Pécsi Hírlap, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-52. szám)
1889-02-14 / 13. szám
III. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre . . . 6 írt — kr. Félévre .... 3 „ — „ Negyedévre . . .1 , 50 , Egy hóra . • • — 50 ., Egyed számára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tir 12-ik szám (Nádasy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fölszólalások intézendők. Pécs, 1889. február 14-én. Megjelenik hetenként kétszer: csütörtökön és vasárnap. Pécsi Hírlap Egyes számok kaphatók: Böhm Manó (fő-utcza), Weidinger N. utóda Dómján"!. (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József (Széchenyi-tér) papir és János fűszerkereskedésében (Szigeti országut), a dohány főtözsdében (főutcza). Mindezen helyeken előfizetések is elfogadtatnak. 13-ik szám. Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széchenyi tér 12-ik szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben, könyvkereskedéseiben, ifj. Rézbányay A pécsi káptalan és az uj színház. Előre is jelzem, hogy tárgyilagos lesz czikkem. Előre jelzem pedig azért, nehogy úgy járjak, mint már sokszor, hogy mielőtt meghallgattattam, máris félreértette szavaimat az ideges türelmetlenség, mely „Nebántsvirág“ -ként őrzi a maga nevét. A tárgyilagossággal — reményem — nem ellenkezik az, hogy én merészelek véleményt nyilvánítani; mert hiszen nem egyetlen vélemény a helyes a világon s ha én kinyilatkoztatom, hogy én mindenki véleményét — ha komoly — tisztelem, azt hiszem, kizártnak fogja tekinteni mindenki a rosszakaratot, a sérteni akarást azzal szemben, akinek véleményét én elfogadni nem tudom. Mert tisztelem a véleményt, de nem szükség el is fogadnom. Nem fogadom pedig el a pécsi székes káptalan véleményét, melyet az új színház építésének ügyében mondott és nyíltan ki is jelentett. Hogy mi az , azonnal rátérek. Általánosan ismert mozgalom az, mely rövid idő óta városunk lakosságának majd minden rétegét foglalkoztatja s melyhez majd minden lakoja e városnak egyenlő lelkesedéssel járul hozzá — mert lelkesedésével kulturális közszükséget pótol, hazafias, nemzeti ügyet támogat. Megindult a gyűjtés város- és megyeszerte az új szinház javára. Szegény, gazdag egyaránt hozzáadja filléreit — s ha talán nem minden adakozó osztozik is a többség véleményében, mégis odaadja pénze fölöslegét, mert tiszteli a többség szent meggyőződését, véleményét és annak alája veti magát, nem akarván ellenkezésbe hozni a maga egyéni véleményét a nagy többség lelkes szándékával. A pécsi székes káptalan e mozgalommal szemben separatum votumot adott. Testületileg jelentette ki, hogy e czélra semmit sem ad, mert a színházat erkölcstelen intézménynek tartja s e véleményét egy küldötte által a főispán — mint a mozgalom vezetője — előtt ki is jelentette. Valóban nem tudom, hogy mit hibáztassak jobban: a külön véleményt-e, vagy annak nyilvánítási módját? Mindkettő egyenlően sértő a nagy közönségre és azokra, kik a nagy közönségnek ez ügyben vezérei , mert mindkettő csak egyet fejez ki :V azt, hogy a székes káptalan ez ügyben teljesen külön akar szakadni a nagy közönségtől s mintegy elitéli, ellöki magától azért, mert az színházat akar épiteni. Maga a vélemény a lehető legegyoldalubb, mert a székes káptalan, mikor e véleményt kimondta, egyes-egyedül a ledér operettre gondolt, melynek túlkapásai ellen pedig mi is tisztes erővel küzdünk; de nem gondolt ugyanakkor arra is, hogy ott, t. i. a színházban, az igazi művészet is elfoglalja helyét, mint ahogy egy és ugyanazon templomba jár imádkozni a bűnös és a jó. Ha pedig a színészet — mint művészet — erkölcstelen, akkor az összes művészetek, de legkivált a festés s a szobrászat a lehető legerkölcstelenebbek, mert különösen e kettő a természet szépségeit oly alakban tárja a szemlélő elé, mely sértené a szemérmet, ha — nem egyeznék meg abban az egész világ, kivétel nélkül, hogy ez mindenek fölött álló, isteni, a bűn keze által el nem érhető magas művészet. Megegyezik ebben az általános