Pécsi Közlöny, 1910. március (18. évfolyam, 48-78. szám)

1910-03-01 / 48. szám

2. Bármily idők következzenek is be egyről biztosíthatja a vezért, arról hogy Baranyavármegyében a függetlenségi eszmék a harcosai küzdelemre készen állanak s csupán a vezér hivó szózatát várják, hogy csatasorba álljanak. .Tuszth Gyula válaszában lelke egész, melegével köszönte meg azt a lelkes fogadást, amelyben őt és a függetlenségi és 48-as párt kiküldött férfiait e kerületben fogadták, ezt a napot, amelyen ezt a lelkesedést tapasztalta a függetlenségi eszmék mellett, élete legszebb emlékei között fogja őrizni. Nem tudja, hogy mit hoz a jövő, de azt az egyet biztosan tudja, hogy az az ügy, amely mellett ilyen lelkesedéssel sorakozik egy tábor, csak győzhet! Justh Gyula válasza után újra megkezdődtek az ovációk, amelyek a levonulás egész tartama alatt nem szűntek meg. A pályaudvaron és a bevonulás egész útvonalán ezrekre és ezrekre menő néptömeg helyezkedett el. A pályaudvar előtt negyven főből álló lovas bandérium nyitotta meg a menetet remek népviseletben. A bandérium után ment a mohácsi zenekar, fúvó hangszerein indulókat játszva, ezután elsőnek Justh Gyula és Ferdinandy Béla vadrózsákkal díszített remek fogata nyitotta meg a végtelennek tetsző kocsisort, melyet kétoldalról a gyalogos közönség hatalmas tömege kísért. A bevonulás alatt a város bírája mozsár lövésekkel üdvözölte. Felejthetetlenül szép kép volt, amely a vásártéren felállított emelvényig vonult, amelyet mintegy öt-hat ezer ember vett körül. Beszámoló gyűlés. Az emelvényen, amelyet nemzeti szinű zászlók díszítettek, helyezkedett el a vendégek s a helyi notabilitások csoportja. A gyűlés a Hymnusz eléneklésével kezdődött el, s utána Vargha Zsigmond a mohácsi függetlenségi párt elnöke intézett allokációt az egybegyűltekhez, üdvözölvén újra a megjelent vendégeket, felkérte Ferdinandy Béla képviselőt, a beszámoló beszéd megtartására. Ferdinandy Béla folytonos éljenzaj között lépett a közönség elé és a következőkben tartotta meg beszámolóját: Ferdinandy Béla beszámolója. Ferdinandy Béla zajos éljenzés között jelent meg az emelvényen és kezdte meg programmbeszédjét: Tisztelt polgártársak ! A képviselőház föloszlatása immár csak hetek kérdése, az én képviselői megbízatásom vége felé jár s az új választások elrendelése küszöbön van. Eljöttem tehát ismét az önök körébe, egyrészt hogy köszönetemet és hálámat fejezzem ki azért a bizalomért, melyben engem már két választás alkalmával részesíteni szívesek voltak, másrészt pedig, hogy a súlyos politikai viszonyok közt való magamtartásáról számot tegyek. Lehetetlen, hogy a politikai helyzet minden vonatkozását felöleljem e beszédem keretében, de iparkodni fogok gondolatmenetemet a főkérdések körül csoportosítva, mindazt kiemelni, ami a helyzet megértéséhez szükséges. Amint önök előtt ismeretes, a jelen politikai válság — a bankkérdés megoldásának minden oldaláról feltornyosult nehézségei miatt keletkezett. Törvényeink s nevezetesen az 1867. évi XII. törvénycikk világosan és megdönthetetlenül biztosította számunkra a jogot, hogy — az erre vonatkozó és Ausztriával kötött szerződések lejártakor bármikor — az önálló gazdasági berendezkedés terére léphessünk, s azt megvalósíthassuk. Ez a jogunk tehát az önálló nemzeti jegybank fölállítására nézve is fönnáll és senki által kétségbe nem vonatik. Amint ismeretes, a közös jegybank szabadalma ennek az esztendőnek végével lejár s így elkövetkezett az idő, hogy idejében gondoskodjunk arról, miszerint az önálló jegybank 1911-re, tehát a jövő esztendőtől kezdve tényleg fölállítható legyen. Különösen a függetlenségi pártra állott fenn a szigorú kötelezettség, úgy a pártprogramhoz, valamint a függetlenségi választóközönséghez való hűség alapján, hogy ezen gazdasági föllendülésünkre nézve oly fontos kérdésben félreérthetetlen szilárdsággal megálljunk helyünkön annál is inkább, mert az 1907-ben Ausztriával kötött kereskedelmi és vámszerződésben a kvóta fölemelésébe csakis azon félremagyarázhatatlan föltétellel egyeztünk bele, hogy a bank tekintetében a nemzet szabad