Pécsi Figyelő, 1884 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1884-11-08 / 46. szám

j£XI- 00­fbl37-£lXXL_ Pécs, 1884. november 8-án Előfizetési dij: Postán vagj Pécsell házhoz küldve : film­i évre 5 írt, félévre 2 frt 50 kr. iligjeit érre 1 frt 25 kr. Egy­es szám 10 kr. Ilegjelen­­i minden szombaton. Egyes számok kaphatók Weidinger N. künyvker. (Széchényi-tér.)PÉCSI FIGYELŐ. SZERKESZTŐI IRODA: Ó-posta-utcza 16-ik szám. Kéziratok vissza nem küldetnek. A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Hirdetések ára:­­ Egy öt hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 6­kr., 3-szori 5 kr., 1­ £ 10-szerért 4kr.izetenda".—Minden £ : hirdetés után 30 kr. bélyegdij fize­tendő. A nyilb­ér 1 petit sort 10 kr. r­í. A hirdetési dij előre fizetendő, b -*,9-KIADÓ HIVATAL: János-utcza 8-ik szám. Téli napok. Vén Mecsekünkről napról-napra élesebb szellő szárnyal, a lég mind­inkább hűvösödik, a mi tagadhatatla­nul azt jelenti, hogy küszöbön áll már si­keres szakállú vendég fagyos ölelé­sével. Itt a tél! A hideg napok beköszöntével ki­hal az élet a szabad természetben, mely oly élénk volt, é­s a „falak közt“ támad fel az új (társas) élet. A rideg téli napok dermesztő unalmasságát elűzi a kedélyes szóra­kozás, vidám összejövetel, é­s annyi gond és fáradalom után oly jól esik a „falak közt“ élvezni a „szűk otthon“ édes örömeit. Nagyon jellemző, hogy ki-ki , mivel mulatja magát. Sokan vannak, kiknek műveltségére, sőt me­részebben szólva, határozottan jelle­mére lehet következtetni kedvtelé­seiből. A jó falusiak behúzódva a szo­bába, bedörrentenek a kandallóba s körül ülik az asztalt, melyen elmarad­­hatatlanul ott áll a pintes telve kar­­czossal — aztán kézbe veszik az ördög bibliáját s megeresztik a­­ „csön­deset. Nagy községeinkben már kissé változatosabban folynak a téli napok. Rendeznek hangversenyt, műkedvelő előadást, batyubált, tánczvigalmat. Ilyen s ezekhez hasonló mulatsá­gok járják mindenütt, s társas életünk­nek nagyon jellemző sajátsága, hogy nagyrészben kerülik az önművelő­dést. Olvasni és tanulni nagyon kevés ember szeret! Sokan úgy gondolkodnak, hogy olvasson és tanuljon a diák s a­ki már túlesett a diákságon, az már eleget tanult. Pedig hát szörnyen rosszul gondolkodik, a­kinek az esze járása ilyeténképen nyilvánul. A jó pap holtig tanul, tartja a magyar közmon­­dás. A legképzettebb embernek is fel­tétlen szüksége van a tovább tanu­lásra. A kor rohamosan halad, alig van nap, hogy a tudomány újabb vív­mánynyal ne állana elő. Lépést kell tartanunk a haladással, szemmel kí­sérni az eseményeket, mert különben elmaradunk. Az ember szellemi képessége épp úgy rászorul a szakadatlan s gondos művelésre, mint a termő föld, melyet ha nem művelünk, elparlagosodik s csak dudvát, kórót terem. Száz szónak is egy a vége: t­a­­nuljunk! A téli napok legalkalmasabbak a tanulásra. Irodalmunk hála Istennek elég gazdag jó könyvekben, hírlapjaink szintén elég változatosak és a kor szinvonalán állók. Nem-e szolgálna kellemes szóra­kozásul s az önművelődés hathatós eszközéül egy-egy jó könyv, vagy hírlap, melyből társas összejövetelek alkalmával annyi érdekes és hasznos dolgot lehetne felolvasni, hogy általa a hallgatóság ismeretekben bizon­­y azon jelentékenyen gazdagodnék? Megyénk minden nagyobb közsé­gében vannak kaszinók, olvasó­körök, itt rendszeres felolvasásokat kellene tartani. A műveit külföldön régen dívik ez már. Mi még nagyon hátul vagyunk! Ritka eset az nálunk, hogy felol­vasás tartassák. Pécsett, a megye czent­­rumjában is csak ritkán tartatnak felolvasások. Itt a nemzeti kaszinó s ez nem tesz semmit! Ez