Parnasszus, 2021 (27. évfolyam, 1-4. szám)
2021-03-01 / 1. szám
Nemes Z. Máriő készítik a verset Még elmennek talán a bárba, hol kedvencük, A. énekel és végül lomha luxusűrhajókon mennek el48 A „banális és szakrális ellen- és összjátékát”49 lehetővé tevő paleoasztronautikai motívum a hetvenes-nyolcvanas években népszerűsége csúcsán járó Erich von Dänikenhez kapcsolható, noha egy azóta is újra meg újra erőre kapó alternatív történelem-koncepcióról van szó, melynek gyökereit H. P. Lovecrafthoz és L. Ron Hubbardhoz is vissza lehet vezetni. A koncepció lényege, hogy az ősi emberi civilizációk technológiai-kulturális teljesítményei valójában földönkívüli lényekkel való kapcsolat eredményei. (Radikálisabb formában - Lovecraft egyes szövegeiben - maga az emberi faj vagy a földi élet is földönkívüli eredetű). Mindebből az következik, hogy az ember kitüntetett középponti helyzete megkérdőjeleződik, ezzel párhuzamosan a „hivatalos” - a tudományos szemlélet által megismerhetőnek tételezett - történelem racionális narratívája összeomlik. A paleoasztronautika a posztmodern paranoia jellegzetességeit mutatja annyiban, hogy a semmi-sem-az-aminek látszik és a minden összefügg-mindennel szenvedélyétől hajtva bontja fel fikció és nem-fikció határait, ugyanakkor nem képes elviselni a Nagy Narratíva hiányát, helyébe kétségbeesett igyekezettel próbál egy hiperreális Másikat barkácsolni. És épp ennek az alternatív történelemnek a barkácsolt („privatizált”) jellege az, ami a rokokó szempontjából dekoratívnak minősül, hiszen itt nemcsak a fikció és nem-fikció keveredik össze, hanem a különböző idődimenziók, technológiai és kulturális korszakok, hogy egy olyan „plurális időszemlélet” alakuljon ki, ahol „a múlt megfejtésre váró jelei állandó összeköttetésben állnak a jövő jóslataival.”50 Vagyis megint csak az anakronizmusnál lyukadunk ki, mely a hungarofuturista tér-idő taktikáknak is alapját képezi.51 Fontos azonban kiemelni, hogy a rokokó Kemény-versek esetében soha nem a barkácsoltság „végeredménye”, vagyis az újraalkotott pszeudonarratíva az érdekes, hanem annak a varratnak, sebnek vagy glitchnek a poétikussága, ahol az összeegyeztethetetlen úgy válik összeegyeztethetővé, hogy sohasem jön létre szintézis. Ez lenne a Titok nem-helye, mely szakadásmentes szakadás és érintésmentes érintés egyszerre. Ahol valami mindig (el)szivárog. Ám ez nem veszteség, hanem mozgás és/vagy intenzitás, mely még most is huzatossá tudja tenni Komolyhont. 48 Kemény István: A jövendölések közül III., in: Állástalan táncosnő, 13.49 Borsik Miklós - Németh Bálint: A költészet jelleme, in: Turista és zarándok - Esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, 281-290, 287. 50 Borsik Miklós - Kerber Balázs - Závada Péter: A vér sétái - Kemény István Reménye mint Ady-parafrázis, in: Turista és zarándok - Esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, 309-326, 326. 51 „A kísértetképzés anakróniája a jelenvalónak szétváltsága a jelenlétben, a jelen időnek a nem-egyidejűsége önmagával, vagyis a fantom ideje. A hungarofuturisták ebben a fantomidőben látogatják a magyarokat az űrből, ami a történelem szempontjából a vissza és az előre közti szakadás belakását és felügyeletét jelenti. Ez a megbontottság a szinguláris nemzeti történelem elbeszélhetőségét is gátolja, ugyanakkor a megzavarodás nem feltétlenül reaktív, ha a Történelem „igaz" mivoltát vagy „igazságosságát” egy kollektív trauma szabályozza. A megbontódás ebből a szempontból lehet a trauma szimptómája (a nemzet nem-egyidejűsége önmagával), de lehet a trauma felnyitása, eszkalálódása és túlcsordulása, mely az újraidőzítés lehetőségét is magában rejti.” (Nemes Z. Márió: Hungarofuturista kísértetképzés, in: Nemes Z. Márió: Ektoplazma, Symposion, 2020, 78-87, 81.) Ez az anakronisztikus fantomidő is értelmezhető a paleoasztronautika felől, ugyanakkor itt az emberi civilizációt látogató Idegenek az egyszerre jövőbeli és ősmagyarok, vagyis a hungarofuturista posztmagyarok.