Pécsi Figyelő, 1884 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1884-05-03 / 18. szám

év­folyamo.. Pécs, 1884. május 3-án. IS-Iie s z d m. ------------­Előfizetési díj: Postán V így Pécsett házhoz küldve : egész évre 5 frt, felérre 2 fit 50 kr. negyed évre 1 fit 25 kr. Egyes szám 10 kr. Megjelenik minden szombaton. Egyes számok hajth­atók Weidinger NI. könyvker. (­Széch­ényi-tér.)­­rW Hirdetések ára: így öt hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 6 kr., 3-szori 5 kr., 10-szerért 4 kr. fizetendő.—Minden hirdetés után 30 kr. bélyegdij fize­tendő. A nyilttér 1 petit sora 10 kr. A hirdetési dij előre fizetendő. *x SZERKESZTŐI IRODA: Ferencziek utczája 44.sz. I. emelet. Kéziratok vissza nem küldetnek. ---------------------------—---------—- A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. KIADÓ HIVATAL: Böhm C. F. ügynöki irodájában. Ferencziek templomának átellenében. «­ Papságának ötven éves jubile­umát üli a derék kanonok, kit váro­sunkban mindenki ismer, mindenki szeret, tisztel és becsül. A mosolygó tavasztól kérem a virágokat, midőn egy kedves, jó, de­rék férfin és egy félszázad emlékének fonom s nyújtom a hervadhatatlan koszorút. Az első koszorú legyen a papé és a mit félszázadon át­ terjesztett: a vallásé. Ma, midőn a jog­i törvény czíme alatt szentségtelen kezekkel megrabol­ják az oltárokat, romba döntik az er­kölcsök magasztos szobrait; — midőn a népek nevében kötött frigyeket hetyke dölyffel, zsarnoki önkénynyel szakgatják szét a hatalmasok s az újat erőszakkal, pénzzel és vérrel kötik; — midőn az áldásos és ezer jóra ve­zető dicső munkának, mely a Minden­ható után a nagy világot épségben tartja, hadat szennek azok, kiknek vé­res verejtékével azt megáldani, meg­szentelni kellene ; — midőn az okta­lan politika h­arczai dúlnak s a nyers erőszak egymásra kaszitja az embere­ket, mert mindig támad vihar, mely a nyugvó tengert felkorbácsolja, de nem akad segély, mely a felvert hullámo­­­­kat lecsendesitse; — midőn a tudo­mány, tekintély kijátszva, az erkölcs letiporva, a társadalom úgy áll, mint a léket kapott hajó a nyílt tengeren, s sülyed és csak sülyed, s a tudomány és hit férfiai a régi erényeket, a ra­­gyogó gyémánt­kort, siratják: ily zűr­zavaros és kétségbeejtő körülmények közt a papoké a nagy hivatás, hogy a vallás hangján szóljanak, mely előtt térdet hajt koldus és király egyaránt, mert ők mondhatják csak joggal: „Én az Isten nevében jöttem s vilá­gosságot hozok!“ A derék férfiú félszázadon át ter­jesztett világosságot azzal a fénynyel, a melynek soha sincs éjszakája, a mely volt, van és leszen, mert Istentől való, a vallás fényével! Ő kedves szolgálatot tett híveinek s az Urnák, az erkölcs, erény és a vallás buzgó apostola volt, tehát mint papot százszorosan megilleti az érdem elismerésének koszorúja. De nem csak mint pap érdemli meg a koszorút, hanem mint oly derék férfiú, a ki tömjént és hírnevet nem keresve, csendes, de folytonos serény­kedés által nyerte meg polgártársai­nak osztatlan szeretetét, s a­míg ma­gasztos lelke a szent oltáron függött áhítattal, kedves jó szivét szétosztotta a szegények s szűkölködők közt, és a kiket a nagy világ nem tudott felme­­legíteni, az ő kis szíve felélénkítette azokat. Egy jeles hazánkfia mondja, hogy: „A­ki emelkedni akar, felfelé kell néznie“ — ő az ég felé nézett szaka­datlanul, azért jutott oly magasra, hova csak oly kevesen jutnak: a köz­­becsülésre. Sok ember egy órai járásban is kifárad. Ő egy félszázadot gázolt át s még mindig bírja és elég erős pályá­jának további