Pásztortűz, 1941 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1941-02-01 / 2. szám
A MAGYAR SZÁZADFORDULÓ Justh Zsigmond Naplója■ — Athenaeum kiadása. A magyar századforduló szellemtörténeti képe megrajzolásának szüksége egyre parancsolóbban mutatkozik meg. Napjaink szinte kivétel nélkül oly kérdéseket vetnek fel, amelyek ebben a korszakban gyökereznek, s oly nehézségeket, amelyeket ez a beteges és mesterkélt, túlérett és epigon századvég tett a ma magyarjának döntő jelentőségűvé. Ahogyan a kiegyezés utáni évtizedekben a magyar állam modern gépezetének alapját megvetették, amilyen irányban a fejlődő magyar iparosodás és a kapitalizmus elindult, — tehát a magyar érdekkel gyakran ellentétesen — ugyanebben a mederben folytatódott sok viszonylatában az általános magyar élet a világháború után is. Az osztrák házzal szakítás a társadalom összetételét, a társadalmi,, szellemi és gazdasági hatóerők vonalát alig hajlította eddig el. A dédelgetett és elkoptatott liberalizmus túlhajtásait a gazdasági életben és »térfoglalásban« ma bizonyos korlátozó rendelkezésekkel igyekszenek lenyesni, ám még mindig a részletmegoldásoknál tartunk. S a mi tárgyunk szempontjából közelebbről érdekel: napjainkban épen csak mutatkoznak, bár biztató jelei annak, hogy a szellemi élet, az irodalom és a művészetek élővé és hatóvá, azaz magyarrá válnak, kimenekedve a századforduló kátyújából, abból a világérzésből és alkotó műformából, amit ma a »hivatalos irodalom« fogalma jelent. Az érett és túlérett gyümölcs képletét könnyű meghatározni, nehezebb ellesni a kettő közt végbemenő folyamatot. Ma, amikor a szemünk már körülbelül megkapta azt a távlatot, amiből a századforduló sine ira et studio szemlélhető, Justh Zsigmond Naplója számunkra az élet, különösen az akkori szellemi élet sokféle viszonylatában megnyilvánult érettség és úlérettség közti állapotot érzékelteti. Ő maga a századvég szerencsésebb íróihoz tartozott. A gazdag és előkelő ifjú többszörösen megjárhatta az akkori »modernek« Mekkáját, Párisit, amelyben éppen Sarah Bernhardt »játszotta« a Rába kövét, s ámulhatott angol, orosz és lengyel társaival e Cosmopolisban, melyet nem sokkal később Ady is a »nagy ámulások szent városának« érzett. A nagyműveltségű Justh éberszemű megfigyelő, Bourget és a pozitivisták iskoláján nevelkedett. Az élményeknek és megfigyelésieknek olyan tömegét halmozta fel magában, amiből két író életművére telne, s amire kortársai közül — szomorúan gondolunk rá — egy Tolnai Lajos, vagy egy Petelei István soha sem tehetett szert Rövid élete neki sem engedte meg, hogy nagy műbe mentse át ezt a tudatos szorgalommal gyűjtött élménytömegeit mely néhány dilettáns ízű könyvéből alig, egészében és így is torzóban csupán Naplójából sugárzik felénk. Ha azt mondjuk, hogy Justh, a szenvedélyes analitikus, a magyar irodalom első mesterírója egy prousti mű alapjait rakta le Naplójában, kérkedés szólal meg bennünk, mely közel áll a »snobish«-hoz. (Mennyit tanulmányozta a moralista gúnyjával ezt a lelki beállítást, hadakozott ellene és mégis mily közel volt maga is hozzá!) Sokkal fontosabb benne, hogy ez a modern megfigyelő tehetség, aki idegenszerű nyelven s erőltetett stílusban írt, mint ítél a magyar viszonyokról, s milyen teendőket lát maga, s a korabeli magyarság jobbjai előtt? Mikor Párisból utoljára tér haza, s kocsija átrobogott már a Champs-Élysées-n ,k ismét Adyt előzve — ezeket írja: »Itt álmok, az ember emberek tengerében elvesző csepp, vásáron kívüli, hors concours s így érdekes s értékes árucikk, olyan mint pld. egy pastille de serail: otthon marakodás a sovány konc felett, visszavonás, irigység (a magyar nemzeti történet ez ismert leit motívumai), folytonos küzdés, folytonos vesztés — — a sírig.« Itthon pedig mindenképpen az úttörő szó