Pécsi Figyelő, 1884 (12. évfolyam, 1-53. szám)
1884-11-08 / 46. szám
j£XI- 00fbl37-£lXXL_ Pécs, 1884. november 8-án Előfizetési dij: Postán vagj Pécsell házhoz küldve : filmi évre 5 írt, félévre 2 frt 50 kr. iligjeit érre 1 frt 25 kr. Egyes szám 10 kr. Ilegjeleni minden szombaton. Egyes számok kaphatók Weidinger N. künyvker. (Széchényi-tér.)PÉCSI FIGYELŐ. SZERKESZTŐI IRODA: Ó-posta-utcza 16-ik szám. Kéziratok vissza nem küldetnek. A lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések a szerkesztőséghez, a hirdetések pedig a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizethetni helyben: a kiadóhivatalban, Blauhorn Antal úr a városház épületben, Lili János úr a budai külvárosban, Böhm C. F. úr a szigeti külvárosban lévő kereskedésében, valamint a vidéken minden postahivatalnál. Hirdetések ára: Egy öt hasábos petit sor egyszeri megjelenéséért 6kr., 3-szori 5 kr., 1 £ 10-szerért 4kr.izetenda".—Minden £ : hirdetés után 30 kr. bélyegdij fizetendő. A nyilbér 1 petit sort 10 kr. rí. A hirdetési dij előre fizetendő, b -*,9-KIADÓ HIVATAL: János-utcza 8-ik szám. Téli napok. Vén Mecsekünkről napról-napra élesebb szellő szárnyal, a lég mindinkább hűvösödik, a mi tagadhatatlanul azt jelenti, hogy küszöbön áll már sikeres szakállú vendég fagyos ölelésével. Itt a tél! A hideg napok beköszöntével kihal az élet a szabad természetben, mely oly élénk volt, és a „falak közt“ támad fel az új (társas) élet. A rideg téli napok dermesztő unalmasságát elűzi a kedélyes szórakozás, vidám összejövetel, és annyi gond és fáradalom után oly jól esik a „falak közt“ élvezni a „szűk otthon“ édes örömeit. Nagyon jellemző, hogy ki-ki , mivel mulatja magát. Sokan vannak, kiknek műveltségére, sőt merészebben szólva, határozottan jellemére lehet következtetni kedvteléseiből. A jó falusiak behúzódva a szobába, bedörrentenek a kandallóba s körül ülik az asztalt, melyen elmaradhatatlanul ott áll a pintes telve karczossal — aztán kézbe veszik az ördög bibliáját s megeresztik a „csöndeset. Nagy községeinkben már kissé változatosabban folynak a téli napok. Rendeznek hangversenyt, műkedvelő előadást, batyubált, tánczvigalmat. Ilyen s ezekhez hasonló mulatságok járják mindenütt, s társas életünknek nagyon jellemző sajátsága, hogy nagyrészben kerülik az önművelődést. Olvasni és tanulni nagyon kevés ember szeret! Sokan úgy gondolkodnak, hogy olvasson és tanuljon a diák s aki már túlesett a diákságon, az már eleget tanult. Pedig hát szörnyen rosszul gondolkodik, akinek az esze járása ilyeténképen nyilvánul. A jó pap holtig tanul, tartja a magyar közmondás. A legképzettebb embernek is feltétlen szüksége van a tovább tanulásra. A kor rohamosan halad, alig van nap, hogy a tudomány újabb vívmánynyal ne állana elő. Lépést kell tartanunk a haladással, szemmel kísérni az eseményeket, mert különben elmaradunk. Az ember szellemi képessége épp úgy rászorul a szakadatlan s gondos művelésre, mint a termő föld, melyet ha nem művelünk, elparlagosodik s csak dudvát, kórót terem. Száz szónak is egy a vége: tanuljunk! A téli napok legalkalmasabbak a tanulásra. Irodalmunk hála Istennek elég gazdag jó könyvekben, hírlapjaink szintén elég változatosak és a kor szinvonalán állók. Nem-e szolgálna kellemes szórakozásul s az önművelődés hathatós eszközéül egy-egy jó könyv, vagy hírlap, melyből társas összejövetelek alkalmával annyi érdekes és hasznos dolgot lehetne felolvasni, hogy általa a hallgatóság ismeretekben bizony azon jelentékenyen gazdagodnék? Megyénk minden nagyobb községében vannak kaszinók, olvasókörök, itt rendszeres felolvasásokat kellene tartani. A műveit külföldön