Pécsi Hírlap, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-14 / 13. szám

III. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 írt — kr. Félévre .... 3 „ — „ Negyedévre . . .1 , 50 , Egy hóra . • • — 50 ., Egyed szám­ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tir 12-ik szám (Nádasy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszó­­lalások intézendők. Pécs, 1889. február 14-én. Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. Pécsi Hírlap Egyes számok kaphatók: Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. utóda Dómján"!. (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József (Széchenyi-tér) papir és János fűszerkereskedésében (Szigeti ország­ut), a dohány főtözsdében (fő­utcza). Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. 13-ik szám. Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széch­enyi­ tér 12-ik szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereske­­­désben, könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay A pécsi káptalan és az uj színház. Előre is jelzem, hogy tárgyilagos lesz czikkem. Előre jelzem pedig azért, nehogy úgy járjak, mint már sokszor, hogy mielőtt meghallgattattam, már­is félreértette szavaimat az ideges türelmet­lenség, mely „Nebántsvirág“ -ként őrzi a maga nevét. A tárgyilagossággal — remény­em — nem ellenkezik az, hogy én merészelek véleményt nyilvánítani; mert hiszen nem egyetlen vélemény a helyes a világon s ha én kinyilatkoztatom, hogy én mindenki véleményét — ha komoly — tisztelem, azt hiszem, kizártnak fogja tekinteni min­denki a rosszakaratot, a sérteni akarást azzal szemben, a­kinek véleményét én elfogadni nem tudom. Mert tisztelem a véleményt, de nem szükség el is fogadnom. Nem fogadom pedig el a pécsi szé­kes káptalan véleményét, melyet az új színház építésének ügyében mondott és nyíltan ki is jelentett. Hogy mi az , azon­nal rátérek. Általánosan ismert mozgalom az, mely rövid idő óta városunk lakosságá­­nak majd minden rétegét foglalkoztatja s melyhez majd minden lakoja e városnak egyenlő lelkesedéssel járul hozzá — mert lelkesedésével kulturális közszükséget pó­tol, hazafias, nemzeti ügyet támogat. Megindult a gyűjtés város- és megye­­szerte az új szinház javára. Szegény, gazdag egyaránt hozzáadja filléreit — s ha talán nem minden adakozó osztozik is a többség véleményében, mégis oda­adja pénze fölöslegét, mert tiszteli a többség szent meggyőződését, véleményét és annak alája veti magát, nem akarván ellenkezésbe hozni a maga egyéni véleményét a nagy több­ség lelkes szándékával. A pécsi székes káptalan e mozgalom­mal szemben separatum votumot adott. Testületileg jelentette ki, hogy e czélra semmit sem ad, mert a színházat er­kölcstelen intézménynek tartja s e véleményét egy küldötte által a fő­ispán — mint a mozgalom vezetője — előtt ki is jelentette. Valóban nem tudom, hogy mit hi­báztassak jobban: a külön véleményt-e, vagy annak nyilvánítási módját? Mind­kettő egyenlően sértő a nagy közönségre és azokra, kik a nagy közönségnek ez ügyben vezérei , mert mindkettő csak egyet fejez ki :V azt, hogy a székes káp­talan ez ügyben­ teljesen külön akar sza­kadni a nagy közönségtől s mintegy el­itéli, ellöki magától azért, mert az szín­házat akar épiteni. Maga a vélemény a lehető legegy­­oldalubb, mert a székes káptalan, mikor e véleményt kimondta, egyes-egyedül a ledér operettre gondolt, melynek túlka­pásai ellen pedig mi is tisztes erővel küzdünk; de nem gondolt ugyanakkor arra is, hogy ott, t. i. a színházban, az igazi művészet is elfoglalja helyét, mint a­hogy egy és ugyanazon tem­plomba jár imádkozni a bűnös és a jó. Ha pedig a színészet — mint mű­vészet — erkölcstelen, akkor az összes művészetek, de legkivált a festés s a szobrászat a lehető legerkölcstelenebbek, mert különösen e kettő a természet szép­ségeit oly alakban tárja a szemlélő elé, mely sértené a szemérmet, ha — nem egyeznék meg abban az egész világ, kivétel nélkül, hogy ez mindenek fölött álló, isteni, a bűn keze által el nem érhető magas művészet. Megegyezik ebben az