Pécsi Figyelő, 1900. október-december (28. évfolyam, 224-297. szám)

1900-10-02 / 224. szám

2 kipótolt, a falon függő rézmetszetek másolá­sával mulatozott, a házi hajdút és családjának tagjait a természet után hűen lerajzolta, szárai oly erővel rögzítette meg a szeme elé került tárgyakat, hogy ily munkában késő éjjel őt meglepő nagybácsija oda vetette: »Belőled talán még festő is válnék.S így került a nagybácsija jóakaratából Fischer nevű rajztanár oktatása alá: itt ismerte meg őt Szamossy, nemes lelkű és műveit vándor festész, aki felemelőleg azt mondá neki: azok­kal a tehetségekkel, a­melyeket én sejtek magá­ban, más lesz magából, nem asztalos. Szamossy magához vévén őt, két és fél évig tanította nemcsak festészetre, hanem az álta­lános művelés módozataira is és az ő révén ismerkedett meg Ormos Zsigmond nappártoló, aesteticus és íróval is, a ki midőn neki kicsiny, de szép képtárát bemutatta, Raphael egyik képénél igy szólt hozzá: »remény­em, hogy egyszer majd ön is fest ilyen szép képeket, s azokat lemásolják igy.* Szamossy nem akarván őt a vándor­mű­vész útvesztőjébe sodorni, elvált tőle s a fő­városba utalta őt. Egy időre saját szárnyai alatt maradván, arc és egyéb életképek fes­tésével kereste sok anyagi küzdelem közt kenyerét s ez időről mondta jóízűen később: »A szabóknál szerencsém volt, mert arcképért kabátot kaptam, — de sohase tudtam olyan csizmadiára akadni, a ki egy pár csizmára becsülte volna arcképét.* 1863. évben Szamossy ajánlatával és sok vázlattal végre a fővárosba került s ott nagy szerencséjére ismét egy hasonló lelkű Szamos­­syval, — későbbi nagyságának hatalmas emel­tyűjével, — Ligethyvel barátságot kötött s en­nek­ valamint Thannak kedves körében másfél évig tanult. 1865. január havában a bécsi akadémiába — »R­a­hl« nagyhírű festő és egyéb kitűnőségek tanítása alá jutott. Bécsben szerencsére Engel Gyula orvos­növendék barátjával fűzte egybe, akivel egy hónapos szobában lakott, a­hol nem mindig fűtöttek és nem mindennap tellett a jólakásra. Ez a jó barát vigasztalta, bátorította a „wilder ungart”, a­hogy őt az akadémiáról modoráért kitiltani akaró tanárok hívták, bo­­szankodván reá azért is, hogy festményein általuk tett javításokat — mihelyt elmentek — letörölte. A sasköröm már ekkor nagyon meg­látszott rajta ! Itt látta meg Knausz szemfény­vesztő című festményét, melynek tökélye any­­nyira hatott reá, hogy eleintén a festőpályát elhagyni , azután minden áron Düsseldorfba kívánt jutni. Ligethy tanácsára és közbenjárására előbb azonban Münchenbe Kaulbachhoz került, a­hol az országos képzőművészeti társaságtól havi 20 frt segélyt élvezett. Itt ismerkedett meg a reá elhatározó s habozó lelkére erősitőleg ható Rembrandt művészetével s öt havi szorgos tanulmány után Kaulbach dicséretét kiérdemelte, — pe­dig abban az időben is sokszor voltak olyan napjai, a mikor saját szavai szerint — »a rajzórákban sóvárogva néztem azokat a ke­nyérmorzsákat, melyek szenesen hullottak a rajztáblákról a földre.* Ligethy és Telepy végre a magyar kor­mánytól 800 frt ösztöndíjat eszközöltek ki részére. 