régen dívik ez már. Mi még nagyon hátul vagyunk! Ritka eset az nálunk, hogy felolvasás tartassák. Pécsett, a megye czentrumjában is csak ritkán tartatnak felolvasások. Itt a nemzeti kaszinó s ez nem tesz semmit! Ez irányban még legtöbb érdemet szerzett magának a helybeli kereskedők ifjúságának egyesülete. A magyar írók és művészek társasága e közönyös helyzeten segítendő, még tavaly kiküldött egy bizottságot, amelynek azt tűzte ki feladatául, hogy a nyilvános felolvasásokat országszerte szervezze. A bizottság meg is felelt küldetésének. A kitűnő írók és híres tudósok egész sorát nyerte meg, akik egész dijtalanul hajlandók az ország bármely városában nyilvános felolvasásokat tartani. E bizottság ismét hozzá fogott TIBOZA. Elöttem váltig elhazudtad .... Előttem váltig elhazudtad. Hogy nem érttem van bánatod , Mihaszna ! íme, most hazugnak Épp ez vádol, e nagy titok! A magányos ligetbe, messze, Hol titkos fátyolt sző az árny, Fájdalmas panaszod kileste Minden virág, minden madár. Ott járok rád gondolva kéjjel, Utat mutat titkos nyomod. De sóvár lelkem soh’sem ér el, Mig vándorlásod’ folytatod A sűrűség olyan beszédes, Halk panaszt sóhajt az avar, Ah, rólad, érted szól az édes, E rejtelmes, sok méla dal! Madár, virág pártodra kelve Megpirongatnak íziben. Úgy ám ! Azt vetik a szememre : Miattam bánkódsz édesem. Miattam kerül el az álom. Miattam bánt mi bús, mi vidám. S miattam nyugtat e világon Többé már nem is lesz talán. Rejtélyes vádak bűvöskéje ! . . . Való ez, vagy álom kisért ? Csak hallgatom, ah! megigézve — Én legboldogabb elitért! Prém József. Mikor én zongoramester voltam. — Irta: Muki. —I Hja, voltam én már sok mindenféle eddigi rövidke pályafutásomon. Alig éltem még valamit s már is mennyit éltem keresztül ! Voltam kis diák, nagy diák s diák életemben pedig voltam mindenféle diákos egyletnek mindenféle tagja, tisztviselője; voltam muzsikus, karmester, poéta, vers, úgymint prózaíró ; voltam színész; voltam furó-faragó ezermester, reporter, kritikus, voltam bakkancsos, közvitéztől kezdve egészen a — — káplált két csillagig, s vagyok: jogász-mesterember. Hopp! megálljunk, egyet majdnem kifelejtettem, pedig épen azt akarom megénekelni : voltam tudniillik zongoramester is. Régen volt az, nagyon régen. Hohó ! ne essünk következetlenségbe, hiszen csak az imént mondtam, hogy „még alig éltem valamit“ s mégis azt merem állítani, hogy „régen volt?“ Na igen, kis ártatlan tódítás. Mikor az ember annyi mindenfélét eltagad abból, ami igaz, miért ne engedtetnék meg az is, hogy valamit hozzáragasszunk? Lám, a női közönség egészen az én részemen áll. Ők megengedik, hogy mi férfiak öregbíthetjük magunkat, legalább ilyenformán nekik nem kell ahhoz a cselhez folyamodniok, hogy fiatalítsák magukat. Mi férfiak — tudniillik fiatalok — úgy teszünk, ha éveinkről kérdezősködnek, hogy odacsempészünk vagy két-három évet s leszünk fiatal öregek. Ne csodálkozzanak tehát, ha én is azt mondom: „régen volt az már, nagyon régen.“ Fiatal öreg is, meg öreg fiatal is vagyok. Néha úgy A nagy henczegésnek, amelyet az oláhok Hóra és Kloska hírhedt nemzeti haramiák megünneplésével csaptak, ugyancsak csöndes vége lett. Úgy telekiabálták a világot az ünnepély előkészületeivel, hogy azt hittük, miszerint páratlan lesz a gyászpompa, a fény. E hó 2-án az ünnepély napján Bukarestben, azonban mindez hiányzott. Egy pár részeg diák kurjongatott végig az oláh főváros sáros utczáin, egy olcsó bankett tartatott egyik odavaló el tudnék játszani a porban gombost vagy patkóst pénzre, akár a kisgyerek, néha pedig elkomolyodom s Bismark vagy Tisza bácsi módjára dirigálom az ország