irányban még legtöbb érdemet szerzett magának a helybeli kereskedők ifjúságának egye­sülete. A magyar írók és művészek tár­sasága e közönyös helyzeten segí­tendő, még tavaly kiküldött egy bizott­ságot, a­melynek azt tűzte ki felada­tául, hogy a nyilvános felolvasásokat országszerte szervezze. A bizottság meg is felelt küldeté­sének. A kitűnő írók és híres tudósok egész sorát nyerte meg, a­kik egész d­i­j­t­a­l­a­n­u­l haj­landók az ország bármely városában nyilvános felolva­sásokat tartani. E bizottság ismét hozzá fogott TIBOZA. Elöttem váltig elhazudtad .... Előttem váltig elhazudtad. Hogy nem érttem van bánatod , Mihaszna ! íme, most hazugnak Épp ez vádol, e nagy titok! A magányos ligetbe, messze, Hol titkos fátyolt sző az árny, Fájdalmas panaszod­ kileste Minden virág, minden madár. Ott járok rád gondolva kéjjel, Utat mutat titkos nyomod. De sóvár lelkem soh’sem ér el, Mig vándorlásod’ folytatod A sűrűség olyan beszédes, Halk panaszt sóhajt az avar, Ah, rólad, érted szól az édes, E rejtelmes, sok méla dal! Madár, virág pártodra kelve Megpirongatnak íziben. Úgy ám ! Azt vetik a szememre : Miattam bánkódsz édesem. Miattam kerül el az álom. Miattam bánt mi bús, mi vidám. S miattam nyugtat e világon Többé már nem is lesz talán. Rejtélyes vádak bűvös­kéje ! . . . Való ez, vagy álom kisért ? Csak hallgatom, ah! megigézve — Én legboldogabb elitért! Prém József. Mikor én zongora­mester voltam. — Irta: Muki. —I Hja, voltam én már sok mindenféle eddigi rövidke pályafutásomon. Alig éltem még valamit s már is mennyit éltem ke­resztül ! Voltam kis diák, nagy diák s diák életemben pedig voltam mindenféle diákos egyletnek mindenféle tagja, tisztviselője; voltam muzsikus, karmester, poéta, vers­,­­ úgymint prózaíró ; voltam színész; voltam furó-faragó ezermester, reporter, kritikus, voltam bakkancsos, közvitéztől kezdve egé­szen a — — káplált két csillagig, s va­gyok: jogász-mesterember. Hopp! megálljunk, egyet majdnem kifelejtettem, pedig épen azt akarom meg­énekelni : voltam tudniillik zongora­mes­ter is. Régen volt az, nagyon régen. Hohó ! ne essünk következetlenségbe, hiszen csak az imént mondtam, hogy „még alig éltem valamit“ s mégis azt merem állítani, hogy „régen volt?“ Na igen, kis ártatlan tódítás. Mikor az ember annyi mindenfélét eltagad abból, a­mi igaz, miért ne engedtetnék meg az is, hogy valamit hozzáragasszunk? Lám, a női közönség egészen az én részemen áll. Ők megengedik, hogy m­i férfiak öregbíthetjük magunkat, legalább ilyenformán nekik nem kell ahhoz a cselhez folyamodniok, hogy fiatalítsák magukat. Mi férfiak — tudniillik fiatalok — úgy teszünk, ha éveinkről kérdezősködnek, hogy odacsempészünk vagy két-három évet s leszünk fiatal öregek. Ne csodálkozza­nak tehát, ha én is azt mondom: „régen volt az már, nagyon régen.“ Fiatal öreg is, meg öreg fiatal is vagyok. Néha úgy A nagy henczegésnek, a­melyet az oláhok Hóra és Kloska hírhedt nemzeti haramiák megünneplésével csaptak, ugyan­csak csöndes vége lett. Úgy tele­kiabál­ták a világot az ünnepély előkészületeivel, hogy azt hittük, miszerint páratlan lesz a gyászpompa, a fény. E hó 2-án az ünne­pély napján Bukarestben, azonban mind­ez hiányzott. Egy pár részeg diák kurjon­gatott végig az oláh főváros sáros utczáin, egy olcsó bankett tartatott egyik odavaló el tudnék játszani a porban gombost vagy patkóst pénzre, akár a kis­gyerek, néha pedig elkomolyodom s Bismark vagy Tisza bácsi módjára dirigálom az ország ügyes­­bajos dolgait. Elég az hozzá, hogy régen volt, mi­kor én a többi között zongora­mester voltam. Bizony még közönséges diák-gyerek koromban történt, hogy egy