Pécsi Közlöny, 1899. szeptember (7. évfolyam, 97-107. szám)

1899-09-03 / 97. szám

2. + _______________________________ dós családapák biztosítani akarják fiaik jö­vőjét. Ezer meg ezer apa saját magától vonja meg, a­mit gyermekére áldoz, csak­hogy annak jövőt, boldogulást teremtsen. Nálunk igen-igen sok esetben túlságba viszik ezt az apai gondoskodást. Talán a magyar vérben van; lehet, hogy csak rossz szokás, de bizonyos, hogy nálunk majdnem minden apa első és fő kötelességének tartja, hogy urat neveljen a fiából. Urat, lateinert, litteratus embert. Az, hogy várjon a gyermeknek van-e tehet­sége végigküzdeni a középiskolát, nem jön számításba ; ha egy osztályt kétszer ismé­tel, az sem baj, mert hiába, az kell, hogy legyen belőle. Fölösleges rámutatni ennek a ferde fölfogásnak következményeire, csupán kon­statálni akartuk, hogy ez a sajnálatos álla­pot megvan. A következményeket lépten­­nyomon láthatjuk az életben : elszomorító példáit azoknak, a­kikből mindenáron urat akartak nevelni. Ezek az igaz proletárok. Iparunk pang, gazdaságunk egyre ha­nyatlik. Pedig van mindenünk, a mi más hasonló államnak van. Vannak jó termő­földeink, erdőink, bányáink s minden a mi az iparűzéshez és a földműveléshez szük­séges. És mégis iparcikkeinket kénytelenek vagyunk manapság is a külföldről besze­rezni, sokszor olyan államoktól, a­melyek­nek koránt sincsenek meg annyira a fölté­telei az iparűzéshez, mint nekünk. Erdő­inket, bányáinkat nem használjuk, legföljebb kiadjuk bérbe angol vállalkozóknak. Azt hisszük, szükségtelen ennek az okát megmagyarázni, a napnál világosabb, hogy itt a munkáskéz hiányzik. Nincs ipa­runk, mert nincs magyar iparos, gazdaságunk hanyatlik, mert a magyar gazda a tőke hatalmába került. De zsúfolásig vannak a gimnáziumok, az egyetemek falai nem képesek befogadni a hallgatók nagy sokaságát. Azonban ez a rengeteg sokaság nem a tanulni vágyó ifjúságból kerül ki, hanem nagyrészt hiú szülők szerencsétlen gyermekei, a­kikről el van végezve, hogy urakká legyenek. Hány derék iparos, mennyi dolgos kéz vész igy bele az urhatnámság örvényébe csak egy év alatt is ! Társadalmunk tele van proletárokkal s a nagy urak előszobái hal­vány arcú hivatalkeresőkkel. Mert nálunk aránylag igen kevesen szánják el magukat küzdelmes munkával járó kenyér­teremtő pályákra. Az emberek nálunk ,csakugyan tömegesen a csekély egyéni találékonyság nélkül is kenyeret adó szolgálati pályákra tódulnak. Az emberek csakugyan szol­gálni vágynak nálunk, nem küzdelmük s alkotásaik árán valódi urak lenni, mint az angol nemzet szelleme tartja. Innen van természetszerűleg azután az is, hogy mi­vel a magyar intelligencia letért a Széchenyi­­ által kijelölt alkotó és gyarapító munkásság­a teréről s inkább a prókátori viták terén érvényesíti erejét, az ország köznépe nem bir az országban megélni. De nem egyesek az okai, hanem az uralkodó közszellem, és a kik azt irányítják. Az Istennel való kikezdés helyett, bizony jobb lett volna a XIX. század végére esett magyar intelligenciának többet foglalkozni önmagával s az ország, a nép jóléte föl­­virágozására való elégtelenségével. Budán, hű magyarjaim között, mint akár Windsorban, az ismeretlen angolok között. Megköszönöm nyomban ő brit felségének szívességét, de elfogadása által nem aka­rom megbántani a magyarokat és szegény­ségi bizonyítványt kiállítani a dinasztia részére.“ S így is lón. A királyné Gizella kir. hercegnő és Rudolf trónörökös kíséretében Budára köl­tözött s ott, gyermekeit a budai hegyekben, a Kochmeister-féle nyaralóban helyezte el a levegő kedvéért, ő maga pedig megosz­totta minden idejét gyermekei (ezeknek a legkevesebb jutott) és a sebesültek között. Nemsokára megteltek az állandó ka­tonai és polgári kórházak sebesültekkel, a­kiket mind nagyobb számban szállítottak haza a két harctérről. Bécsben és Budapes­ten s a birodalom nagyobb városaiban ide­iglenes kórházakat is állítottak föl, melye­ket gyorsan mind megraktak sebesültekkel. Pesten pl. voltak elhelyezve sebesültek a Ludoviceumban, az Orcy-kertben, az üllői úti kaszárnyában, az izraeliták kórházában, a Rákoson stb. A királyné elrendelte, hogy a laxenburgi kastély egy részét szintén rendezzék be kórháznak: a főfelügyeletet ezen kórház fölött a királyné magának tartotta fenn. Budapesten az említetteket, Bécsben a bécsi kórházakat rendre járta a jóságos fejedelemasszony. Úgy jelent meg a fájdal­mak ezen tanyáin, mint