Pécsi Közlöny, 1913. március (20. évfolyam, 18-25. szám)

1913-03-02 / 18. szám

a i nama mellé és a maga királyi tekintélyével és hatalmával fedezze az ő bűnös üzelmeiket. Érzik, hogy a maguk erejével nem képesek ellentállani a fölháborodás ama viharának amelyet a közvéleményben a maguk leplezetlen cinizmusa keltett. Magyarország koronás királyát hívják tehát segítségül, hogy a bukást amelyet a tisztesség, az erkölcs, a becsület törvényei szerint el nem kerülhetnek, a fejükről elhárítsa. Hogy ez a vakmerő, bűnös játék mennyire exponálja a király személyét és mennyire veszélyezteti a király tekintélyét, azzal ők nem törődnek. Ez a helyzet tehát a dinasztikus és nagyhatalmi érdekek szempontjából is tarthatatlan. Lukács László ma elérhetett annyit, hogy a kabinet lemondására ma még nem került sor, de azután ennyi az egész, amit elérhetett. A válságot, a forrongást, az elégületlenséget, az általános felzúdulást, a művelt világ megbotránkozását meg nem szüntetheti. De bukás biztos. Vajon a nagy trük előtt vagy utána? Ez a kérdés Hinni akarnók, hogy előtt. Vagy meghosszabbítják életüket egy pár héttel, t. i. a választói javaslatot nem tárgyalják. De a bukás biztos. Megtisztul tőlük a szerencsétlen ország. A ferencvárosi választás. Csütörtökön folyt le a főváros IX—X kerületének képviselőválasztása, amely Jakabffy Ferenc munkapárti képviselő halálával megüresedett mandátum sorsát döntötte el. Három jelölt lépett fel: Dr. Springer Ferenc az egyesült ellenzék jelöltje, Hetvey Tivadar „67-es pártonkívül“ programmal s titokban a munkapárt jelöltje és Nagy György, köztársasági programmal. A hosszas és izgalmas választásból Dr. Springer Ferenc került ki győzelemmel, aki 3003 szavazatot kapott Hetvey Tivadar 1790 szavazatával szemben. Springer ellenzéki képviselő többsége tehát a másik két jelölttel szemben 1213 szótöbbség volt más szóval 607 szónyi abszolút többség azaz a leadott szavazatok felénél 607 szóval több esett Springer Ferencre. Nagy Györgyre aki köztársasági programmal lépet fel 121 szavazat előtt. A kormánypárt tehát mandátumot vesztett, mégpedig ezúttal Budapesten, a fővárosban, amely pedig három esztendő — a boldog alakulás korában — főtámaszasza volt a kormánynak és a munkapártnak. Ma már ott tartanak, hogy jelöltjeik csak állarc alatt merészkednek a választók elé, de így is megbuknak. A rendszer megbukott. Megbuktatta a reakció, a hazafiatlanság és az erkölcsi defektusok halmazata. Budapest népe felébredt és nem hajlandó többé vállára emelni a reakciós, jogfosztó közvagyont pazarló mungótábort. A leszerelés. Már előbbi számunkban szóltunk leszerelés bizonytalan híreiről, melyek azonban már teljes határozott és hiteles alapon nyugosznak. A Romanov-ház háromszázéves uralkodásának jubileumán március 19-én akarják az európai békét megpecsételni, így határozta ezt II. Miklós cár, hogy családi ünnepének fényét kettős örömmel emelje. Mindazonáltal még sok elsimítandó ellentét áll fenn melynek elintézése sok gondot fog okozni. • A közelgő osztrák—magyar—orosz kiegyezés hírére most Szerbia újra nyugtalankodik és szárnyra kapott az a hír, hogy Szerbia 30,000 koronát küld megfelelő tüzérséggel Szkutari alá Montenegró segítségére, csakhogy északi szomszédjának borsot törhessen az orra alá. Mosolyra indutó a kis ármánykodó ez újabb akciója, mert tudjuk, hogyha Oroszország a békét igazán akarja, úgy Szerbia hódolatteljesen s minden szó nélkül fogja hatalmas pártfogója kívánságát teljesíteni mert a nagy kegy elvesztése végzetes csapás lehet reá nézve. A balkáni harctér csendes. Mindkét fél teljesen kimerült az irtózatos harcokban s most tétlenül vesztegelnek a csapatok állomáshelyeiken esett szemének. Bár hiányos volt is az ő nyugati szelleme szerint a berendezés, mégis minden megvolt, amire épp szükség lehetett. A fal mellett hosszú herevet nyúlt el, beborítva pompás kashmir