napon beront hozzám egyik kollégám, beállít pedig az­zal a kijelentéssel, hogy tanítsam meg őt zongorázni, de rögtön. Persze, hogy mindjárt kialudt a pi­pám erre a nagy szóra. — Micsoda? én? téged? rögtön? bökdösöm neki a szókat egyenkint az orra alá, közbe-közbe ugyanannyit szipákolva a szeleim nem akaró szopókán. — De már buzgóbb katholikusnak tarts, hogy sem én ilyen ördöngős mester­ségbe avassam a még pelyhedzeni sem akaró ártatlan szakállamat. — Na, nem ingyen akarom. Oda sem néztem neki. Sokszor hal­lottam már ezt. — Hallod? fizetésért. — Tessék? hm? mi? he? — Öt forint havonként. — Öt forint? már minthogy öt forint? és havonként? Kérem, kérem, tessék he­lyet foglalni. Öt forint! azonnal megkezd­hetjük! Nesze itt a szék, itt a kóla. Hát még mi kell? — Öt forint! Nagy szó volt ez nálam abban az időben. El is kezdtük nyomban a tanulást. C, d, e, f, g, a, h, c! egy! kettő! há­rom ! négy ! Volt kalampálás, czinczogás, zúgás­­búgás, búr­szakadás, skála-nyakgatás: c, d, e, f, g, a, h, c! egész a véghetetlen­­ségig­.. Öt forint, kérem öt teljes forint! Ér­teni kell azt, mit tesz az: öt forint osztrák A provincziális városok munkásosztály­beli leányai tömegesen mennek fel Buda­pestre szolgálni. E körülmény magában véve, még nem volna káros következmé­nyű, ha e cselédek olyan tiszta életet folytatnának a fővárosban is, mint a szü­lői háznál, ám­de e szolgálat morális szem­­pontból a legtöbbször végzetessé válik reá­juk, a városra nézve pedig financziális oldalról káros. E cselédek rendesen el­buknak a fővárosi élet zaja közt, s a kór­házi költséget — szegénységük miatt — szülővárosuk kénytelen megtéríteni. A­ki többször és közvetlenül érintke­zik a munkásosztály legalsóbb rétegeivel és áttekintő pillantást vet a közöttük min­dig gyorsabban terjedő immorális életre, megdöbbenéssel vehette észre, hogy a fér­fiak közt a mértéktelen bor- és pálinka­­ivás, az asszonyok közt a könnyelműség és ivás, a leányok közt pedig a fedér életre való hajlam kezd szívós gyökeret verni. Az élet nagyon nehéz, mert igen meg­szaporodott a szegényebb munkásosztály tagjainak száma, s így ki-ki a könnyebb m­értékben. Még Lisztet is megtanítottam volna zongorázni abban az időben öt fo­rintokért, pedig azzal nehezebben boldo­gultam volna mint az én elkó tanítványom­mal, kinek sehogy sem ment a fejébe, hogy miért pingálnak a kólapapirosra olyan semmit mondó, ostoba légyfejecskéket, mikből nem lehet egyszerre megtudni vár­jon , vagy d­e? Nem lehetne azt betűk­kel kiírni? úgy könnyebb lenne leolvasni. Hát hiszen igaza is volt a fúrt eszű nebulónak. Az ember sokszor zavarba jön, ha esetleg egy odatévedt tintacsepp kö­vetkezik a hangjegy után, hogy hát már most azt is lezongorázza-e a többi mellé vagy sem? Elvégre is a tanulás nagyban ment s büszkeségemre legyen mondva, nem siker­telenül. Az én kollégám szorgalmasan eljárt a lakásomra s addig szedte-vette ujjait csupa privát diligencziából, mig egyszer azzal állott elő, hogy ő már mást is tud ám, mint skálát darálni. Íziben elő is keresett a művészi ren­detlenségben összehalmozott kóták közül egyet, az „I­r m­a“ garotte-ot ” elkezdte játszani. Megkövülve hallgattam, nem tudtam hova legyek, örüljek-e vagy sírjak? Ez a gyerek meglepett! Az a praeczizitás, az a finom kivitel, az érzés, az ügyes fordu­latok az érzelem színezésében------nem, ezt nem lehet, hogy úgy tanulta volna, hi­szen azt nem lehet tanulni, az a szívből jön, azt már tudni kell. A játék valóban elragadott. Kibonta­koztam szoborszerűségemből, odaugrottam és összeölelgettem az én művészi kollé­gámat. — Hiszen te genje vagy! te lefőzesz engem. Jer