elhatározása nyitva marad. Azzal, hogy a koalícióban lévő többi pártok, a bankkérdésben a függetlenségi pártot cserbenhagyták, egy bomlási folyamat indult meg, a koalíció egysége repedezett, a 67-es alapon álló államférfiak a királyt a közös bank további fentartására buzdították és a ravaszkodások és intrikák hosszú láncolata indult meg a kuliszák mögött a bécsi kegy megtartása és a kormányhatalomban való megmaradhatás érdekében, hogy egyúttal a nemzet jogai kijátszassanak. Mindnyájan tudjuk, hogy midőn a koalíció kormányra került, a katonai kérdések megoldása az új választások utáni időre halasztatott. Ennek dacára Bécs úgy mutatkozott, mintha katonai téren lehetne vele alkudni, csakhogy a bankkérdés tekintetében hinthesse el a függetlenségi pártban az egyenetlenség konkolyát. Azon reményben, hogy katonai vívmányokat hozhatnak a nemzetnek, maga Kossuth Ferenc is arra határozta magát, hogy az önálló banknak ez időszerinti fölállítását jobb időkre kell halasztani. De ez a — megengedem — jó szándék, mégis hajótörést szenvedett, mert Bécs csak arra várt, hogy a bank fölállítására nézve nézeteltérések keletkezzenek a függetlenségi pártban s a párt kétfelé szakadjon. Bécsnek ez a ravasz fondorlata si-ikerrel járt, s most azokkal, akik katonai vívmányok alapján akarták az országot tovább kormányozni, nem állt szóba a katonai vívmányok alapján, másfelől az önálló bank fölállításáról sem akart tudni, mert hiszen az önálló bank tényleges és mielőbbi fölállításának többségét így sikerült neki ravasz fondorlataival magában a függetlenségi pártban megtörni. A bécsi átkos politika tehát a koalíciós kormány lassan sülyedő hajóját közszemlére állítván, az ország közvéleményét és a függetlenségi párt fölfogását is megosztván, a törvényben biztosított nemzeti jogok kivivhatásának sikerébe vetett hitet pedig megingatván, most már elérkezettnek látja az időt, hogy a régi rendszert visszaállítsa, jogai érvényesítésének követelését elnémítsa, s ime Khuen-Héderváry grófot küldi az ország nyakára, hogy ez itt a bécsi akaratnak érvényt szerezzen. Jön Khuen-Héderváry gróf, a bécsi kiküldött, hogy Magyarországon rendet és Bécsnek kedves politikát csináljon. Melléje szegődik Tisza István gróf trombitásnak, s tele tüdővel fújja a riadót, hogy azokat, akiket öt évvel ezelőtt a nemzet fölháborodása a politikai halálba menesztett, újra életre keltse, s hogy ezek Khuennel szövetkezve, megszégyenítő munkálkodásukat ott kezdjék, ahol öt évvel ezelőtt abbahagyták, hogy a nemzet jogainak érvényesítéséről való lemondást, a béke kedvéért az egész vonalon való megadást hirdetve, bizonyára újabb zsebkendőszavazással a magyar érdekek védelmét lehetlenné tegyék, s a fölemelt újonclétszámot és a fölemelt katonai terheket kierőszakolják. Khuen és Tisza azonban minden egyébről beszélnek, csak épen erről hallgatnak, pedig főleg ezen célok megvalósítására szervezkednek. Ők valamikor a „Szabadelvű párt“ nevet viselték. De mivel a cím és munkálkodásuk tartalma között a legvakmerőbb ellentmondás létezett, s a szabadelvű elnevezést már a végsőkig kompromittálták, új elnevezést találtak s megalakították a „Nemzeti munkapártot“. Szerintem a nemzeti munka a magyar állam megépítése és betetőzése. Ha törvényben biztosított jogainkért egy akarattal síkra szállunk, azokat kivívjuk, intézményeinket megalkotjuk, ha gazdasági függetlenségünket életbe léptetjük, ha az önálló jegybankot fölállítjuk, ha az önálló vámterület által a nemzet számára a gazdasági erőforrásokat megnyitjuk, s igy megerősödve közjogi téren is megvalósítjuk programmunkat, s magunkat Ausztriától függetlenítjük, akkor, t. barátaim, igen is, nemzeti munkát végeztünk. Emlékükbe akarom idézni, hogy Khuen-Héderváry gróf ezelőtt öt évvel igy szónokolt s a következőket mondta: „Magyarország csak annyiban és addig bir létjogosultsággal, amennyiben és a meddig a Habsburg-dinasztia világhatalmi hivatását előmozdítani és betölteni képes.“ A császári hatalom imádatának ezen túltengését szinte őrületnek kell már nevezni, s az ilyen ember lehet a bécsi po- PÉCSI KÖZLÖNY 1910. március.