Parnasszus, 2009 (15. évfolyam, 1-4. szám)
2009-06-01 / 2. szám
A legkíméletlenebb és legyőzhetetlen ellenféllel, a halállal Rákos Sándor mindvégig farkasszemet nézett, s nem alkudott még akkor semi, amikor már ő volt alul. Konokan, méltósággal és keményen dacolt, az elmúlással. Számára az élet lázadás volt, az egyetlen értelmes magatartás a szükségszerű és megalázó véggel szemben. A nagy maszkmester, hiszen több tucat szerepversben keltette életre kedves költőit Catullustól Berda Józsefig, énsokszorozó költői és létfilozófiai játékában az életet is szerepnek látta, amit el kell játszani, a lehető legmagasabb fokon és minőségben, így vágva arcul a mindent bekebelező, kiváladzó halált. Az tud ilyen késpenge élen táncolni, akit tulajdon végzete egyszer már szájon csókolt, hogy e gyilkos csók eleven emlékének terhével éljen tovább. Rákos tarkójára fél-zsidó származása miatt a II. világháború vége felé már szegeztek töltött fegyvert, kihallgatáson, melynek megrázó költői-emberi hozadékát többek közt az Emlék 1944- ből című versében dokumentálta, az Anyasirató intenzitásával és sodrásával dolgozó Az emlék jelene monumentális szövegtábláin pedig elementáris erővel szakadt föl belőle. ..halálunkkal szembenézve élünk..arcunk mögül halálunk arai néz reánk''1. Motoszkáltak, zizegtek, visszhangoztak bennem e sorok, kezdett fölrémleni, mi felé induljak el, hol hallottam már ezt a csöndet, a halál csöndjét., amely nem kétségbeeséssel, épp ellenkezőleg, nyugalommal tölti el az embert, a végső igazság fölismerésének és tudatosításának nyugalmával. De kellett egy utolsó lökés: „anyák anyák ti szülitek az ágyúgolyót, a tányéraknál a sortizeket / ti szülitek a kerékbetört forradalmakat” (kiemelés tőlem). Hát persze, világosodott rám: Gérecz Attila. „Minden halál hősi halál” — írta Végső szó a háládról című egysorosában Rákos. Gérecz Attila valóban hősi halált halt, s nemcsak filozófiai, de tapasztalati értelemben is: 1956. november 7-ér a Klauzál térhez közeli Nyári utcában géppuskasorozat terítette le, miután két szovjet tankot maga röpített át a másvilágra. A volt kadét és nagy jövőnek elébe néző öttusázó, Sándor mindössze nyolc évvel fiatalabb kortársa 1949-től Rákosi börtöneinek foglya. Összeesküvés és hazaárulás vádjával állították bíróság elé. Ügyükben négy halálos ítéletet hoztak, közülük hármat fölakasztottak. Attila büntetését csak az utolsó pillanatban módosították: tizenöt évet kapott. A bitófa árnyékából kiszakadva, tömlőcből tömlöcbe lökve-taszigálva, a váci füveskertiek körében és hatására kezdett verseket írni, társai, Kárpáti Kamil, Toth Bálint, Béri Géza, Tollas Tibor, Szathmáry György... nagy ámulatára, hiszen rögtön a legelső verse, az így bocskorosan már teljes költői vértezetben állította eléjük. Ha Sándor ismerhette volna, bátyjaként is magasba emeli őt, eleven bizonyítékaként az emberhez méltó lét görög épségének, az ép testben ép lélek ideájának. Az én kezembe Kárpáti Kamil adta költeményeit 1991-ben, Sándor halála előtt nyolc évvel, s ujjongva olvastam — akkor még siheder öccseként, jó néhány éve azonban növekvő szégyenkezéssel, amiért méltatlanul bátyjává öregedtem —, ezeket a pokolban kelt üde és lázadó verseket, amelyek nem ismertek cellarácsot, szökését Vácrul, amelyet később maga is megörökített töredékben maradt elbeszélő költeményében, s Márianosztra szigorított börtönében, a forradalom előtti fiatalos csend pillanatában írt egyik legnagyobb költeményét, az Örök arcunkat: Ha zárkám festeni kéne, a kép zord lenne. A Lásj, faléiról mint sötét keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld lángjaival fürtös főt hajt föléd. Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld, mint végtelennek véges küszöbét... S a középen, keresztbetelt lábbakkal Kamu ül, mint szokott, szemben a nappal.