Pécsi Figyelő, 1892. október-december (20. évfolyam, 79-105. szám)

1892-10-01 / 79. szám

sárról a másikra. Azon időben sem, mai nap még kevésbé okolható meg, hogy nem nagy távolságra fekvő községek va­sárnapjai közel essenek. Ha a miniszteri rendelet csak kezdet a vásárügy rendezése terén, úgy várako­zással nézünk a gyökeres orvoslás elé. Kossuth a politikai helyzetről és a függetlenségi pártról. Kossuth azon lakomán, melyet a nála járt küldöttség tiszteletére adott, kétszer szólott hosszasabban, bár nem szónoki formába öntve, hanem csak úgy asztal mellett ülve beszélgetés közben. Mind e két „beszélgetés“ rendkívül ér­dekes, mert az egyikben a napi politikáról mondja el véleményét, a másikban pedig nagy jelentőségű közjogi fejtegetéssel jellemzi állás­pontját a függetlenségi párttól eltérőleg. A napi politikára térvén a beszéd, Kossuth ezeket mondta : Vannak, — mondá, — jóhiszeműek, kik Ausztria-Magyarország viszonyát Magyarország érdekében valónak tartják. Az oly nemzeten mely önmagát csalja, nem lehet segíteni. A nem­zetek élete nagy vágásokban halad. Ki dolgok nem határoznak nemzetek élete felett, csak nagy dolgok. Önálló egyéniség kell mindenhova ! Magyarországra szüksége van az emberiségnek. Én az emberiséget organikus testnek tekintem, melynek szíve, szeme, keze, lába, tüdeje van. Magyarország egy része e testnek, ezért van reá szükség. Az angol nem mondja soha sem, hogy angol, hanem „English­man !“ Nála az ember a fő, az, hogy angol csak adjektum. Ez fej­leszti az individuális erélyt. És ezért az angol nem szociális, nem közlékeny. A franczia már egészen más, ő úgy mutatja be magát, mint franczia s nem mint ember. A német idealizmusával álmossá teszi egész Európát. Hisz Madame Staell már megírta a németekről, hogy a­ki egy hétig Németország­ban van, meghal unalmában. A különféle karakterű nemzetiségekre szük­sége van az emberiségnek, mint az embernek a szívre, vagy más testrészére. És ezért kívánatos Magyarországra nézve is, hogy Budapest ne absorbeáljon mindent. Bu­dapest legyen szív, de ne vegyen magának minden vért. Itt van például Olaszország! Olaszország gazdag, jómódú, megelégedett. Haladását, ér­telmi fejlődését dec­entralizácziójának köszöni. Van vagy száztíz városa, mely a környékével együtt mozdítja elő az ország haladását, s mindegyik más és más irányba fejlődött. Magyarországon mindent c­entralizálnak, kívánt engedélyt, melyet indokolni is sietett az­zal, hogy a másik két asztalnál amúgy is „abom­­­ensek“ ülnek. Mi sem volt könnyebb, mint a csábító szirénnek társalgásba tüzelni az ezredest, bár magaviselete méltóságos, de minden izében igéző volt. Az ezredes pompásnak találta a „Vaskó róna“ konyháját, melynek magasztalására a grófnő is keresetlen szavakban nem fukarkodott. Természetesen, a jó bor sem hiányzott, majd az ebéd végén az ezredes és orvos b­eát ittak s muszka szokás szerint: Ők maguk adták a teát és rumot. Az ezredes fölséges hangulatban látszott lenni a dicsekedőleg kérkedett, hogy milyen nagy és fontos dologban jár­t most, mit maga a min­den oroszok nagy czárja bízott reá. A nő látszólag érdektelenül, de a figyel­mes szemlélőnek föltűnő izgalmas kíváncsisággal hallgatta az ezredes minden szavát. — Igen is — úgymond az ezredes — II. Miklós czár ő Fölsége kilencz remekművű drága kardot küld Ferencz József császár barátja ki­lencz vitéz generálisának, Windischgrätznek, Haynaunak, Schlicknek, Jellasichnak sat. sat.; másoknak pedig rendjeleket a a kisebb rendű hősöknek meg aranyakat. Egy egész országot érő kincset hordozok magammal abban a két ládában. Végre az ebédnek vége volt. Az ezredes meg volt igézve a szép asszony bűvös tekintete pedig minden nemzetnek két főhibája a czent­­ralizác­ió és a megelégedés. Nézzük a megyéket, melyek különféle