takaróval, a falat és padlót nehéz perzsa szőnyegek fedték. Minden tekintetben a legnagyszerűbb pompa kifejtését tapasztalta. Ezek után nem maradt más vágya, mint a hatalmas úrral beszélni. Megkérdezte az öreg szolgát, aki felébredés óta egy percre sem hagyta el: — Mért nem jön ide urad? Mért kinéz folyton a kétségbeejtő bizonytalansággal ? — Ő most nem lenni itthon! De mikor hazajönni, ide jönni ! Még tovább tart tehát a fáradságos várakozás . . . Eszébe jutottak az öreg szavai, hogy már három napja van itt. Mit fognak gondolni otthon hosszas távolmaradásáról ? Azt elgondolta magában, hogy öreg szolgája, nem fogja cserben hagyni e válságos pillanatokban és b fogja jelenteni eltűnését. Barátai csak nem fognak habozni, hogy felkutassák?! . . . Talán már nincsenek is messze . . . IV. Egyik óra a másikat kergete, anélkül, hogy az öreg szolgán kívül csak egy élőlényt is látott volna. A barlang is elhomályosult, a jég pedig kezdett lassankint lehűlni ... A fáradságtól gyötört tagja is lassankint felmondta a szolgálatot .. . Elszunnyadt. Ismét elővette csodálatos álma. Gyönyörű pálmaligetbe képzelte magát, melyben a tropikus virágok mesés színpompával takarták a földet, s a fák és bokrok között gondtalanul röpködtek az aranyos kolibrik s ezer szinben zárkázó pillangók. S e jóleső színes környezetben megjelent unlt álmának tündéri csillaga. Oda lépett az ifjúhoz s a legodaadóbb szerelem kifejezésével borult a nyakába és a boldogságtól lángoló arcát az ifjú vállára hajtotta. Ez felemelte a leány fejét és mélyen a semébe nézett. Nézték egymást emésztő szerelemmel . . . Aztán végtelen boldogsággal egybe kapcsolódott ajkuk... Egyszerre, mintha a légből pattant volna oda, hirtelen egy ősszakálú öregember termett ott, kinek villámokat szóró szemei odatapadtak a lányra, s erős rántással ellökte a lordtól ... A leány felsikoltott s ez a sikoltás Huttington tagjait át, meg átjárta . . . Felébredt . . . Bámulva nézte az elébe táruló jelenetet. Álmainak hölgye testet öltve ott állott előtte, mellette pedig az ezüstszakálú öreg . . . Azt hitte, hogy még mindig álmodik . . . Az öreg tiszteletet parancsoló tartással a kijáratra mutatott, s a leány még egy utolsó pillantást vetve az ifjúra, csendes léptekkel távozott. A lord bámulva nézett utána. Ha álmaiban szépnek látta, most ébren százszorta szebbnek találta. Az aggastyán büszkén hozzáfordult. — Ki vagy ? — kérdezte kurtán. — Fogoly! — felelte Huttington épp oly röviden. — Mit kerestél erdőmben ? Mit feleljen ? Ha azt válaszolja, hogy „ a szent barlangot, rögtön halál fia lesz. „Pécsi Közlöny* 1913. február 27. Válasz egy vádaskodásra. (L. L.) Múlt vasárnapi számunkban „Kérdések egy vádaskodásra“ címen megkérdeztük a Pécsi Naplót, hogy kiket ért a „mi magunk“ alatt, mikor a Zsolnay Miklóst dicsérő vezércikkében ezt a nagy vádat emeli. Zsolnay Miklós nagy mértékben emelte a magyar tekintélyt külföldön, melyet mi magunk olyan könnyű szerrel vontunk le. Múltkori cikkünkben kimutattuk, hogy az egész magyar nemzetet nem értheti, mert hiszen ő — a mindenkori hatalom alázatos csatlósa — a nemzet nevében teljességgel nem beszélhet; tehát a hallgatása miatt nekünk kell megállapítanunk, hogy: kik is azok a „mi magunk“ ? Hát bizon a „mi magunk“ alatt nehezen lehet másokat érteni, mint a császárpárti „munkapártiakat, különösen némely vezetőjét, akik most egy világhírű panama piszkos hullámaiban vergődnek, de már szerepelhetésük alapja is becstelen választás volt. Igenis, ezek a pénzért vagy kitüntetésért mindenre kapható svihákok teszik tönkre a becsületes magyar nemzet tekintélyét a külföld előtt. És ezeknek a cégéres alakoknak zengenek némely fővárosi és vidéki zsoldos tollak dicséreteket, így ezek is részesei a nemzet rontásának és tekintélyünk tönkretevésének. Most már tetszik tudni, kik ezek a mi magunk ! És most kérdjük: ajánlaná-e vala.