Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1925-11-29 / 24. szám

512 -Dekadencia ? Írta : Surányi Miklós. Sokat beszélnek ma az irodalom dekadenciájáról. Valljuk be őszintén, az európai kulturnyelveken az utóbbi tíz-tizenöt év alatt alig jelent meg valami, ami mozgásba hozta volna az irodalom iránt érzékeny lelkeket. Vannak divatos írók és vannak divatos könyvek, vannak német, francia és angol könyvsikerek, de hiába keressük a modern Balzacot, vagy Dosztojevszkyt, vagy a modern Dickenst és a modern Tolsztojt, pedig a társadalom anyagi és lelki zűrzavaráról, a neurózisokban vergődő egyéni figurák fur­csaságáról, valamint a háború és béke grandiózus jele­neteiről írni sohsem volt aktuálisabb, mint a XX. század első negyedében. Valljuk meg őszintén, hogy az iroda­lom ma egy kissé untat bennünket, mert, mintha szünte­lenül ismételgetné magát, akárcsak a színpad és a mozi. A pecsenye mindig ugyanaz. A körítés és a mártás néha meglepő és pikáns zamatot kölcsönöz neki, de éppen a mártás és a körítés mesterkélt és erőltetett volta okozza, hogy hamarosan megcsömörlünk és megunjuk az irodalmi szakácsművészet modern remekeit. Egyáltalában: vala­hogy unjuk a dolgokat. Mi ennek az oka ? Azt hiszem, e ponton temérdek optikai csalódás za­varja az objektív kritika és a szubjektív impresszió meg­állapításait. Mindenekelőtt gondoljunk csak arra, hogy Shakespeare korában Shakespeare nem volt klasszikus, és pedáns irodalomtörténetíró kortársai közül csak egyetlenegy említette meg a nevét egy hosszú felsorolásban a népszerű és közepes színműírók között. Gondoljuk meg, hogy a francia irodalomban a XVIII. század végéig átlagműveltségű francia ember egyetlenegy olyan nevet sem ismer, amely néven megjelent könyveket még ma is élvezettel tudnánk elol­vasni. Franciaországban Moliére, Racine és Lafontaine nevével kezdődik az irodalomtörténet, pedig igazi irodalmi láz s az íróknak igazi istenítése a francia szalonokban már majdnem teljesen lelohadt, amikor Moliére legreme­­kebb darabjait írta, íme a két véglet. Shakespearet nem ismerte fel a saját kora, viszont a francia irodalmi fórumok olyan köl­tői jelentéktelenségeket istenítettek, akiknek ma már a nevüket sem érdemes megjegyezni. Valami baj van tehát az irodalom és a kortársak egymáshoz való viszonya körül. Homéros talán csak egy szánalmas útszéli énekeskoldus volt, Sokrates egy bohó­­kás és iszákos vásári okoskodó, aki kortársaira korántsem tette azt a benyomást, mint ránk. A Don Quijotte-t a kor­társak semmibe sem vették, amint hogy maga Cervantes sem tartotta soknak és Balzac az ő temérdek könyvével, irtózatos munkabírásával és egekig érő talentumával tized­­rész annyi pénzt sem keresett meg, mint kortársai, akik hitvány kis színházi frivolitásokkal mulattatták a Párist járó idegeneket. Turgenyev öreg korára maga panaszko­dik, hogy elvesztette népszerűségét honfitársai előtt, akik tisztelettel emlegetik ugyan az Apák és fiuk írójának ne­vét, de könyveit már csak kevesen és unottan olvassák. Byron, Wilde Oszkár és Bernard Shaw Angliában sokkal kisebb népszerűségnek és sokkal kisebb csodálatnak ré­szesei, mint ahogy azt nemzetközi hírnevük után gon­dolná az ember. Egy nagyon művelt, irodalmi és művészi fantáziájú és lelkes angol kapitány, aki a katonai ellen­őrző bizottság tagja volt, ezt a három nevet csak úgy ismerte, mint ahogy mi ismerjük Balassa Bálint, Justh Zsigmond vagy Kuthy Lajos nevét. Olvasni egyikről sem olvasott sokat. Magyarországon szerette meg őket és haza­menet lelkesedve mondogatta, hogy Wilde Oszkárnak és Shawnak nagy propagandát fog csinálni otthon az ő exkluzív és konzervatív baráti körében. Mindez persze nem azt jelenti, mintha az irodalmi nagyság kritériuma a fel nem ismerés vagy félre­is­merés volna, de bizonyos, hogy a kortársak nem látják tisztán a kor irodalmi törekvéseinek értékes vagy értékte­len voltát. Majdnem azt mondhatnók, hogy az irodalmi műnek ép úgy, mint a kornak, időre van szüksége, míg kiforrja magát, megtisztuljon és tökéletesen érvényre jut­tassa zamatját és erejét. Az írónak el kell távolodnia a korától, hátrálnia kell bizonyos perspektívába, hogy teljes erejében kibontakozzék. Ha az író a saját koráról ír, ak­kor legmélyebb és legáltalánosabb megfigyelései banali­tásoknak látszanak a kortársak előtt. Ezek a banalitások azonban később kortörténeti dokumentumokká lépnek elő az utódok szemében, aminthogy mi Balzac regényeiből jobban megismerhetjük a múlt század közepének psziché- Hősi emlék, Orbán Antal szoborműve.

Next