ügyesbajos dolgait. Elég az hozzá, hogy régen volt, mikor én a többi között zongoramester voltam. Bizony még közönséges diák-gyerek koromban történt, hogy egy napon beront hozzám egyik kollégám, beállít pedig azzal a kijelentéssel, hogy tanítsam meg őt zongorázni, de rögtön. Persze, hogy mindjárt kialudt a pipám erre a nagy szóra. — Micsoda? én? téged? rögtön? bökdösöm neki a szókat egyenkint az orra alá, közbe-közbe ugyanannyit szipákolva a szeleim nem akaró szopókán. — De már buzgóbb katholikusnak tarts, hogy sem én ilyen ördöngős mesterségbe avassam a még pelyhedzeni sem akaró ártatlan szakállamat. — Na, nem ingyen akarom. Oda sem néztem neki. Sokszor hallottam már ezt. — Hallod? fizetésért. — Tessék? hm? mi? he? — Öt forint havonként. — Öt forint? már minthogy öt forint? és havonként? Kérem, kérem, tessék helyet foglalni. Öt forint! azonnal megkezdhetjük! Nesze itt a szék, itt a kóla. Hát még mi kell? — Öt forint! Nagy szó volt ez nálam abban az időben. El is kezdtük nyomban a tanulást. C, d, e, f, g, a, h, c! egy! kettő! három ! négy ! Volt kalampálás, czinczogás, zúgásbúgás, búrszakadás, skála-nyakgatás: c, d, e, f, g, a, h, c! egész a véghetetlenségig.. Öt forint, kérem öt teljes forint! Érteni kell azt, mit tesz az: öt forint osztrák A provincziális városok munkásosztálybeli leányai tömegesen mennek fel Budapestre szolgálni. E körülmény magában véve, még nem volna káros következményű, ha e cselédek olyan tiszta életet folytatnának a fővárosban is, mint a szülői háznál, ámde e szolgálat morális szempontból a legtöbbször végzetessé válik reájuk, a városra nézve pedig financziális oldalról káros. E cselédek rendesen elbuknak a fővárosi élet zaja közt, s a kórházi költséget — szegénységük miatt — szülővárosuk kénytelen megtéríteni. Aki többször és közvetlenül érintkezik a munkásosztály legalsóbb rétegeivel és áttekintő pillantást vet a közöttük mindig gyorsabban terjedő immorális életre, megdöbbenéssel vehette észre, hogy a férfiak közt a mértéktelen bor- és pálinkaivás, az asszonyok közt a könnyelműség és ivás, a leányok közt pedig a fedér életre való hajlam kezd szívós gyökeret verni. Az élet nagyon nehéz, mert igen megszaporodott a szegényebb munkásosztály tagjainak száma, s így ki-ki a könnyebb mértékben. Még Lisztet is megtanítottam volna zongorázni abban az időben öt forintokért, pedig azzal nehezebben boldogultam volna mint az én elkó tanítványommal, kinek sehogy sem ment a fejébe, hogy miért pingálnak a kólapapirosra olyan semmit mondó, ostoba légyfejecskéket, mikből nem lehet egyszerre megtudni várjon , vagy de? Nem lehetne azt betűkkel kiírni? úgy könnyebb lenne leolvasni. Hát hiszen igaza is volt a fúrt eszű nebulónak. Az ember sokszor zavarba jön, ha esetleg egy odatévedt tintacsepp következik a hangjegy után, hogy hát már most azt is lezongorázza-e a többi mellé vagy sem? Elvégre is a tanulás nagyban ment s büszkeségemre legyen mondva, nem sikertelenül. Az én kollégám szorgalmasan eljárt a lakásomra s addig szedte-vette ujjait csupa privát diligencziából, mig egyszer azzal állott elő, hogy ő már mást is tud ám, mint skálát darálni. Íziben elő is keresett a művészi rendetlenségben összehalmozott kóták közül egyet, az „Ir ma“ garotte-ot ” elkezdte játszani. Megkövülve hallgattam, nem tudtam hova legyek, örüljek-e vagy sírjak? Ez a gyerek meglepett! Az a praeczizitás, az a finom kivitel, az érzés, az ügyes fordulatok az érzelem színezésében------nem, ezt nem lehet, hogy úgy tanulta volna, hiszen azt nem lehet tanulni, az a szívből jön, azt már tudni kell. A játék valóban elragadott. Kibontakoztam