vál­tozásokon mentek keresztül. A régi megyei instituc­ióknak főbecse az, hogy a nemzeti élet orgánumai voltak. És most? Most például Te­mesvárt meg akarták rólam emlékezni. A pol­gármester azzal felelt, hogy nem engedem a politikát bevinni a közgyűlési terembe. Bizony, jó ideje már annak, hogy a me­gyéket megférfiatlaníták, miként akarhatják már most, hogy a kasztrált megye valódi férfi legyen. Nézzenek csak utána, milyen utasítással küldött engem Pest megye követnek ? A­mit 1848- ban csináltunk, az mind benne volt a megyei utasításban. A régi megye hóna alá nyúlt­­a társadalmi mozgalmaknak, de hát azóta kaszt­rálták és vége. Rátért ezután a budapesti eseményekre, díszpolgárrá történt megválasztására, s erről így nyilatkozott : Én a budapesti dolgokat eseménynek tar­tom, olyan eseménynek, melyből Krisztus mus­tármagja kinő, az én csekély személyemet sze­mélyemről való megemlékezését a polgárságnak, a nagy idők iránti pietásnak rovom fel. Akkor lett a nép nemzetté. Nem én csináltam, én csak kongattam a harangot. Higgyék el, minden kor megtermi az em­berét. Most fog megjelenni Irataim 4-ik kötete. Ott közlök két levelet, melyeket az 1861-iki országgyűlés eloszlatása után egy olaszországi jó barátomhoz, Valeriohoz írtam, a­ki akkor azon kérdést intézi hozzám, mit tesz majd most Magyarország. Én a passzív ellentállást említem és azt, hogy teljes lehetetlenségnek tartom, miszerint Magyarország az osztrák házzal kiegyezzék. Álláspontomat akkor reassumáltam. Végtelen hibának tartom a k­i­a­­­k­u­v­á­s­t. Hisz maga Deák mondá: „A­mit erőszakkal elvesznek, azt még vissza lehet szerezni, a­miről le­mondanak, az veszve van.“ Én mindig rosz­­szalom a kiegyezést, de most, a­mikor adott helyzettel vagyunk szemben, még most is vá­ratlan volt reám nézve, hogy a nemzet ezt a lemondást vívmánynak tekintse. Nem Ferencz József személyéről van itt szó, hanem. Elvről. Nincs abszolút jó és nincs abszolút rossz dinasztia. Itt arról van szó, hogy a nemzetnek oly fejedelme van, kinek külön érdekei megvalósítására van neki külön hadserege, vannak külön financziai és külképviselete. Ily külön érdekek mellett Ma­gyarország nem lehet független. Beismerem, hogy néha idegen uralkodó lehet egy nemzetre nézve előny, mint például a Bernadotte-ok Svéd és Norvégiában. De ennek az az első és fölöltétele, hogy annak az uralkodóháznak ne legyen más érdeke, mint a nemzeté, s hogy külön érdekei meg­valósítására ne legyen ereje. Mit kell tehát ily adott helyzettel csi­nálni ?_ Én nem hiszem, hogy Magyarország va­laha lemondjon a függetlenség eszméjéről. Pedig én 1848-ban megkísértem a nem­zet és az uralkodócsalád közötti inkompati­bilitást kiegyenlíteni. Nem hiszem, hogy ez most is sikerüljön. A törvény renovácziója nem vitte át a nemzetbe a garancziákat. Ismétlem újólag, hogy az inkompatibi­litás kiegyenlítését lehetetlennek tartom. Én 1848-ban mint miniszter az első 24 óra alatt meggyőződtem, hogy a kiegyenlítés lehetetlen. Ott volt ugyanis az olasz kérdés. Ha megad­juk a segítséget az osztrák háznak az olaszok ellen, egy nemzet szabadságát segítünk le­­igázni; ha megtagadjuk, akkor már beáll az összeférhetlenség kérdése a nemzet és ural­kodóház között. És ez így van minden téren; úgy gazdasági, pénzügyi, hadügyi, politikai, mint internaczionális kérdésekben. Ebből von­tam én le a konzekvencziákat a magam ré­szére. Igaz ! Egyet nem vártam : Hogy a nem­zet kitagadjon. (Közbekiáltások: Nem a nemzet, a hivatalos Magyarország.) Hát mért nem vál­toztatja meg a nemzet. Én uraim, a tények­kel számolok. Meghalok mint hontalan. A nemzet előtt azonban van még egy út, megkísérlem, hogy a 48 iki törvények tö-Gyorsabban mint elmondjuk, ezredes, orvos és a húsz dzsidás össze voltak kötözve, azután befogták a lovakat a kocsiba s rátették