Pécsi Figyelő, 1900. április-június (28. évfolyam, 75-147. szám)

1900-05-22 / 117. szám

a­ démia felállításán sem a költségektől való félelem volt az oka, hanem az, hogy et­től az akadémiától féltették a hadsereg szellemének egységes voltát. Képzelhető tehát, hogy milyen szem­mel fogja nézni a világ legekszkluzívabb testülete, a közös hadsereg tisztikara azo­kat a jövevényeket, akik a magyar katonai akadémiából kikerülve tolakodnak soraiba. Mi majd itthon képzett ifjaink legjavát fog­juk átszolgáltatni a közös hadseregnek, hogy ott másodrendű kvalitású elemnek tekintsék őket csak azért, mert nem annak a had­seregnek egyedül üdvözítő neveléséből ke­rültek ki s mint ilyenek lenézésben, mel­­lőztetésben, sikanériákban leszen bőséges részük. Ez a kilátás pedig éppenséggel nem kecsegtető ifjainknak amaz elitjére, amely különben talán hivatást érezne tehetséges­nek a katonai pályán való érvényesítésére. Ne beszéljenek tehát a magyar katonai erények pusztulásáról addig, míg olyan hadseregünk van, ahol a katonai erényt bűnnek tartják, ha az magyarsággal van párosulva. Magyar katonai erény érvényesülésé­ről csak magyar hadseregben lehet szó, de hol van az a magyar hadsereg ? Ott fekszik eltemetve a hatvanhetes törvényben s helyébe lépett egy antidiluviális csoda, a néphadseregek, az általános védkötele­­zettség korszakában egy olyan hadsereg, amelynek se hazája, se országa, mert kö­zösnek nevezi magát, noha törvény sze­­­rint közös állam nem is létezik. Sem az­­ államot, sem a nemzetet ebben szolgálni nem lehet s ne csodálkozzanak hát rajta, ha a magyar ifjúság, amelyből nem haltak ki egészen a nemzeti ideálok, kerüli ezt az intézményt, bármennyire csalogassák is a magyar nevelés ürügye alatt. — Ki fogja adni a címszerepet? Tuda­kolta Normándyné. — Méltóztassék, mondta Ardel, a zse­béből előhúzott névsort átnyújtva; a többi szereplők már mind együtt vannak. — Surányi úr lesz a partner ? Mosolygott Normándyné, egy tekintetet vetve a névsorra. — Igen, ha őnagysága elfogad. — Mindjárt nem adunk határozott vá­laszt, felelt sietve neje helyett Normándy, előbb megbeszéljük a dolgot. A vendégek távozta után pedig határo­zottan kijelentette a feleségének, hogy nem szeret ilyesmit és ha reá hallgat, visszauta­sítja a kérelmet. — De lásd, hizelgett az asszony, a cél oly nemes, úgy szánom azokat a nyomorult kis apróságokat, aztán majd milyen büszke leszel arra a sok tapsra, dicséretre, a­mit aratni fogok. Engedd meg, könyörgött kezeit összetéve. Az engedelem természetesen megadatott Mit nem visz ki egy szép asszony ?! Mint futó­tűz terjedt el a hire, hogy Normándyné fellép. Ez az előadás képezte most az érdeklődés központját. Ha két egyén megállt egymással beszélni, bizonyos, hogy azt tárgyalták. Jóval az előadásra kitűzött nap előtt már nem lehetett jegyet kapni, tán ha három­szoros árt ígért volna is valaki. A kitűnő próbák után biztos sikert le­hetett jósolni és nem is csalódott senki a várakozásban. A szereplők egytől egyig kitet­tek magukért, de különösen Normadyné, való­ságos lázba ejtette a közönséget, minden ere­jét és tehetségét megfeszítve játszott és olyan alakítást nyújtott, hogy bármely művésznőnek dicséretére vált volna. Zsombéknének dehogy lett volna szabad erről az előadásról elmaradni. Jól lökött szom­szédnőjén, figyelmeztetésül a párbaj utolsó