az irgalom, könyö­­rületesség és vigasztalás angyala. A kór­ház rendesen a szomorúság háza, de mi­kor egy ilyenbe betette a lábát a fejede­­lemné, a szomorúság és kétségbeesés tüs­tént átvarázsoltatott reménynyé és meg­adássá. Elmondok a királyné ezen láto­gatási idejéből egy-két epizódot, melyek Istennek e rendkívüli teremtését az ő igazán angyali jóságában mutatják be nekünk. Ha a királyné, rendesen csak egy udvarhölgytől és egy inastól kísérve, vala­melyik kórházban megjelent, azon osztály­nak vezető orvosa, melyet először akart meglátogatni, jelentést tett neki a sebesül­tek számáról és állapotáról, végrehajtott és végrehajtandó operációkról. Ezután belépett a királyné az illető betegterembe és az orvos s a kórházi lelkész kalauzolása mel­lett ágyról-ágyra ment, minden beteghez intézve egy pár vigasztaló és bátorító ba­rátságos szót, az egyiknek is, másiknak is csúsztatva a vánkosa alá, ha azt a lelkész kívánatosnak mondta, egy-egy kegyado­mányt, vagy átadva neki, már t. i. a kato­likus sebesültnek, egy-egy megszentelt Mária-érmet. Ha az orvos valamelyik sebe­sült állapotáról kedvezően, biztatólag nyilat­kozott, mennyi derű sugárzott a drága királyné tündéri szépségű arcáról; de ha az orvos szánakozva jelezte a veszélyt, a­melyben a szegény sebesült forog, a szo­morúság és a sajnálat borúja ereszkedett a jóságos fejedelemasszony szende ábráza­tára, és ilyenkor elfordulva a reménytelen sebesülttől, könnytelt szemeit törülgette észrevétlenül. Ha az egyik teremben végig járta ágyról-ágyra a betegeket, a következő terembe ment és nem kerülte ki a legkisebb betegszobákat sem. Csak nagy nehezen lehetett lebeszélni, hogy ne lépjen azon katonák szobájába, a­kiknek sebei már megüszkösödtek. A magyar harcfiakkal a bécsi kórhá­zakban is édes anyanyelvükön szólott, mi a szegény sebesülteknek végtelenül jól esett. A sebesültekkel túlságosan is megra­ PÉCSI KÖZLÖNY, 1899. szeptember 3. HÍREK, Pécs, 1899. szeptember 2. Az erdélyi püspök Pécsett M­a­­­­­á­t­h Gusztáv Károly gróf er­délyi megyéspüspök tegnap délben püspökünknek s helybeli rokonainak látogatására Dolnji­ Miholjácról kocsin Pécsre érkezett. A magas vendég dr. C­­­r­e­r Elek városi tiszti főorvos családja körében ebédelt, ennek apáca­utcai lakásán, délután pedig a Cseh­­családnál tett kondoleáló látogatást. Cseh Ervin horvát miniszter is ép­pen itt volt. D. u. 1. 5 órakor azu­tán az erdélyi és a pécsi megyés­­püspökök együtt kirándultak Püspök- Szent-Lászlóra. Katolikus egyetem A „Pécsi Napló“ minapi cikkünk által találva érzi magát s feljajdul a mi barbár „felekezeti“ elfogultságunk ellen, a­mely még a „k­a­­t­o­l­i­k­u­s egyetem“ eszméjét is kato­likus szempontból fogja föl s nem, mint ő, a „hamisítatlan szabadelvűség“ szem­pontjából. Ő, saját beismerése szerint, „semmi emberi okosságot nem lát a tudo­mányos és egyátalán iskolai intézmények­nek vallásfelekezeti jelleggel való megpecsé­­telésén“. — Nem ambíciónk laptársunk szemét megoperálni, hogy jobban lásson, nekünk célunk csak az volt, hogy a kellő hangskálára szállítsuk le azt a magas tó­nust, melyen — a fönnt említett elve da­cára is, az ő „emberi okossága“ ellenére is, a „szabad“-elvűség ismert következetes­ségével — a katolikus egyetem mi­előbbi létesítését sürgette — s rámutassunk arra a meg nem fontolt körülményre, hogy egy tudomány­egyetem, orvosi kar nélkül is, nem 3—4 százezer, hanem 3—4 millió forintba kerül, amit nem lehet semmiféle varázsoló pálcával előrögtönözni. Laptársunk apróbb tévedéseinek helyreigazítására se pocsékolhatjuk időnket, így például arra, hogy szerinte az autonómia nem előbbrevaló az egyetemnél. Hogyne lenne az! Várjon a protestánsok áldoztak volna-e annyit isko­láikra, ezek közt főiskoláikra, ha meg nem illetné őket az ellenőrzés, a rendelkezés és iskolai vagyonkezelés joga ? A katolikus autonómiával a P. N. azért nem törődik, mert ez a katolikusok b­e­l­ü­g­y­e. Hát jó, de a katolikus egyetem is belügye a katolikusoknak, akik majd akkor állítják föl, ha erre nemcsak akaratuk megvan, hanem a mód is meglesz hozzá. Nem olyan egyszerű föladat ám ez. A protestánsok évek hosszú során át nagy erőmegfeszítés­­sel dolgoznak s gyűjtenek egy Debrecen­ben fölállítandó egyetem érdekében, a mai napig hiába. A hatalmas magyar állam év­tizedek előtt létesítette a kolozsvári egye­temet, de még mindig nem tud vele elké­szülni, toldoz-foltoz rajta untalan. Hagyjunk

Next