Pécsi Közlöny, 1909. november (17. évfolyam, 218-238. szám)

1909-11-25 / 234. szám

2. Magyar oblomovizmus. Kevesen tudják azt, hogy mi az oblomovizmus. Ez a szó Goncsarov „Oblomov“ c. regényéből származik. Oblomov tipikus alakja a jó, de lanyha embereknek, akik csak azt tudják és azt teszik meg, amit megtudniuk és megtenniük fáradságba nem kerül. Tehát az oblomovizmus a restséget, hanyagságot, a munka elkerülését jelenti. Nemcsak az orosz népnél van meg ez, hanem nálunk, magyaroknál is, mert a magyar is dologkerülő és lusta, csak azt jegyzi meg, amit a szájába rágtak, egyéb után nem igen kutat. Ha kivonhatja magát a munka alól, hát megteszi és rágyújt pipára, nézi a füstöt, mert ez neki szórakozás. Akármilyen könyv jelenhetik meg a könyvpiacon, nem vesz róla tudomást, nem azért, mert pénzébe kerülne neki, hanem azért, mert lusta elolvasni. És ez az oblomovizmus beférkőzött a magyar kritikába is, amit a legjobban úgy lehet magyarázni, hogy a kritikusok és essayisták lanyhák, könnyebb nekik száz cikk után Vörösmarty nyelvét fejtegetni, mint Ambrus Zoltán prózáját először. Ez az oka annak, hogy kevés az olyan kritikusunk, aki az elfeledett nagy írókat méltatja, vagy a modern magyar irodalomról is terjedelmes essayt. Mások nyomán járnak legtöbben, maguk azonban új ösvényt nem nyitnak. Nemcsak most van így, régen is így volt. Ezért van olyan sok elfeledett nagy írónk. Azt tudja mindenki, hogy Faludi nagy stiliszta volt, de hogy Apor Péter még nagyobb volt, azt nem sejti senki. Azután ott van szegény Vajda Péter, a magyar irodalom legóriásabb zseniinek és legsokoldalúbb embereinek az egyike. Ez az ember még most is hódítana, mert még ma is modern. Ha németre lefordítanák, óriási sikere volna, a német közönség megszégyenítené a magyart. Czakó Zsigmondról is hallgat a kritika. Legfeljebb azt jegyzi fel róla, „nagy tehetségét megrontotta a sorstragoedia iránt való hajlama.“ Igaz, Czakónak volt hajlama a sorstragoedia iránt, de ezt még senki sem magyarázta abból, hogy szegény a sorsüldözte emberek közé tartozott. Ha csak drámáinak külső értékét vesszük, akkor még ma (technikára nézve) is hatásuk volna és élére állított helyzetükkel nem versenyezhetne se Sardou, se Bernstein. Hanem már Czakó idejében is dalokkal és tánccal egybekötött népszínmű kellett a népnek és kellett a kritikának is. A magyar Ibsenről is hallgatnak. Csiky Gergelyt értem. A „Proletárok“ olyan darab, hogy bármely nemzet büszkén vallaná magáénak, de nálunk a „feledés homályába“ sülyedt. Pedig Csiky élesszemű megfigyelő és nagy drámaíró volt, csak az volt a baj, hogy ő is a szerencsétlen népszínmű korában élt. Észrevette ugyan a kritika, észre is kellett vennie, de nem méltányolta eléggé, mert ha méltányolta volna, akkor még ma is élnének a Csikyszínművek. Vajda Jánosról is kevesen emlékeznek meg. Igaz, hogy a „Gina“ költője nem volt mestere a formának, de a tartalomnak annál is inkább. Kitűnő egyéni életet élt, minden verse híven tükrözi egyéniségét. Csakhogy mig élt, addig nem kedvelték, nem írtak róla és igy most, halála után, nem lehet higabb lére fölereszteni egy régi essayt. Ez az egész. Beöthy Lászlót és Justh Zsigmondot is elfeledték. Hanem helyettük még ma is grasszálnak a picinyke kis irók, Vadnai Károly és Vértesi Arnold. Aki megírta a „Goldbach et compagnon“-t, az nagy író volt. Csakhogy Beöthynek ezt a regényét akkor nem igen olvasták, inkább a könynyebb írókat kedvelték és Beöthy mai napig is ismeretlen maradt. Justh Zsigmondot se szerették, mert ő a külföldi minták után indult. „A kiválás genezisének elkészült kötetei ma sem vonzzák a publikumot és a kritikát. Pedig Justh nem volt közönséges tucat-író és átlagember, egyébként Francois Coppée nem mondta volna róla azt, „. . . ön jobban ismeri a francia litteraturát, mint mi franciák“. Esprit-jén igazán csodálkozom és bámulom éles megfigyelését és erős kritikáját. Francois Coppée megcsodálta Justhot és a mai publikum nem is ismeri. Kevés olyan mélyen járó lyrai költőnk volt, mint Reviczky és Komjáthy. Ezek közül az elsőt csakis a bakfislányok olvassák, akik mellesleg nem is értik, a másodikat pedig