a leczi­­pelt két vasládát s diadalmasan elmentek a Mátra rengetegébe, magukkal vivén a dzsidások szép lovait is. * * * Később az osztrákok nagy sokasága kelt üldözésére Helman és társainak, kik szorongat­­tatásukban részint a komáromi várba szerencsé­sen bejutottak, mások pedig a közel falukba me­nekültek s ott átöltözködének parasztoknak. De a kilencz diszkard, a rendjelek és a tömérdek arany soha sem került elő. 1850-ben egy Potoczky Károly nevű gue­­rillát fogtak el, ki a hadi törvényszék előtt azt vallotta, hogy­­ ő volt az állítólagos Sylvia Klari88a grófnő s ő ásta el valahol a Mátra bér­­czei között a nagy kincset, de már a helyre nem emlékezett hová? Persze szegényt — fölakasztották. Herman Józsival, kit halálra ítéltek, de kegyelem útján élethossziglani fogságot kapott. 1858 ban találkoztam, minthogy kegyelem útján kiszabadult, ő is azt állította, hogy a két ládát emberei elásták, csakhogy a német kezeibe ne jöjjön. Lehet, hogy majd évek múlva valaki meg­találja s legalább az utónemzedék tudni fogja, hogy milyen jelentőségű lehet az ? Az ezredes, mint tábornok, a krimi hadjá­ratban esett el, őt és társait a guerillák mind­járt szabadon bocsátották. Én még emlékezem a negyvennyolc­adiki forradalom idejére. Lamartine mondja azt, hogy Európa szíve Francziaország. Ha Francziaor­­szág megdobban, végig rezeg egész Európán. Tessék megnézni ! Most köztársaság, és nem rezeg végig. Különben az órák is különbözők, hiszen Falstaff is egy óra hosszáig viaskodott, még­pedig nem a kis órák, hanem a toronyórák szerint. S én úgy veszem észre, hogy a koronák fénye hanyatlik. Ezután Uray Imre képviselő azt hangoz­tatta, hogy még sincs oly nagy elválasztó vo­nal a függetlenségi párt és Kossuth közt, mint utóbbi véli. Erre mondá azután Kossuth a következő nagyjelentőségű beszédet: Szabadságot veszek magamnak, hanem csak így ülve, hogy Uray barátunknak fel­­világosítással szolgáljak. Én telj­es világéletemben arra töreked­tem, hogy praktikus politikus legyek. De a­mint már tegnap is jeleztem, a függetlenségi párt programja közt és köztem elválasztó vonal van. Ez tény, hogy megvan, de tudom én azt, hogy ez a körülmények következménye. Ugyancsak tegnap mondom azt is, hogy tejjel nem kell a falnak menni. Most hozzáteszem, hogy azért hátra sem kell ám menni. Fogad­janak el — ismétlem —mindent, a­mi előre megy, és tagadjanak meg mindent, a­mi hátra vezet, és bódító mosolygása által. Alig tudott megválni. Egyre kérte a szép asszonyt, hogy maradna még egy kicsit, de az nem tágított. És ez estén nem jelent meg az étteremben — vacsoráink Az ezredes sehogy sem találta magát jól , egyre a szép hölgy után tudakozódott, de az ma délután nem mutatta magát, úgy látszék, hogy a szobájába zárkózott, bizonyosan migrén, vagy fogfájás tartotta vissza. Késő volt már, midőn mindenki nyugoda­lomra tért s a jótékony álom karjai között igye­kezett ,ki-ki a nap fáradalmait kipihenni. Éjfél után egy órát ütött a közel templom harangja, midőn a vendéglő kapuján dörömbölés támadt, de csak alig egy perezre, azután minden ismét csöndes lett. Az első dörömbölésre meg­nyílt a grófnő szobájának ajtaja s azon egy tetőtől talpig fegyverkezett ifjú levente surrant ki. A másik pillanatban már a kapunál termett, s azt fölnyitotta. Kilencz marezona alak volt látható. Her­­man Józsi hirhedett guerillái, kiket Heves- és Nógrádmegyék egyaránt rettegtek. Közülök hat egyenesen az istállónak tartott s első gondjuk volt az álomba merült húsz dzsidást tehetetlenné tenni. Maga a vezér a vendéglőshöz rontott be 8 pisztolyt szegezve mellének, megparancsolta, hogy ágyából mozdulni ne merészkedjék. Az ifjú pedig, kit a grófnő szobájából ki­osonni láttunk, harmadmagával az ezredes szo­bájába tört. Egy guerilla meg őrt állott a kapunál.

Next