1868. évi október hó első felében vá­gyainak Mekkája, Düsseldorf is megnyílott előtte, Kaausz és egyéb jelesek útmutatása alá került. Itt a különböző példa, irány ismét sok töprengés és elkeseredést okozott neki, mély hangulat vezette a „Siralomház” eszméjére, melynek vázlatát, be is mutatta Knausznak, a­ki levetőleg arra figyelmeztette őt, hogy jobb lesz neki még nyugodtan és rendszeresen tanulni. Bántotta ezen rendreutasítás és elkese­redetten írta Engelnek : „Majd megmutatom annak a németnek, hogy én azt a képet mégis megfestem és lesz belőle kép.” És meg is festette, 10000 frankért egy véletlenül oda jövő anglusnak el is adta. Kaausz meglepetéssel szemlélte ezen al­kotást s a művész kezeit hevesen megszorít­ván, az monda neki: »Küldje el azt a képet a párisi Salonba, mert ily képet mostanában senki sem festett.* Parisban a jury a »les derniers jours“­­nak nevezett képért Munkácsynak a szépmű­vészetek arany medailonát ítélte oda. Groupil francia műkereskedő a Jury íté­lete előtt Düsseldorfba ment utána és vele gavalléros módon üzleti összeköttetésbe lépett s unszolta Párisba való letelepedésre. A németek professori állást ajánlottak neki Weimarban, de hívták házi is, hogy egy magyar akadémia élére álljon; aggódó lelké­vel mindkét esetben kitért e kitüntetések elől, mentségül mondván : »Magam sem tudom, hogy csinálom, a­mit csinálok,­­ hogyan tanítsak meg rá hát mást.” A véletlen itt is döntött, mert Dassel- S­dorfban megismerkedett a »Siralomház«-fest-­ ményéért rajongó De Marche báróval, és neje született Papier Cecíliával, (tán hasonnevű édes anyja szelleme vezérelte e hölgygyel össze) kik Párisba édesgették s ott Munkácsy igaz baráti viszonyban velük két évet együtt töltött. A bárónő előkelő házakkal ismertette őt nősülés céljából meg, de mindig csak azt fe­lelte ő: »majd ha olyan asszonyt találok, mint ön, azt feleségül veszem.“ És azt meg is találta a báró halála után a még csak 22 éves özvegyben, kit apósa biztatott Munkácsyhoz való férjhezmenetelre. Pária és Kolpach voltak ezután főleg boldog­ságának és művészi működésének otthonai, csakhogy busította, hogy leánygyermeke meg­halt, fia pedig nem született. Kiváló alkotásainak sorozatát itt lehetet­len elmondani, s csak azt említem fel, hogy a »Siralomházat* követte »Milton*, ezt Sedlmayer műkereskedő barátsága, ki igazi maecenásként 1878 —1888. évig két millió franknál többet fizetett ki műveiért és a ki őt a bibliai tárgyú képek festésére unszolta, így létesült: „Krisztus Pilátus előtt■*-, a csodásan­ ható-*Kálvária“-, az »Eece homo*-, s tervbe vett még sok más gyönyörű eszmét. Megfestette a »haldokló Mozartot* és az uj országházunk részére a »Honfoglalást*, melynek előkészítő tanulmányai felette kime­rítették és idegeit túlfeszítették, mert lelkiis­merete a legjobbat kívánta nemzete részire megalkotni. Látszott már akkor , midőn »Eece ho­­mo“-ját a fővárosban bemutatta, hogy kime­rült a test, s lelki fáradtságára is jellemző volt, hogy mindig csak azt kérdezte barátaitól, „hogy lehetne azt elérni, hogy az ember ne gondolkozzék akkor, a midőn nem akar?* És ő gondolkozott szüntelen s a fékte­len szellemnek az agyrészek felmondta a szol­gálatot. A dicsőnek tragikus végzetét már vá­zoltam, a szerencsétlensége hatványozottnak mondható azért is, mert az elborult lelkek­­nek is a halál előtt tiszta pillanatai is be szoktak következni s igy mennyire fájhatott ha­zájáért dobogó szivének, hogy idegenben ver utolsót, hogy nem láthatta ágya körül nem­zetének aggódó szeretét, s nem hallotta forró imáinkat a megtartásáért! Még sok kedvesen jellemzőt mondhat­nék róla, de nem folytatom, hanem hulljon már le a lepel azon emléktábláról, mely jelzi, hogy a nagy mester városunkban boldog idő­ket élvezett. Ismétlem, ezen emléktábla elkészítése hirdeti A már kiosztott kártyát