je­leneténél. — Ugye, súgta, hej tudom én, a­mit tudok, nem beszélek én a levegőbe, a tulaj­don urát tán soha sem csókolta, ölelte meg ilyen érzéssel. Persze, hogy remekül sikerült, eljátszották ezek ezt már egypárszor akkor is, mikor nem kellett, mintha nem csupán azért fogadta volna el, hogy játszik, mert szerelmes abba az emberbe. Hanem többet is ér Surá­nyi, annál a nyila forma pufók képűnél. Jaj annak az áldozatnak, kit egy ilyen asszony kiszemelt, annak biztosan veszni kell. Zsombékné nyelve szúrósabb, élesebb volt, mint három kofáé a legrosszabb fajtából. Hivőre pedig találnak jóízű friss pletykák mindig, so­kan jobban kedvelik valami finom csemegénél, aztán mindjárt túl is adnak rajta, hadd jus­son belőle másnak is. A méregtől eltorzult arccal rontott egy nap Normády Ardel lakására. — Hallottad e, mit beszélnek a felesé­gemről ? kezdte, még a köszöntést is feledve. Hogy Surányit szereti! Az én feleségem, ki­ben úgy megbíztam, mint az ég angyalában. — Vigyázz, figyelmeztette Ardel, te na­gyon hirtelen és hiszékeny vagy, meg vagyok győződve, hogy az egész aljas rágalom és egy szó sem igaz belőle ! — Miért beszélik hát úgy, hogy az én fülembe is eljut ? Elég szégyen, megérem, hogy ujjal fognak rám mutogatni. Mint örült volna Zsombékné, ha tanúja lehet ennek a kínos szenvedésnek, melyet előidézett. — Légy nyugodt, barátom csillapította Ardel. Az aranyat nem fogja meg a rozsda. — Hagyj fel vigasztalásaiddal, szólt Nor­mándy keserűen. Felindultabb vagyok, hogysem hatni tudnának. A fejem szétpattanással fenye­get. Jöjj, tegyünk egy sétát valamerre. Nem vagyok képes haza­menni. Úgy érzem, mintha egy irtózatos kéz fojtogatná a torkomat. Ardel sietett kérelmét teljesíteni, mert tényleg igen rossz színben volt. Későre járt már, mikor haza kísérte. Normádynénak feltűnt a szokatlan ese­mény, de valahogy megérezte a veszélyt s nem tudakozódott, hanem később, mikor ma­gukra maradtak, még­sem birta tovább kiállni, hogy meg ne kérdezze. — Ugyan az Istenért, mi lett téged ? Oly sápadt vagy, hogy szinte ijesztő. — Ne szineskedjél! Arra felelj inkább igaz-e, mit a városban beszélnek, hogy te Surányit szereted ? Tört ki a férfi kíméletlenül. — Esküdjél meg, hogy nem igaz, vagy — A durva igaztalan vád halálosan meg­sértette a nő ártatlan tiszta lelkét. Összeszo­­ritotta ajkait s egy mentő vagy vigasztaló szót PÉCSI FIGYELŐ 1900. május 22.­ ­ Wiesner Rajmár, I Pécs, 1900. május 21. A Dunagőzhajózási Társaság Mária-utcai palotáján fekete lobogó hirdeti a gyászt, a­mely a társaságot érte. Meghalt a társaság pécsi bányaműinek igazgatója, Wiesner Raj­már, a­ki bár rövid ideig, alig egy évtizedig állt a pécsi bányaművek élén, mégis örök em­léket állított magának itteni működésével Nem született magyarnak, idegen országból, idegen nyelven beszélve jött be Magyarországba, de a bányászatra adván magát, megszerette ezt a földet, melynek méhében a fekete gyé­mántok kiaknázhatlan tömege rejtőzik, mely­nek népe mindenkor royális és vendégszerető az idegenekkel szemben s egy jó szóért száz jó tettet fizet. És mert megszerette a magyar földet, a magyar nemzetet, ő maga is szivben­­lélekben magyar lett, bárha a magyar nyelvet csak töredezve beszélte is. Magyar volt az érzése, a gondolkodása és apostolává szegődött a magyarosításnak. Érdemeit e téren hamar felismerte városunk