senki sem olvassa. Pedig ezeket a poétákat Arany, Petőfi és Vörösmarty mellé lehet és kell is állítani. Mind a kettő filozófus költő, zseniális elme. Olyan költők ezek, amilyenek nem voltak, de nem is lesznek a magyar irodalomban. Két legjobb versesregényírónkat is elmellőzték : Arany Lászlót és Széchy Károlyt. Az elsőre egyszerűen ráfogták, hogy az atyja kiadatlan munkáját adja ki a magáénak, a másodikat tudomásul se vették. Gyulai Pál ugyan pártját fogta Arany Lászlónak, de még ő sem volt olyan hatalmas ember, hogy gátat vethetett volna az oblomovizmusnak. Báró Kemény Zsigmondot ki olvassa manapság ? Egy pár diák, egy-két irodalmi-gentleman és vége. A legnagyobb magyar regényíró már csak az irodalomtörténetekben a legnagyobb, az életben nem. Őt sem tudta Gyulai Pál közkedveltté tenné. Pedig Kemény Balzac és Stendhal mellett áll és ha lefordítanák, óriási sikere volna a külföldön. Dobsa Lajosnak a nevét ma már senki sem ismeri, pedig egyike legnagyobb drámaíróinknak. Igaz, hogy életében se szerették, mert az ő idejében még a ma operettejének megfelelő népszínmű járta. A ma íróit is így egyszerűen letárgyalják, Herczegék és Pekárék ismertek maradnak majd az utókor koponyájában is, de Ambrus Zoltán (aki pedig egyik legeslegnagyobb prózaírónk), Kiss József a hatalmas költő (akit a sárba ráncigáltak tisztán vallási dolog miatt), Ignotus (a mai író emberek közül . Most nem fogok itt komédiázni veled, hanem majd megkapod a részedet, csak jér be! A kisasszony nevelési módszere csődöt mondott. Tamás még nagyobb huncut lett, mint eddig volt. A méltóságos mama felmondott hát a kisasszonynak. Tamás megkönnyebbülten lélegzett fel erre az örvendetes eseményre. De öröme korai volt. Alig pár hétre a kisasszony távozása után új nevelő jött. Mégpedig egy fiatal tanító. Tamás kis nővére, a szókimondó Pancsi kárörvendve újságolta Zeleikének : — Tamás! Tanítót kapsz ám a kisasszony helyett. Már tegnap itt volt a mamánál, mikor te iskolában voltál. — Hogy néz ki ? — kérdezte Tamás a rémület és kíváncsiság bizonyos nemével. — Olyan fiatal, alig van egy kis bajusza. Tamás elégedetten mosolygott. Az, akinek nincs nagy bajusza sem, nem lehet szigorú ember. Kíváncsian várta az új tanítót, ki naponta egy órát áldoz, hogy őt a tudomány berkeiben elkalauzolja. Zebike künn ugrált az udvarban, mikor tanítója belépett a kapun. — Tamás, itt a tanítód ! — jelentette Pancsi. Zebike szégyenlősen somfordált hozzá. — Hát a köszönés hol marad ? — kérdezte a tanító bemutatkozásképpen. — Alászolgája . . . rebegte Tamás zavartan. Az óra megkezdődött. Zebike az újdonság ingerének bizonyos nemével figyelt a tanító szavaira. Együtt készítették el a másnapra feladott iskolai dolgozatokat. Tamás azonban hamarosan megunta az egyhelyben ülés kínos mesterséget. — Tanító úr, már 6 óra van ám, csak a mi óránk késik, — szólt félreismerhetetlen célzattal tanítójához. De bizony a tanító nem akarta ezt elérteni. — Nem baj, ha már van is 6 óra. Lesz még 7 is, meg 8 is belőle — mondta komolyan a tanító. — Csak folytasd az Írást! — Jaj, tanító úr, úgy fáj már a kezem a sok írástól — panaszkodot Zeleike, mikor látta, hogy a tanító úr nem akar semmikép sem hazamenni már. — Nem baj ha fáj csak itt tovább. — Ezt a sort megírom még de aztán nem írok többet. Azt majd én mondom meg — felel a tanitó. És a vad Zibikének eszébe se jutott, hogy abba hagyja az Írást. Tanítója nem hizelgett úgy neki, mint a német kisaszszony, hanem kimérten de mégis szeretetteljes hangon osztogatta ellenmondást nem tűrő parancsait. Zeleike kezdte respektálni ezt a fiatal paedagógust. Eleinte nehezen ment ugyan az engedelmesség, de végre beletörődött a változhatatlanba. De egyszer mégis csak kitört belőle a „gyerek“. Egy ízben, mikor édesanyja sétára készült, Tamás mindenáron vele akart menni. — De most itt a tanító úr, neked tanulnod kell! — mondta édesanyja toporzékoló kisfiához. — Nem bánom most nem tanulok ! Ugye a Lucynak, meg a Pancsinak szabad elmenni csak nekem nem ! Hiába volt a mama minden argumentuma, mellyel Tamás honmaradását igazolni akarta, Tamás csak tovább aka- PÉCSI KÖZLÖNY 1909. november 25.