futására; mert szivében a szeretet lakik s lelkében a hit bírja erős várát, és minden szava imádság, napitársa a jó könyv, hit tanácsnoka a tiszta lelkiismeret. A hosszú félszázadnak amennyi percze van, annyi jót tett, de maga egyet sem tud azokból; emlékeit má­sok őrzik. Olyan volt mint a nap: magának hideg, de a merre szivének sugarai szálltak, melegített, áldást osztogatott. S most félszázados ünnepén ő is elmondhatja János evangélistával : „Elvégeztem a dolgot, melyet rám biztál .... megjelentettem a te neve­det az embereknek .... és a dicsősé­get, melyet adtál nekem, nekik adtam, hogy mindannyian egyek legyenek.... Iskolák, intézetek, egyletek, özve­gyek , árvák áldják jótékonyságát, hirdetik érdemeit s érdemei emlékét kegyelettel őrzi meg a hála s csodálja, hogy mit tehet egy jó szivü, nemes gondolkozásu ember. Boldog ő, ki annyit tett boldoggá. A jó Isten sokáig éltesse ! VÁRADY F­ERENCZ. i t­é li o z­­­é( Dúsgazdag volt, mint Dárius! ) Palotája tömve kincsesei . . . S marokszámra szórta a pénzt. Azt hitte, hogy soh’se fogy el. Volt egy öreg, csonka koldus, Ez apránként összerakta Mindazt a mit hetyke dölyffel Dobott neki a dúsgazda. A tékozló tönkre jutott, A sors pálczát tört felette, Zápor mosta, vihar vágta, ínség, nyomor emésztette. A vén koldus most megjelent S kire a sors száz csapást rótt — A szánalom fillérein Megváltotta a tékozlót. Aztán így szólt, mintha égi Szellem lakott volna benne : „Úgy élj mintha ma meghalnál S mintha élted örök lenne!“ Várady Ferencz. Betegségben. Te gyáva test mért remegsz? Mi bánt oly nagyon? Most midőn itt elterülsz Betegágyadon. Hisz tudhatod gyenge test , A te sorsod ez . . . Porból lettél, éppen igy Porrá is leszesz. Földbe vetnek, mint magot, S mint ez egykoron — Te is kikelsz s lakásod Lesz az égi hon. Légy hát bátor és erős, Mint egykor valál . . . Most, a midőn feletted Ül a zord halál. Somssich Sándor: Két dal. I. Csipkebokor tavon áll a domb felett . . . Hajtani fog nemsokára levelet; Bimbó is lesz, rózsa is lesz rajt talán: Szeret majd tán engem is e kis leány! Bimbó fakad a nap áldó sugarán . . . Melegen süt szép szemének napja rám: S mig szeméből rám szerelem sugárzik: — Neki termi árva szivem rózsáit­­ . . . n. Lepke szállong a virágról virágra, Bóditó méz­harmat után sóvárgva. A csodagyermek. (Folytatás és vége.) Hajnal alig volt még, midőn Schwarz odalépett leánya ágyához: — Kelj föl Liza, indulnunk kell. A szegény gyermek csak úgy vaczo­­gott a láztól, mely teljesen kitört rajta. — Nagyon szépen kérem, édes papa, ne keljek én ma föl. —• Ok, persze, majd én hegedülök Kaposváron. Frissen, öltözz! — A kicsike oly bágyadt volt, hogy mozdulni se bírt. — Hamar no! — kiáltott rá apja durván. Kelj föl vagy rosszul jársz! De hasztalan volt az erőlködés, a gyermek visszahanyatlott ágyába. — Úgy szeretnék itt maradni, sóhajtá, nem bírok fölkelni. Ne menjünk el ma innen. Durva kaczajjal válaszolt apja: — Jó kedvemben találsz épen. Itt maradni ennél a rabló vendéglősnél. Me­gint bottal verjem ki belőled a makacs­ságot ? De végre is hiába volt a fenyegetés, durvaság, egyszerre csak észrevette, hogy a gyermek nem makacskodik, hanem rend­kívül beteg. — Liza, Liza! — kiáltott rémülten —­ mond rosszul vagy-e? — Nem tudom papa, de nagyon fá­zom, aztán nagyon fáj belül, meg a fe­jem is. — Ne halj meg gyermekem, édes szentem, kicsikém — orditá a férfi két­ségbeesetten, — czukrot hozok, doktort hivok, egy nagy babát is kapsz, szép ru­hát is, csak ne halj meg. — Nem papa, nem halok meg, — szólt a gyermek bágyadtan, és