vélekedésben maga a székes káptalan is, melynek nem egy tagja közelismert mecaenása a művészeknek — festőknek úgy mint szobrászoknak , s mint a képek kedvelői. Ők sem irtóznak attól a gondolattól, hogy a képcsarnokokban a mindenféle Vénusok, Junók, Cleopatrák, jó és rossz szellemek nem nyakig gombolt ruhában állanak ki közszemlére. De ezt erkölcstelennek tartani dőreségnek tartaná maga a székes káptalan, mely azonban a színházat elitéli. Azt a színházat ítéli el, mely ezt a folyton elerkölcstelenedő életet még féken tudja tartani, amennyiben nem a természetben, valóságban létező posványos életet viszi deszkáira, hanem a salaktól külön választott, megtisztult, ideális életet jeleníti meg, mely példát adólag kelti föl az egyesekben a szebb, a nemesebb életre való ambitiót, hogy ne mondjam — ösztönt. És vájjon ki ítéli el a színházat a székes káptalan tagjai közül? Az-e, aki soha sem jár oda, s csak a képzelet után ítél, vagy az-e, aki maga sem tartja állá-Télen négyszáz diák járt korcsolyázni, sohasem történt egynek sem baja: alattam egy télen négyszer szakadt le a jég. Pedig én sem voltam sem vakmerőbb a többinél, sem nehezebb. A nyaranta rendezett fürdőzésekről beszélni sem akarok. Úszni tudtam, de azért a görcs rendszerint akkor kapta el a lábamat, mikor mély vízben eviczkéltem. Ittam is Duna-vizet nem liter, hanem hordó számra. Jött az első diákbál. Kivel sem történt baj: én háromszor vágtam magamat oda a tánczosnőmmel a sima parketten és hajnal felé, mikor a mulatságnak vége szakadt, a kollegáim mind neki ültek inni, dinom-dánomozni, valamennyi a saját istenadta lábán ment haza, de akit úgy kellett hazavinni onnan, az ismét csak én voltam. Volt díszvizsgálat. A programm minden egyes pontja fényesen sikerült, csak én buktam el, csak én akadtam meg a szavalatomban, hogy szégyenszemmel kellett a katedrát ott hagynom. Miért? — mert „pechem“ volt, átkozott pechem. Később a Bartal kollégámmal együtt imádtuk azt a sötét szemű, halvány arczu szom- jgjgn.iiirri"iir-n-ríiT-^Tiipr-i—r-gcaz: „.........—ítíitsíbi-íb A „Pécsi Hírlap“ tárczája. „Pech.“ — írta: Kugler Nándor. — Idegen szó lesz ez kérem, s talán nem is illik, hogy a czikkem elején díszelegjek. Szolgáljon azonban mentségemül azon körülmény, hogy kedves magyar nyelvünknek minden szépsége, gazdagsága, zengzetessége mellett — erre a fogalomra kifejezése nincs. Mibenlétét sem magyarázom, mert daczára idegen létének, nálunk annyira meghonosult, annyira közszájon forog, hogy mint a békéscsabai tótot, teljes joggal nevezhetné magát magyarnak. Pech az iskolában, pech azonkívül, pech üldöz hivatásom mellett, a társadalomban, a társaságban, a bálteremben, az utczán. A világ (ha ugyan teszi) sajnálkozva beszél felőlem, ismerőseim szánakozva néznek reám, jó barátaim úgy fognak velem kezet, mint ki gyógyíthatlan betegségben szenved. Ez bánt, ez üldöz végig éltemben, ügyetlenné, bizalmatlanná, idegessé tesz és életemet megrövidítve, a sírig fog kisérni. Azontúl is, bizton tudom, síromra sajnálkozással fognak mutatni: Íme, itt nyugszik egy szerencsétlen, kit életében a „pech“ üldözött. Gyenge ifjú koromból emlékszem, hogy én kaptam apámtól a legtöbb ütleget, nem mintha én érdemeltem volna meg az atyai tanítás és intés ez élénken érezhető bizonyítékait, hanem mert „pechem“ volt. Később, ha iskolás pajtásaimmal összekaptam, — és mely férfi ne emlékeznék vissza ily gyermekkorbeli csetepatéra? — én vittem haza a legtöbb kék foltot, legtöbbször a zúzott orrt, tört fejet, ha új ruhát kaptunk, az enyém szakadt ki legelőbb, pedig én is olyan nagyon vigyáztam e ritka adományra, mint testvéreim, de „pechem“ volt, véletlenül el kellett szakadnia. Diák lettem. Nem voltam a legjobb tanuló, de a legrosszabb sem. Leczkéimet a legtöbb esetben megtanultam, de a „pech“ úgy akarta, hogy tanárom ép akkor hívjon fel, amidőn egy betűjét sem tudtam a leczkének. Az iskolatársaim, mikor nagyobbacskák lettünk, mind pipáztak, szivaroztak titokban : akit legtöbbször rajta kaptak, az én voltam.