a keblemre, aranyos tanítvá­nyom! Úgy összeszorítottam, hogy majdnem működéséhez. Igen ám, csakhogy fára­dozásait csak az esetben koronázhatja siker, ha a mi közművelődési intéze­teink, kaszinóink támogatják, szóval, ha nyilvános felolvasásokat rendeznek. Szólunk tehát a pécsi Nemzeti K­a­s­z­i­n­ó­hoz, Polgári Kaszinó­­hoz s a kereskedelmi ifjúság egyletéhez: álljanak a kezdemé­nyezés élére s pangó társadalmi éle­tünk fejlesztése érdekében ragadják meg az alkalmat; hasznos szolgálatot tesznek általa. A sötét téli napokat világítsuk be a szellem fényével! A delegácziók, Ülések naponta tartanak. Érdekesnek tartjuk megemlíteni K­á­­­n­o­k­y gróf külügyminiszternek nyilat­kozatát arra nézve, hogy miként alakult a külügyi helyzet a lefolyt esztendőben. Különösen hangsúlyozta a viszonyok békés fejlődését s kiemelvén Németországgal való baráti szövetségünket, utalt az Oroszország­hoz való baráti viszonyra is. A külügymi­niszter a viszonyok jelen alakulását a béke biztosítékául , garancziául tüntette fel bo­nyodalmak keletkezése ellen. Az adófizetők figyelmébe. A pénz­ügyminisztérium az 1885. évre szóló egye­nes adó kivetésének megállapítása tárgyá­ban rendeletet bocsátott ki a törvényha­tóságok közigazgatási bizottságaihoz és a kir. adófelügyelőkhöz, melyben az egyenes adók alá eső jövedelmek bevallására a következő határidőket tűzi ki: a bátbér­­jövedelmi bevallások 1. évi november ha­vában, a keresetadó, a tőkekamat, jára­dék- és bánya­adók 1885. évi január 15-ig, az általános jövedelmi pótadó 1885. év január havában, a hadmentességi dij 1885. év február havában, a nyilvános szám­adásra kötelezett vállalatok és egyletek adója 1885. év márczius második felében és a vadászatra használható lőfegyverek és vadászati jegy iránti bejelentések 1885. évi junius havában terjesztendők be. Külföldi szemle, kocsmában, aztán csöndes lett minden, úgy látszik a józanabb románok maguk is restellik az ilyen túlzásokat, azért tar­tózkodtak az „ünnepélytől“. Londonban e hét elején tették le a a nemzeti szabadelvű klub új épületének alapkövét, mely egész politikai ünnepé nőtte ki magát. Khartum sorsáról különféle verziók keringenek. Egyik helyről azt táviratozzák, hogy Gordon, mint valami legendabeli hős, még tizenkét évig képes magát védelmezni, mások pedig erősen állnak a mellett, hogy Khartum a máhdi birtokába került és a hős angol tábornok meggyilkoltatott. Leg­újabban pedig Londonból azt jentik, hogy az angol kormány Gordonra és Khartumra vonatkozólag kedvező híreket kapott. Khar­tum sorsa főleg azért érdekli annyira az európai közvéleményt, mert úgyszólván e szudáni várossal függ össze Egyiptom jö­vője. Ha Kharthum elesett, fenyegetve van Kairó ; ha Egyiptom és Anglia vere­séget szenvednek s a győztes fastizmus elől kénytelenek lesznek visszavonulni, könnyen lángba borul egész Afrika. Azt pedig tudjuk, hogy e világrészhez, de fő­leg Egyiptomhoz a vén Európát mennyi financziális és hatalmi érdek köti. Vége a khinai háborúnak. Mint a „Havas­ Ügynökség“-nek Shang-Haiból táv­­írják, Pekingből odaérkezett hírek szerint Francziaország és Khina közt a béke meg­köttetett, még pedig oly alapon, hogy Formosa szigetét Khina húsz évre Franczia­­országnak engedi át. Ártatlan áldozatok, kevesebb munkával járó megélhetés után lát. E törekvésből áll elő az a körülmény is, hogy leányaikat cselédekül küldik el szol­gálni, az asszonyok „bejárók“ lesznek egyes házakhoz, hol a szobákat takarít­ják , a férfiak pedig — támaszkodva ne­jük és leányuk keresetére — mindig ke­vesebbet dolgoznak s csak szükségből lát­nak valami munka után. Ujjabban pedig a henye