az asztal köze­pére dobtuk s áhitato3 hallgatásunk becsüle­­tére vált volna még a legmamelukabb torony alatti városatyáknak is, mégha végigjárták is ingyen a magyar sógorsági hallgató kurzust, a­melyet a torony alatti jó urak általános óha­jára legújabban rendeztek. — A hitelezők erősen szorongattak, — kezdi elbeszélni Muki — és az egész láthatá­ron nem mutatkozott más menekvés, mint egy gazdag pártié, az is a messze ismeretlen távolban. Igen ám, de hogyan fogjak bele ? Ismeretségem egyáltalán nem volt, a házasság­szerzők meg egytől-egyig busás előleg fejében voltak hajlandók az üzletbe fogni csak. Már majd azon a ponton állottam, hogy lemondok a tiszti rangomról, leszek spielbürger s elve­szem egy házmester leányát. De nem kerül­tem ennyire. Egy este, épen zászlóaljügyeletes voltam, merő unalomból végigböngésztem egy budapesti napilapot, a­melyben leginkább az apróhirdetések ragadták meg figyelmemet és készen voltam tervemmel. Közzététetek egy kis hirdetést is . . . Harmadnap már megje­lent. Szóról szóra így hangzott : Figyelem. Régi nemesi családból szár­mazó 22 éves, csinos külsejű, impozáns meg­jelenésű honvédfőhadnagy, nősülési szándék­ból oly hölgygyel kíván megismerkedni, ki nyolc­­van-százezer forint hozománynyal rendelkezik. nw~Tir~''... r" ~ ' mBbbb A „Pécsi Figyeld“ tárcája. Csak blindre. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — Irta: Hegyháti. A vadászat várakozáson felül sikerült, minek betetőzéséül az én szűkebb hazám tör­­vénynyé vált szokásához híven a »csendes* járta. Mentségül megjegyzem, hogy filléren kezdve, rövid félórai »besszer rebesz* után még csak a koronás­­ vízi*-nél tartottunk, ami azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy tekintettel a vállalkozó szellem fokozódó meg­­megnyilatkozására, a következő félórában már ötkoronás »raaszli«-k ne jöjjenek forgalomba. Olyan a kártya, mint a tolvaj kulcsa. Kicsi kézierszényen kezdi s Wertheim­­szekrényen végzi. A ferblista is rendesen fil­léres vizin kezdi s még rendesebben egy kis pörkölt szélű lyukkal végzi a homlokán, ha a szenvedély heve uralkodóvá válik. Gerey Muki az utolsó tízesét kaparta ki a színtársulat két legformásabb kórista­­nőjének arcképe közül erszényéből, a­mely egyébként sem szokott igen duzzadni a csengő értékektől, míg most veszedelmesen üres. Ma ggwirr v I« i~ irr irrrn i i ír ~~ -n még egyszer sem húzott. Iszonyú pechje volt, egyetlen­egy blindje sem sikerült. — Ugyan mi a manóba is blindelsz folytonosan, — szólt a tiszteletes jóakaratú­­lag, mindnyájunk ámulatára, mert eddig mást sem mondott, mint: adom, hívok , és egyebet sem tett, minthogy garmadába öntötte maga elé a Maki főhadnagy elblindelt ezüstjét. — Barátom, — felelt egy kínai man­darin komolyságával Maki — én már meg­szoktam blindre menni. — No-no, úgy néha én is megteszem, de rendszeresen ez őrültség. —• Pedig higyjétek el, a­mit blindre te­szek, legtöbbször sikerül. Nem értem, hogy ma oly tüntetőleg ellenem fordul a szerencse istenasszonya. — Hja, barátom, bizonyára kiaknáztad szerencsédet a szerelemben, — erősködött Laci szemhunyorítva.­­ — Persze, ima az eredmény, — felett Maki az ujján levő csillogó karikagyűrűre ma­tatva. — Fogadni mernék, hogy Maki még a házasságban is bündelt, — kötekedett a kü­lönben szótalan tiszteletes. — Eltaláltad, — szólt Muki sokat je­­lentőleg Csettintve nyelvével. — Beszéld ezt­­ beszéld — faggattuk mindnyájan. — PÉCSI FIGYELŐ 1900. október 2

Next