szoborszerűségemből, odaugrottam és összeölelgettem az én művészi kollégámat. — Hiszen te genje vagy! te lefőzesz engem. Jer a keblemre, aranyos tanítványom! Úgy összeszorítottam, hogy majdnem működéséhez. Igen ám, csakhogy fáradozásait csak az esetben koronázhatja siker, ha a mi közművelődési intézeteink, kaszinóink támogatják, szóval, ha nyilvános felolvasásokat rendeznek. Szólunk tehát a pécsi Nemzeti Kaszinóhoz, Polgári Kaszinóhoz s a kereskedelmi ifjúság egyletéhez: álljanak a kezdeményezés élére s pangó társadalmi életünk fejlesztése érdekében ragadják meg az alkalmat; hasznos szolgálatot tesznek általa. A sötét téli napokat világítsuk be a szellem fényével! A delegácziók, Ülések naponta tartanak. Érdekesnek tartjuk megemlíteni Kánoky gróf külügyminiszternek nyilatkozatát arra nézve, hogy miként alakult a külügyi helyzet a lefolyt esztendőben. Különösen hangsúlyozta a viszonyok békés fejlődését s kiemelvén Németországgal való baráti szövetségünket, utalt az Oroszországhoz való baráti viszonyra is. A külügyminiszter a viszonyok jelen alakulását a béke biztosítékául , garancziául tüntette fel bonyodalmak keletkezése ellen. Az adófizetők figyelmébe. A pénzügyminisztérium az 1885. évre szóló egyenes adó kivetésének megállapítása tárgyában rendeletet bocsátott ki a törvényhatóságok közigazgatási bizottságaihoz és a kir. adófelügyelőkhöz, melyben az egyenes adók alá eső jövedelmek bevallására a következő határidőket tűzi ki: a bátbérjövedelmi bevallások 1. évi november havában, a keresetadó, a tőkekamat, járadék- és bányaadók 1885. évi január 15-ig, az általános jövedelmi pótadó 1885. év január havában, a hadmentességi dij 1885. év február havában, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója 1885. év márczius második felében és a vadászatra használható lőfegyverek és vadászati jegy iránti bejelentések 1885. évi junius havában terjesztendők be. Külföldi szemle, kocsmában, aztán csöndes lett minden, úgy látszik a józanabb románok maguk is restellik az ilyen túlzásokat, azért tartózkodtak az „ünnepélytől“. Londonban e hét elején tették le a a nemzeti szabadelvű klub új épületének alapkövét, mely egész politikai ünnepé nőtte ki magát. Khartum sorsáról különféle verziók keringenek. Egyik helyről azt táviratozzák, hogy Gordon, mint valami legendabeli hős, még tizenkét évig képes magát védelmezni, mások pedig erősen állnak a mellett, hogy Khartum a máhdi birtokába került és a hős angol tábornok meggyilkoltatott. Legújabban pedig Londonból azt jentik, hogy az angol kormány Gordonra és Khartumra vonatkozólag kedvező híreket kapott. Khartum sorsa főleg azért érdekli annyira az európai közvéleményt, mert úgyszólván e szudáni várossal függ össze Egyiptom jövője. Ha Kharthum elesett, fenyegetve van Kairó ; ha Egyiptom és Anglia vereséget szenvednek s a győztes fastizmus elől kénytelenek lesznek visszavonulni, könnyen lángba borul egész Afrika. Azt pedig tudjuk, hogy e világrészhez, de főleg Egyiptomhoz a vén Európát mennyi financziális és hatalmi érdek köti. Vége a khinai háborúnak. Mint a „Havas Ügynökség“-nek Shang-Haiból távírják, Pekingből odaérkezett hírek szerint Francziaország és Khina közt a béke megköttetett, még pedig oly alapon, hogy Formosa szigetét Khina húsz évre Francziaországnak engedi át. Ártatlan áldozatok, kevesebb munkával járó megélhetés után lát. E törekvésből áll elő az a körülmény is, hogy leányaikat cselédekül küldik el szolgálni, az asszonyok „bejárók“ lesznek egyes házakhoz, hol a szobákat takarítják , a férfiak pedig — támaszkodva nejük és leányuk keresetére — mindig kevesebbet dolgoznak s csak szükségből látnak