Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1925-11-29 / 24. szám
— 513 — jét, mint a legalaposabb történetírói és történetfilozófiai munkák garmadájából. A kortársak ítéletét zavarja az író egyénisége, politikai és társadalmi pártállása, stílusának modorossága, egyéniségének rokonszenves vagy ellenszenves volta, de azonkívül zavarja a körülötte esetleg feltörő irodalmi polémiák szuggesztív hatása, a kritikai tekintélyek verdiktje, sőt zavarja saját magának, az olvasónak a közdolgokban való kénytelen kelletlen állásfoglalása, bizonyos irányokhoz való csatlakozása, lekötöttsége és szolidaritása. Halála előtt senki sem boldog. Halála előtt senki sem igazi nagy író. És az író halála előtt egyetlen könyve sem igazi remekmű, ezt a jelzőt csak az utókor lehiggadt és objektív kritikája adhatja meg annak a néhány szerencsés irodalmi alkotásnak, amely a szerzőjét legalább ötven esztendővel túléli az olvasók érdeklődésében. Ezért csínján bánjunk az irodalom dekadenciájának megállapításával. Nem lehetetlen, hogy abból a millió és millió akarásból, amely manapság a könyvek özönével borítja el a kultúremberiséget, talán kiválasztódik néhány olyan eredmény is, amely ötven év múlva klasszikus kincse lesz az utókornak. Elég, ha csak két-három ilyen eredmény rehabilitálja a mai, a jelenkor irodalmi presztízsét. De csak tökéletes és befejezett mű, mert az irodalomban a jóakarat semmi, minden az eredmény. TELIK A HOLD. ... A nyárutói éjszaka száz éve is épp így dalolt és ilyen kék volt a világ. — — telik a hold, telik a hold. Kék fényben ég az uccasor, ezüstösek a csillagok, ég s föld között kék ég-lepel s telik a hold, telik a hold. Hol vagy, ki vársz ? — Ki vagy, ki jössz ? — Megállni jobb, vagy menni még ? Kihalt a régi uccasor s bámulni kell a hold ívét. . . 0, mennyi ember éli még szép álmait, nagy álmait: telik a hold, elfogy a hold s a vágy is kékre válik itt. Csak nézni jó, az ég ívén be messziek a csillagok ...! Telik a hold, telik a hold s csurrannak füttyös, víg dalok. (Kolozsvár) Jakab Géza: A NÉP. Nem volt aranyhegy számomra soha. Bűne virága — tövis koszorú Mert vele voltam, — ez jutott nekem. A vak óriást, a szenvedő népet. Népemet, mégis meg nem tagadom. Bűneiben is forrón szeretem. Szánom, szeretem, mert nyomorához Letörpül minden nevére írt vétek, S elesetten is csodás mesekút. Belőle árad gazdag ereken Csillogó gyönggyel föl nem mérhető. Élet értékes munka és erő------- — Vetésre a nép izmos karja lendül. Lankadjon csak el — nincsen aratás — Vészben-viharban, ég és föld ha rendül S ítéletre jő gyorskezü kaszás: Szemeink a nép fiaira néznek. Özöne elé dúló ellenségnek Ők vonulnak fel hulámtörő gátnak . . . A rohamok a nép testébe vágnak!!------Ha tél seper keresztül a tájon . . . Egy nemzetre száll dermesztő álom És körülötte minden elfagyott: A nép őrzi meg az Élet-magot! — Betakarja szíve melegével S emberöltők lábnyomán se vész el!.. . Bús éjszakákon a nép könnyed vére Öntözgeti-------mig zára pattan Szikla sírbontó tavasz ünnepére!!. . . (1 Kőszegremete) Kováts Károly: Zolnay Géza olajfestménye.