lehunyta tűzcsillagként égő szemeit. Schwarz őrülten rohant a jelcsönge­­tyühöz s nyomkodta gombját, majd megint visszafutott az ágyhoz, a gyermek homlo­kát tapogatva. A cselédség azonban vajmi lassan mozgott a vendéglőben. Kinyita tehát az ajtót, kiállott a folyosóra, s el­kezdett kiabálni: — Hejh! szobaleány, pinczér, házi­­szolga! . . A beteg gyermek az ágyban nagyot sikoltott, Schwarz ijedten futott be. — Mi bajod angyalkám, szólj ? — Olyan nagyon fáj itt belül ha úgy kiált. A fekete ember hajába markolt, el­hallgatott, s csak a csöngetyű gombjának esett újra. A tánc­teremben kivilágos ki­­virradtig tartó bál zenéje töredezett han­gokban hallatszott be a szobába. A cse­lédség bizonyosan azt bámulta, azért nem jött. — Csak jönne már valaki, — sóhaj­tott a fekete ember, s ismét dühbe jött. Alávaló gazok — kiáltott föl — itt hagy­nak bennünket így. A gyermek nem szólt, csak ráveté halálosan fáradt szemeit apjára. E percz­­ben lépett be a szobaleány. — Na valahára, — szólt megkönyö­­bülten Schwarz. Hol lakik itt egy doktor? Menjen érte, vagy küldjön érte hamar. A gyermekem nagyon rosszul van. Vagy megálljon, magam szaladok érte, maguk olyan lassan másznának, hogy délig se érne ide. Kalapját vette s megmagyaráztatva magának az orvos lakását, elrohant. A szobaleány odaült a kis Elza ágya szélére s a gyermek látható szendvedésein mege­sett a szive. — Mire fáj galambocskám? kérdé részvéttel. Mondja meg. — Nem tudom magam sem, — szólt a kis leány igen gyönge hangon, de azt hiszem, meghalok. Papa ugyan azt paran­csolta nekem, hogy ne halljak meg, tudom, hogy haragudni fog nagyon, de én mégis csak meghalok. — Dehogy hal meg, édes lelkem — szólt vigasztalva a szobaleány. A szobában csend lett egy darabig. Más nem hallatszott, mint a kis beteg ne­héz lélegzete. Végre újra ő szólalt meg. — Olyan nagyon el vagyok fáradva. Papa nem akarta elhinni sohase. — Majd kipiheni itt magát szivecs­kém, válaszolt a szobalány. — Mondja csak néni, — fordult hozzá valamivel élénkebben a gyermek, — ha én most meghalok a menyországba me­gyek? — Oda kicsikém, az ilyenekből mint maga, lesznek a kis angyalok. A szegény kis művésznő szemei fel­ragyogtak, s ajkán mosoly játszadozott. Majd ismét elkomorult, s elgondolkozott. Az ajtó megnyílt, Schwarz rohant be rajta, utána egy bábiasan öltözött komoly úr, — az orvos. Lakásán mondották meg Schwarznak, hogy a bálban van, onnan hozta hát el a beteg gyermek ágyához. Az orvos odalépett, megtekinté, s meg­döbbent. — Gyönge szervezet, teljesen elcsi­gázva, — mormogá. Nagyon kímélni kel­lett volna. — Orvos úr, mentse meg gyermeke­met, — kiáltá Schwarz, — az egész teg­napesti bevételt önnek adom. A hangra fölnyitá szemeit a kis szen­vedő. Tekintete csak az ágylábnál álló szobaleányt kereste; ránézett s aztán hal­kan ezt kérdé: — Kell-e a menyországban a kis an­gyaloknak hegedülni? A szobaleány nem szólott, csak ta­­gadólag rázta fejét. A kis beteg lehunyta szemeit s arczán mosoly futott végig, mig halvány vonásait teljesen megvilágitá az ablakon betörő reggel fénye. — Meghalt, — suttogá az orvos. A fekete ember haját tépve, borult térdre az ágy előtt. — Miből élek én most meg, — kiáltá kétségbeesetten. A szobaleány egy forró könycseppet törülve szeméből, kiosont a szobából. A­mint az ajtót be akarta húzni, egy rekedt kurjantás hallatszott be a tá­voli tánctteremből. — Hogy volt! Az utolsó csárdást! Hogy volt?! Fehér Holló. Adatok ZSiNKÓ ISTVÁN ÉLETÉRŐL. Zsinkó István született Sárosdon, Fe­­hérmegyében, 1810. október hó 16-án. Gyermekéveiről