkás „ein Gewitter kommt," de a fáradt tüdő már nem igen engedi, a hegy élén elér a vihar. Szélvész vadul, zúg­ó lesodrással fenyegetve, ruháinkat udvariatlanul tépdesve, vezetőnkbe kapasz­kodva egy csoportban, igyekezünk m­­­erőre szert tenni, mert nehéz esőcseppek hullanak. — Minden erőnkre szükségünk van, megküzdeni az éles szélro­hammal, mely megsiketit, lélekzetünket elfogja — szo­rosan karöltve vég­erőnket egyesitve elérjük a csú­cson álló hotelt! — Soha ilyen érzés nem fogott el; már azt hittem az elemek szeszélyeinek leszünk ki­téve védtelenül 1935 már magasban. Perczek kellet­tek, mig a nagyterem­­en nyugodtabban körültekint­hetek. Meglepett a lusus, e nagy városias berendezés, kárpitozás, a trónörökös pár nagy arczképei, kis fes­tett virágcsokor a királyné és Majláth palotahölgy aláírásaival, és „Rudolf Rieman" mellszobra, ki lé­tesité az utat Schmitten Höhéra és két év előtt halt meg. Jó magyar bor, kitűnő sódar, nagyon jól esett a kiállott fáradalmak után, és meglepett a mérsé­kelt ár itt e helyen — aiol oly fáradságos a beszerzés. A jó konyha, az emeleten számtalan vendégszobák csinos berendezéssel, több látogató veszi éjjelre igénybe, a nap felkeltében innen gyönyörködve. A hotel a jelenlegi polgármesteré, Pill­eré, ki által igen sokat nyert Zell am See ez utóbbi években. Míg így kipihentük magunkat, a vihar elvo­nult, illetve levonult, mert nagyszerű volt láthatni alattunk Zell am Seen a sürü esőt, a dörgés fölfelé hangzott, és a villám a tó felett czikázva, tüzes nyi­lait a tó vizébe mártogatá. Zivatarban ilyetén for­mán még nem gyönyörködtem, fenn ezalatt legszebb idő — körültekinthettünk az egész „Tauern" hegy­lánczolaton, a „Gross Wenediger" csoporton, a vég­hetetlen „Steinernes Meer" gigantikus szikla soron, míg a háttérben a „Grossglockner" (3797mtr) csúcsát fehér felhőzet borita. A többi csúcs is mind 2—3 ezer s néhány száz mtr, egész gleicher világ körü­löttünk, a szem nem győz végigtekinteni, és lenn a „Kaprunerthal" tágas völgy „Salzach" kanyarulata­ival, legszebb vegetáczióval, erdőséggel,­­ és Zell am See, mint keskeny földnyelv nyúlik a tóba. Alig voltunk képesek megválni e remek lát­ványtól, annál is inkább mert a „Grossglockner" is kibontakozott és tisztán engedé szemlélni csúcsát, eszünkbe juttatva, mennyi ember áldozatot követelt már. A sokat megénekelt és zenésített „Alpenglühen" is megjelent, a fényt leírni nem lehet, oly hűvös e látomány, feledünk fáradtságot, feledünk mindent, vissza-vissza tekintünk, mígnem a meredek erdei uton ismét leérve, a „kis vizijátékok" mellett néhány fil­lérrel adózunk, ez ártatlan kéregetést megmosolyogva. Nyüzsgő mozgalom uralg az állomásnál, turis­­­ták nagy botokkal, különféle kosztümben kalapon havasi virággal, a hölgyek is ilyen csokrokkal; siet mindenki helyet kapni, oly nagy a forgalom, alig győzik a kupékbani elhelyezést, hogy aztán tovább gyönyörködhessünk Salzach hosszú hidján át a „Kaprunerthal" egy részén, — „Pichhorn", Lichten­stein, herczeg még 11-ik századból eredő, de pompá­san restaurált vára, — a n Pouchi" völgyön^ vagy a,

Next