Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1925-11-29 / 24. szám

— 513 —­ ­ jét, mint a legalaposabb történetírói és történetfilozófiai munkák garmadájából. A kortársak ítéletét zavarja az író egyénisége, politikai és társadalmi pártállása, stílusá­nak modorossága, egyéniségének rokonszenves vagy el­lenszenves volta, de azonkívül zavarja a körülötte eset­leg feltörő irodalmi polémiák szuggesztív hatása, a kritikai tekintélyek verdiktje, sőt zavarja saját magának, az olvasó­nak a közdolgokban való kénytelen kelletlen állásfogla­lása, bizonyos irányokhoz való csatlakozása, lekötöttsége és szolidaritása. Halála előtt senki sem boldog. Halála előtt senki sem igazi nagy író. És az író halála előtt egyetlen könyve sem igazi remekmű, ezt a jelzőt csak az utókor lehiggadt és objektív kritikája adhatja meg annak a néhány szeren­csés irodalmi alkotásnak, amely a szerzőjét legalább ötven esztendővel túléli az olvasók érdeklődésében. Ezért csínján bánjunk az irodalom dekadenciájának megállapításával. Nem lehetetlen, hogy abból a millió és millió akarásból, amely manapság a könyvek özönével borítja el a kultúremberiséget, talán kiválasztódik néhány olyan eredmény is, amely ötven év múlva klasszikus kincse lesz az utókornak. Elég, ha csak két-három ilyen eredmény rehabilitálja a mai, a jelenkor irodalmi presz­tízsét. De csak tökéletes és befejezett mű, mert az iro­dalomban a jóakarat semmi, minden az eredmény. TELIK A HOLD. ... A nyárutói éjszaka száz éve is épp így dalolt és ilyen kék volt a világ. — — telik a hold, telik a hold. Kék fényben ég az uccasor, ezüstösek a csillagok, ég s föld között kék ég-lepel s telik a hold, telik a hold. Hol vagy, ki vársz ? — Ki vagy, ki jössz ? — Megállni jobb, vagy menni még ? Kihalt a régi uccasor s bámulni kell a hold ívét. . . 0, mennyi ember éli még szép álmait, nagy álmait: telik a hold, elfogy a hold s a vágy is kékre válik itt. Csak nézni jó, az ég ívén be messziek a csillagok ...! Telik a hold, telik a hold s csurrannak füttyös, víg dalok. (Kolozsvár) Jakab Géza: A NÉP. Nem volt aranyhegy számomra soha. Bűne virága — tövis koszorú Mert vele voltam, — ez jutott nekem. A vak óriást, a szenvedő népet. Népemet, mégis meg nem tagadom. Bűneiben is forrón szeretem. Szánom, szeretem, mert nyomorához Letörpül minden nevére írt vétek, S elesetten is csodás mesekút. Belőle árad gazdag ereken Csillogó gyönggyel föl nem mérhető. Élet­ értékes munka és erő------- — Vetésre a nép izmos karja lendül. Lankadjon csak el — nincsen aratás — Vészben-viharban, ég és föld ha rendül S ítéletre jő gyorskezü kaszás: Szemeink a nép fiaira néznek. Özöne elé dúló ellenségnek Ők vonulnak fel hulámtörő gátnak . . . A rohamok a nép testébe vágnak!!------­Ha tél seper keresztül a tájon . . . Egy nemzetre száll dermesztő álom És körülötte minden elfagyott: A nép őrzi meg az Élet-magot! — Betakarja szíve melegével S emberöltők lábnyomán se vész el!.. . Bús éjszakákon a nép könnye­d vére Öntözgeti-------mig zára pattan Szikla sír­bontó tavasz ünnepére!!. . . (1 Kőszegremete) Kováts Károly: Zolnay Géza olajfestménye.

Next