valami munka után. Ujjabban pedig a henye férfiak, hogy maguknak több pénzbeli segedelmet biztosítsanak, az anyák, hogy lerázzák nyakukról az anyai kötelességet, azt kezdették divatba hozni, hogy leányaikat Budapestre vagy esetleg más nagyobb városba küldik el szolgálni. Tudjuk, hogy a nagyvárosi cselédek szép összeg bért kapnak, no de meg is érdemlik, erre a bérre teszik azután rá kezüket azok a drága jó szülők, kik a tapasztalatlan leányt úgyszólván készakarva taszítják az örvénybe. A főváros kitanult és laza erkölcsű alsóbb rétege úgyszólván hajtó vadászatot indít az ily falusi kis libák ellen. Ezek a naiv gyermekek pedig, kevés tapasztalattal bírva, engednek a szép ígéreteknek, elhiszik a mézes szavakat és a legtöbbször áldozatul esnek a ledér férfiak szenvedélyének, mert hát függetlenek egészen s a szülői felügyelet hiányában egész váratlanul, a félrelépés után veszik csak észre botlásukat. Mi következik ezután? Sülyedés! Hány jóravaló lelket ragadott el egy barlangjába a bűn ? A fővárosban történő eme szolgálás egész mániává lett már újabban a vidéki városok szegényebb osztálya közt. A cselédkönyv kiállítása biztosítja a fővárosi kórházat arról, hogy betegség esetén a gyógyítás költségeit az illető város meg fogja téríteni. Ez a „vérdíj“, melyet a szülök könnyelmű kapzsisága és rég eltűnt felelősségérzete e gyermeknevelésben, úgyszólván elrabol a várostól, melynek pénztára nagyrészben oly üres, hogy a közművelődési czélokra alig jut belőle valami. Arról kellene tehát gondolkodni a városi tanácsoknak, hogy akadályozzák meg — amennyire lehetséges — a szegényebb szülőket abban, hogy a fővárosba küldjék gyermekeiket, különösen leányaikat szolgálni. Ezt pedig csak a cselédkönyvek kiállításának lehető megszorításával érhetnék el. A lelkiismeretes rendőrkapitány, ki szívén hordja egy város javát, kétes vagyonosságú szülök leányának adván cselédkönyvet, jól teszi, ha megkérdezi a polgármesteri hivatalt, ha vájjon kiállítható-e az igazolvány ? Ez előrelátásnak igen sokszor hasznát vették már másutt, s habár a cselédkönyv kinyomtam belőle minden művészi talentumot egy öleléssel. — Hát hol tanultad ezt? mikor? hiszen én sohasem vettem elő ? Az én kollégám pedig nem szólt egy szót sem, hanem jelentős pillantást vetve reám, elmosolyodott s odamutatott a czimre. A czimen pedig ez volt írva: „Irma.“ Csak ez az egy szó. Ez az egyetlen szó pedig elég volt arra, hogy bennem mindent alaposan felforgasson. Igazán bántam, hogy az előbb agyon nem szorítottam azt a ficzkót csupa szeretetből. Tehát „Irma ?“ Értem. Rögtön abbahagytuk a zongora leczkét. — Elég is volt mára, majd holnapután folytatjuk. Holnap nem szükség eljönnöd, nem leszek idehaza. Pedig bizony Isten nem volt igazam. Még nem is volt vége az órának, talán fele sem, aztán másnap sem volt dolgom, de még az sem volt igaz, hogy nem leszek odahaza, mert épen is otthon maradtam. Irma ! hm! Irma! és harmadszor is csak Irma! Az az Irma pedig nem volt más, mint hogy tessék maguk elé képzelni egy barna fürtü, kék szemű, halvány-piros arczu, formás növésű leányteremtést, s még vegyék hozzá azt, hogy ez a mindenféle testi és lelki szépségekkel fölcziczomázott ideális lény épenséggel azon házban lakott, ahol az én udvari szobás rezidencziám leledzett, s hogy az ő ablaka épenséggel vis-a-vis nyillott az én czukorpapirral kifoltozott zöldrámás ablakommal s harmadszor, hogy ő az én háziasszonyomnak leánya lévén, szép szemeihez bizonyos jogot formáltam magamnak s azt képzelém, miszerint az nem is lehet másként, minthogy „én az övé, ő az enyém.“ Igen, én úgy képzelem, sőt egészen bizonyos valók