általános vélekedésben maga a székes káptalan is, melynek nem egy tagja közelismert mecaenása a művé­szeknek — festőknek úgy mint szobrá­szoknak , s mint a képek kedvelői. Ők sem irtóznak attól a gondolattól, hogy a képcsarnokokban a mindenféle Vénusok, Junók, Cleopatrák, jó és rossz szellemek nem nyakig gombolt ruhában állanak ki közszemlére. De ezt erkölcstelennek tar­tani dőreségnek tartaná maga a székes káptalan, mely azonban a színházat elitéli. Azt a színházat ítéli el, mely ezt a folyton elerkölcstelenedő életet még féken tudja tartani, a­mennyiben nem a termé­szetben, valóságban létező posványos éle­tet viszi deszkáira, hanem a salaktól kü­lön választott, megtisztult, ideális életet jeleníti meg, mely példát adólag kelti föl az egyesekben a szebb, a nemesebb életre való ambitiót, hogy ne mondjam — ösztönt. És vájjon ki ítéli el a színházat a székes káptalan tagjai közül? Az-e, a­ki soha sem jár oda, s csak a képzelet után ítél, vagy az-e, a­ki maga sem tartja állá-Télen négyszáz diák járt korcsolyázni, sohasem történt egynek sem baja: alattam egy télen négyszer szakadt le a jég. Pedig én sem voltam sem vakmerőbb a többinél, sem ne­hezebb. A nyaranta rendezett fürdőzésekről beszélni sem akarok. Úszni tudtam, de azért a görcs rendszerint akkor kapta el a lábamat, mikor mély vízben eviczkéltem. Ittam is Duna-vizet nem liter, hanem hordó számra. Jött az első diák­bál. Kivel sem történt baj: én háromszor vágtam magamat oda a tán­­czosnőmmel a sima parketten és hajnal felé, mikor a mulatságnak vége szakadt, a kollegáim mind neki ültek inni, dinom-dánomozni, vala­mennyi a saját istenadta lábán ment haza, de a­kit úgy kellett haza­vinni onnan, az ismét csak én voltam. Volt díszvizsgálat. A programm minden egyes pontja fényesen sikerült, csak én buktam el, csak én akadtam meg a szavalatomban, hogy szégyenszemmel kellett a katedrát ott hagynom. Miért? — mert „pechem“ volt, átkozott pechem. Később a Bartal kollégámmal együtt imádtuk azt a sötét szemű, halvány arczu szom- jgjgn.iiirri"iir-n-ríiT-^Tiipr-i—r-gcaz: „.........—ítíitsíbi-íb A „Pécsi Hírlap“ tárczája. „Pech.“ — írta: Kugler Nándor. — Idegen szó lesz ez kérem, s talán nem is illik, hogy a czikkem elején díszelegjek. Szol­gáljon azonban mentségemül azon körülmény, hogy kedves magyar nyelvünknek minden szép­sége, gazdagsága, zengzetessége mellett — erre a fogalomra kifejezése nincs. Mibenlétét sem magyarázom, mert daczára idegen létének, nálunk annyira meghonosult, annyira közszájon forog, hogy mint a békés­csabai tótot, teljes joggal nevezhetné magát magyarnak. Pech az iskolában, pech azonkívül, pech üldöz hivatásom mellett, a társadalomban, a társaságban, a bálteremben, az utczán. A világ (ha ugyan teszi) sajnálkozva be­szél felőlem, ismerőseim szánakozva néznek reám, jó barátaim úgy fognak velem kezet, mint ki gyógyíthatlan betegségben szenved. Ez bánt, ez üldöz végig éltemben, ügyet­lenné, bizalmatlanná, idegessé tesz és életemet megrövidítve, a sírig fog kisérni. Azontúl is, bizton tudom, síromra sajnál­kozással fognak mutatni: Íme, itt nyugszik egy szerencsétlen, kit életében a „pech“ üldözött. Gyenge ifjú koromból emlékszem, hogy én kaptam apámtól a legtöbb ütleget, nem mintha én érdemeltem volna meg az atyai taní­tás és intés ez élénken érezhető bizonyítékait, hanem mert „pechem“ volt. Később, ha iskolás pajtásaimmal összekaptam, — és mely férfi ne emlékeznék vissza ily gyermekkorbeli csete­patéra? — én vittem haza a legtöbb kék fol­tot, legtöbbször a zúzott orrt, tört fejet, ha új ruhát kaptunk, az enyém szakadt ki legelőbb, pedig én is olyan nagyon vigyáztam e ritka adományra, mint testvéreim, de „pechem“ volt, véletlenül el kellett szakadnia. Diák lettem. Nem voltam a legjobb tanuló, de a legrosszabb sem. Leczkéimet a legtöbb esetben megtanultam, de a „pech“ úgy akarta, hogy tanárom ép akkor hívjon fel, a­midőn egy betűjét sem tudtam a leczkének. Az iskolatársaim, mikor nagyobbacskák lettünk, mind pipáztak, szivaroztak titokban : a­kit legtöbbször rajta kaptak, az­­ én voltam.

Next