nincs mit mondanunk, s ha volna is, az valószinüleg azon remek vonásokból állana, mint keltett szorgalma és erkölcsös magaviselete szép reménye­ket azok lelkében, kikhez legközelebb ál­lott. Ezektől tanulta az engedelmesség fegyelme alatt megismerni a kátét, s ta­nult ebből lelkesülni az igaz­, szép­ és jóért. Tehetségeinek sokfélekép mutatko­zott nyilvánulásaiból méltán lehetett kö­vetkeztetni , az iránta táplált remények örvendetes megvalósulására. Tanulmányainak, és önképzési törek­véseinek fiatalkori legszebb gyümölcse, hogy a bölcsészettudori koszorút is el­nyerte. Életkora fejlődésének jól talált képét a legméltóbban varázsolják elénk az írás­nak oly magasztos, a­mily egyszerű szavai, hogy: növekedik vala bölcseségben, kor­ban és kedvességben, Isten- és emberek­nél. Ő is elmondhatja bölcs Salamonnal ifjú koráról: „Puer eram ingeniosus, et sortitus auimam bonami. Innét szivárogtak jeles tulajdonainak s ritka népszerűségé­nek üde forrásai. Tanulmányainak befejeztével 1834-ben pappá szenteltetvén, mint káplán, később a pécsi papnöveldében, mint a növendé­kek lelki atyja működött; azonban áldá­sos működésének kiváló része mégis lel­kész­ pályájára esik, melyen több mint tizenkilencz éven át — egyedül szeretett híveinek élve — a köztisztelet s szeretet tárgya lett. Kővágó-Szőllősön csendes elvonult­ságban szolgálta Istent és hiveit. Mint Isten szive szerinti pap buzgólkodott, és tanított s emellett tanult s olvasott maga is. így mult el a hosszú tizenkilencz év, mi alatt alig ment ki bivei köréből, ha csak nem kerületét látogatni mint esperes, mert később azzá neveztetett. Említsük-e azt, a­mi az ő lelkészi működéséből folyólag, az ő kedves szemé­lyét dicsfényként körülfogja?! Mert saját­ságos és tagadhatatlanul bizonyos, hogy minden szerénysége mellett is, általán is­mert becsületessége és lelkiismeretessége magasan kiemelték őt, s haza- és vendég­szeretete, a keresztény kebel erkölcsi és istenes erényeivel párosulva lángolt szivé­ben. Alázatossága pedig, és bölcsessége, melynek kezdete az Úr félelme, kisérék félszázados pályáján, tették őt nagggyá Isten és emberek előtt. 1870-ben a pécsi káptalanba kano­nokul neveztetett. S ezzel kezdődik egyházi pályájának újabb fényes korszaka. A káptalanba lépve, ezen testület számos hivatalai közül azonnal több ru­háztatok reá egyszerre, melyeket ő fárad­­hatlan buzgalommal és ritka készséggel viselt s visel ma is — és adja a jó Isten, hogy még soká, soká viselhessen is ! Országgyűlés. Ápril 24-én folytatták a képviselőház­ban a vitát az ipartársulatok kötelező mi­nősítése fölött. A kormány, bár több em­bere nem tart vele, nem tágít, a minisz­terelnök csűrös-csavarásával igyekezett az áramlat ellen küzdeni, de mamelukjait sem tudta jobb hangulatba hozni, nyilván­való , hogy a kormány tisztán csak a zsidó iparosság, helyesebben a szédelgő kon­­társág kedvéért nem kívánja kötelezővé tenni az ipartásulatbani részvétet, a­mit az összes iparosság kérvényeiben követelt, s mely ellen egy hang sem emelkedett annyi kérvényben. — Ápril 25-én a vita befejezte­tett s névszerinti szavazással a kormány pártolta bizottsági szövegezés 140 szava­zattal győzött Zichy Jenő gr. szövegezése ellen, ez által pedig az iparosok kívánal­mainak legfőbbike elesett s nagyon korai­nak mutatta be magát a tömjénezés, mit városunk mamelukjai gyújtottak a kor­mányerőknek. E megye választókerületei­nek képviselői közül S­i­s­k­o­v­i­c­s Ta­más, Fízily László, ifj. Jeszenszky Ferencz és Olay Lajos azok a 208 képviselők közül valók, kik nem tar­tották érdemesnek jelen lenni eme az ipa­rosokra nézve nagy fontosságú szavazás alkalmával, no meg az a kormánypárti Kardos is távol volt. Ápril 26-án oly kevesen jelentek meg a képviselőházi ülésen, hogy Csanády Sándor konstatálván a határozat­képtelen­séget az elnök nagy nehezen negyed órai késedelmezéssel összecsengetyűzte a száz­négyet, mikor megindult a tárgyalás, mely jobban haladt, egy pár módosítvány el is fogadtatott, ápril 28-án bevégezték a tárgyalást.