is, hol közszeretet vette körül s a választó polgárok bizalma csakha­mar beválasztotta a törvényhatósági képviselő­­testületbe is, melynek haláláig tagja volt. Mint főtisztviselőt alantasai rajongva szerették s a Dunagőzhajós Társulat mindenkor első tevé­kenységű és mély szaktudással dolgozó fárad­hatatlan buzgó munkásának tekintette. Társa­dalmi téren is szeretet vette körül s a királyi kegy is elismerte érdemeit, mikor 1896-ban a Ferenc József rend lovagjává tette. Tevékeny és áldásos működése mellett nagy elősze­retettel foglalkozott a régészettel is s különö­sen a numismatikát kedvelte. Szenvedélyes régi pénz­gyűjtő volt s van is olyan numis­­matikai gyűjteménye, mely úgy a példányok történelmi becse, mint históriai kiválósága s az egésznek szakszerű minta berendezése foly­tán párját ritkitja. Városunk bizonyára csak az elhunyt iránti kegyeletét rój­ja le akkor, ha ez értékes gyűjteményt megszerzi s a városi múzeumban mint Wiesner Kajmár-pénzgyűj­­teményt helyezi el. Sajnos azonban, hogy ez a folytonosan munkálkodó, új és új ambícióktól sarkalt fáradhatatlan lélek beteges, törékeny testben járt. Wiesner, bár nem sok évvel lépte még át az ötvenedik életévét, már évek óta érezte, hogy szervi szívbaja képződik. Keresett is ellene bár gyógyulást, de még sem hagyta abba tevékeny munkásságát s ez okozta, hogy a betegség egyre jobban erősödött s már két év előtt oly erővel lépett fel, hogy a betegnek minden nyilvános szerepléstől, min­den erősebb emóciótól óvakodnia kellett. Két éven keresztül aztán folytonos gyógykezelés, gondos ápolás alatt állott s csak legbensőbb ismerőseinek, családjának körében élt s hiva­talos teendői közül is épen csak a személyi ügyeket látta el. Betegsége pár hónappal eze­lőtt már válságosra fordult s végleg ágyba döntötte. Az alú­tá vált baj ezután gyorsan végzett vele s már szombatról vasárnapra virradó éjjel a legválságosabb tett s az orvo­sok az utolsó reményt is feladták. A tegnapi nap folyamán változás már nem állt be a beteg állapotában s az este megkezdődött az agónia is s a halál könyörülő angyala az éjjel megváltotta a sokat szenvedett nagy beteget az élet gyötrelmeitől. Wiesner Ritm­ár 185-ben született Csehországban. A bányászati akadémiát Ma­gyarországon Selmecbányán végezte el 1859- ben s a Dunagőzhajós Társaság bányatiszt­­viselői sorába lépvén, tényleges működését a csehországi Prizbramban kezdte meg. Innen Magyarországba, a Szepességbe küldték s Teplicen működött. Majd Ajkára lett áthelyezve s azután ismét kiment Magyarországból s Brünnben működött. Működését a Dunagőz­hajós Társaság azzal az elismeréssel hono­rálta, hogy a nyolcvanas évek végén a köz­pontba, Bécsbe hívták meg s onnan nevezték ki 1891-ben Pécsre, a Társaság itteni bánya­telepi és szabolcsbányai bányaműveinek igaz­gatójává. Itt bő tere nyílt azután, hogy áldásos működést fejtsen ki a magyar bányászat ér­dekében. Bányatelepen az utcák német jelzését, a társasági épületek német felírását eltörölte s helyettük is nem a rossz magyar fordítást, hanem a jó magyaros jelszavakat — például a »Glück auf!« helyett nem a »Szerencse­vel!«-t, hanem a »Jó szerencsét!« alkalmaz­tatta. A bányászok körében magyar dalárda szervezését kezdte meg s a Bányatelepi Dalos­kör is egyik alapitó tagját gyászolja benne. A népnevelés terén a legnagyobb munkásságot

Next