Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1925-11-29 / 24. szám
512 -Dekadencia ? Írta : Surányi Miklós. Sokat beszélnek ma az irodalom dekadenciájáról. Valljuk be őszintén, az európai kulturnyelveken az utóbbi tíz-tizenöt év alatt alig jelent meg valami, ami mozgásba hozta volna az irodalom iránt érzékeny lelkeket. Vannak divatos írók és vannak divatos könyvek, vannak német, francia és angol könyvsikerek, de hiába keressük a modern Balzacot, vagy Dosztojevszkyt, vagy a modern Dickenst és a modern Tolsztojt, pedig a társadalom anyagi és lelki zűrzavaráról, a neurózisokban vergődő egyéni figurák furcsaságáról, valamint a háború és béke grandiózus jeleneteiről írni sohsem volt aktuálisabb, mint a XX. század első negyedében. Valljuk meg őszintén, hogy az irodalom ma egy kissé untat bennünket, mert, mintha szüntelenül ismételgetné magát, akárcsak a színpad és a mozi. A pecsenye mindig ugyanaz. A körítés és a mártás néha meglepő és pikáns zamatot kölcsönöz neki, de éppen a mártás és a körítés mesterkélt és erőltetett volta okozza, hogy hamarosan megcsömörlünk és megunjuk az irodalmi szakácsművészet modern remekeit. Egyáltalában: valahogy unjuk a dolgokat. Mi ennek az oka ? Azt hiszem, e ponton temérdek optikai csalódás zavarja az objektív kritika és a szubjektív impresszió megállapításait. Mindenekelőtt gondoljunk csak arra, hogy Shakespeare korában Shakespeare nem volt klasszikus, és pedáns irodalomtörténetíró kortársai közül csak egyetlenegy említette meg a nevét egy hosszú felsorolásban a népszerű és közepes színműírók között. Gondoljuk meg, hogy a francia irodalomban a XVIII. század végéig átlagműveltségű francia ember egyetlenegy olyan nevet sem ismer, amely néven megjelent könyveket még ma is élvezettel tudnánk elolvasni. Franciaországban Moliére, Racine és Lafontaine nevével kezdődik az irodalomtörténet, pedig igazi irodalmi láz s az íróknak igazi istenítése a francia szalonokban már majdnem teljesen lelohadt, amikor Moliére legremekebb darabjait írta, íme a két véglet. Shakespearet nem ismerte fel a saját kora, viszont a francia irodalmi fórumok olyan költői jelentéktelenségeket istenítettek, akiknek ma már a nevüket sem érdemes megjegyezni. Valami baj van tehát az irodalom és a kortársak egymáshoz való viszonya körül. Homéros talán csak egy szánalmas útszéli énekeskoldus volt, Sokrates egy bohókás és iszákos vásári okoskodó, aki kortársaira korántsem tette azt a benyomást, mint ránk. A Don Quijotte-t a kortársak semmibe sem vették, amint hogy maga Cervantes sem tartotta soknak és Balzac az ő temérdek könyvével, irtózatos munkabírásával és egekig érő talentumával tizedrész annyi pénzt sem keresett meg, mint kortársai, akik hitvány kis színházi frivolitásokkal mulattatták a Párist járó idegeneket. Turgenyev öreg korára maga panaszkodik, hogy elvesztette népszerűségét honfitársai előtt, akik tisztelettel emlegetik ugyan az Apák és fiuk írójának nevét, de könyveit már csak kevesen és unottan olvassák. Byron, Wilde Oszkár és Bernard Shaw Angliában sokkal kisebb népszerűségnek és sokkal kisebb csodálatnak részesei, mint ahogy azt nemzetközi hírnevük után gondolná az ember. Egy nagyon művelt, irodalmi és művészi fantáziájú és lelkes angol kapitány, aki a katonai ellenőrző bizottság tagja volt, ezt a három nevet csak úgy ismerte, mint ahogy mi ismerjük Balassa Bálint, Justh Zsigmond vagy Kuthy Lajos nevét. Olvasni egyikről sem olvasott sokat. Magyarországon szerette meg őket és hazamenet lelkesedve mondogatta, hogy Wilde Oszkárnak és Shawnak nagy propagandát fog csinálni otthon az ő exkluzív és konzervatív baráti körében. Mindez persze nem azt jelenti, mintha az irodalmi nagyság kritériuma a fel nem ismerés vagy félreismerés volna, de bizonyos, hogy a kortársak nem látják tisztán a kor irodalmi törekvéseinek értékes vagy értéktelen voltát. Majdnem azt mondhatnók, hogy az irodalmi műnek ép úgy, mint a kornak, időre van szüksége, míg kiforrja magát, megtisztuljon és tökéletesen érvényre juttassa zamatját és erejét. Az írónak el kell távolodnia a korától, hátrálnia kell bizonyos perspektívába, hogy teljes erejében kibontakozzék. Ha az író a saját koráról ír, akkor legmélyebb és legáltalánosabb megfigyelései banalitásoknak látszanak a kortársak előtt. Ezek a banalitások azonban később kortörténeti dokumentumokká lépnek elő az utódok szemében, aminthogy mi Balzac regényeiből jobban megismerhetjük a múlt század közepének psziché- Hősi emlék, Orbán Antal szoborműve.