­­ E napon felvették az orszá­gos fegyintézetek szaporításáról szóló tör­vényjavaslat általános tárgyalását, ehez hosszasban hozzászólt Irányi Dán­iel, álta­lános figyelemmel hallgatott beszédében fejtegette a börtönügyről nézeteit és álta­lánosságban elfogadta a javaslatot. Pauler Tivadar miniszter részletesen válaszolt Irányinak. Ápril 29-én harmadízben olvasták az alsóházban az ipartörvényjavaslatot, azután folytatták a megszakított tárgyalást, be­végzése után a fiumei építkezések adó­­kedvezménye s végre a fővárosi nagy­körút kiépítéséről szóló törvényjavaslatok tárgyaltattak és elfogadtattak. Vita támadt az országház építéséről szóló javaslatnak napirendre tűzése felett, határozatot azon­ban a ház nem hozhatott, mert ott van az éber Csanády Sándor utalva a ház hatá­rozatképtelenségére. (Csak 83 képviselő volt jelen.) Ápril 30-án harmadolvasásban elfo­gadtattak az érintett­­javaslatok. Kemény Gábor b. k.-miniszter válaszolt Göndöcs Benedeknek, hogy alkalmasint nem sokára a postatakarékpénztárakat behozza,­­— Krisztinkovicsnak a Rába szabályozás és Győrsziget biztosítása iránt. Következett Tisza­i Kálmán b. miniszter válasza Ho­­ránszky II. interpellácziójára az ipolysági választási visszaélések dolgában és pedig a bontmegyei főispán — a főkortes — jelentése alapján. Természetesen, hogy szerinte minden rendben történt s valósá­gos mint a választás volt az az ipolyság­i. — Horánszky azután felsorolta a konkrét esetek hosszú bűnlajstromát, mik legsöté­tebb színben tüntetik elő a bontmegyei viszonyokat, többször felsugott a házban az elszörnyüködés kifejezésekép e szó: „Gyalázat!“ — A minisztert meglepték a felsorolt adatok, nyugtalan lett, feszengett helyén. — A miniszter beszéde — úgy­mond Ilovánszky — nem egyéb mint nyil­vános felhívása az államhatalomnak ren­delkezése alatt álló tisztikarhoz, hogy tehetnek mindent, a­miért őket kriminali­­ter üldözni nem lehet, a miniszter vála­szolt csakhogy valamit mondjon, de c­á­­folni nem bírta az adatokat, a mamelukok mindazonáltal 110-en tudomásul vették a választ 77 ellenszavazat ellen. — Azután nem tudták, mit csináljanak a Horánszky által beterjesztett vesztegetési pénzzel, végre elhatározták, hogy megküldessék a honti alispánnak. — (Alkalmasint az újabb rendelkezési alaphoz való csatoltatása végett.) ___,____ Piros virág kinyílt kelyhe csókra vár . . . Tarka lepke, barna kis lány csapodár ! Tarka lepke lel virágot eleget . . . Barna kis lány csalogathat engemet: — Ha a virág gyökere már oda van: Élesztheti azt a napfény , hasztalan! . . . Kasza Gy. József: Külföldi szemle. A kalmár-náczió, mely tudta Alexan­drát barbár módon és az elfogadott nem­zetközi jog semmibe vételével rommá bom­­báztatni, mely föinditója s oka volt az ottani vérengzéseknek s pusztításoknak, mely behozta az általa elfoglalt Egyptomba a kolerát, mely a hatalmába kerített ország integritását Szudánban megvédeni vagy képtelen, vagy fösvénységből nem teszi, mely nem kérdezte a hatalmakat, mikor ezeket tette, most saját hálójában fogta meg magát, konferencziát indítványoz az­ ­SS

Next