férfiak, hogy maguknak több pénzbeli segedelmet biztosítsanak, az anyák, hogy lerázzák nyakukról az anyai kötelessé­get, azt kezdették divatba hozni, hogy leá­nyaikat Budapestre vagy esetleg más na­gyobb városba küldik el szolgálni. Tudjuk, hogy a nagyvárosi cselédek szép összeg bért kapnak, no de meg is érdemlik, erre a bérre teszik azután rá kezüket azok a drága jó szülők, kik a tapasztalatlan leányt úgyszólván kész­akarva taszítják az örvénybe. A főváros kitanult és laza erkölcsű alsóbb rétege úgyszólván haj­tó vadászatot indít az ily falusi kis libák ellen. Ezek a naiv gyermekek pedig, kevés tapaszta­lattal bírva, engednek a szép ígéreteknek, elhiszik a mézes szavakat és a legtöbbször áldozatul esnek a ledér­ férfiak szenvedé­lyének, mert hát függetlenek egészen s a szülői felügyelet hiányában egész váratla­nul, a félrelépés után veszik csak észre botlásukat. Mi következik ezután? Sülyedés! Hány jóravaló lelket ragadott el egy barlangjába a bűn ? A fővárosban történő eme szolgálás egész mániává lett már újabban a vidéki városok szegényebb osztálya közt. A cselédkönyv kiállítása biztosítja a fővárosi kórházat arról, hogy betegség esetén a gyógyítás költségeit az illető vá­ros meg fogja téríteni. Ez a „vérdíj“, me­lyet a szülök könnyelmű kapzsisága és rég eltűnt felelősségérzete e gyermeknevelés­ben, úgyszólván elrabol a várostól, melynek pénztára nagyrészben oly üres, hogy a köz­művelődési czélokra alig jut belőle valami. Arról kellene tehát gondolkodni a városi tanácsoknak, hogy akadályozzák meg — a­mennyire lehetséges — a szegényebb szülőket abban, hogy a fővárosba küldjék gyermekeiket, különösen leányaikat szol­gálni. Ezt pedig csak a cselédkönyvek kiállításának lehető megszorításával érhet­nék el. A lelkiismeretes rendőrkapitány, ki szívén hordja egy város javát, kétes va­­gyonosságú szülök leányának adván cseléd­könyvet, jól teszi, ha megkérdezi a polgár­mesteri hivatalt, ha vájjon kiállítható-e az igazolvány ? Ez előrelátásnak igen sokszor hasznát vették már másutt, s habár a cselédkönyv kinyomtam belőle minden művészi talen­tumot egy öleléssel. — Hát hol tanultad ezt? mikor? hi­szen én sohasem vettem elő ? Az én kollégám pedig nem szólt egy szót sem, hanem jelentős pillantást vetve reám, elmosolyodott s odamutatott a czimre. A czimen pedig ez volt írva: „Irm­a.“ Csak ez az egy szó. Ez az egyetlen szó pedig elég volt arra, hogy bennem min­dent alaposan felforgasson. Igazán bántam, hogy az előbb agyon nem szorítottam azt a ficzkót csupa­­ szeretetből. Tehát „Irma ?“ Értem. Rögtön abba­hagytuk a zongora leczkét. — Elég is volt mára, majd holnapután foly­tatj­uk. Holnap nem szükség eljön­nöd, nem leszek idehaza. Pedig bizony Isten nem volt igazam. Még nem is volt vége az órának, talán fele sem, aztán másnap sem volt dolgom, de még az sem volt igaz, hogy nem le­szek odahaza, mert épen is otthon ma­radtam. Irma ! hm! Irma! és harmadszor is csak Irma! Az az Irma pedig nem volt más, mint hogy tessék maguk elé képzelni egy barna fürtü, kék szemű, halvány-piros arczu, for­más növésű leányteremtést, s még vegyék hozzá azt, hogy ez a mindenféle testi és lelki szépségekkel fölcziczomázott ideális lény épenséggel azon házban lakott, a­hol az én udvari szobás rezidencziám leledzett, s hogy az ő ablaka épenséggel vis-a-vis nyillott az én czukorpapirral kifoltozott zöldrámás ablakommal s harmadszor, hogy ő az én háziasszonyomnak leánya lévén, szép szemeihez bizonyos jogot formáltam magamnak s azt képzelém, miszerint az nem is lehet másként, minthogy „én az övé, ő az enyém.“ Igen, én úgy képzelem, sőt egészen bizonyos valók

Next