Pécsi Lapok, 1860. július-szeptember (1-26. szám)
1860-08-02 / 9. szám
Szépirodalmi, kereskedelmi, gazdászati, művészeti és tudományos hetilap* Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: helyben házhozhordással egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 fr. — Vidékre egész évre 6 frt, fél évre 3 frt o. é. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. HIRDETÉSEK ÁRA: Háromhasábos petit betűjű sorért egyszeri hirdetésnél 8 kr. 2-szorinál 6 kr. 3-ad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. Bélyeg díj külön minden hirdetésért 30 kr. o.é. ____ SZÉPIRODALOM és TÁRSAS ÉLET. IMÁDKOZIK. (Elbeszélés.) Vége. m. A. biró leány», A szegény gyermek elakadt. Nem beszélhetett tovább annyi tanú elött. „Ah, Ön találta ! Én Ön karjaiban feküvöm !“ Antónia halálijedtségben harczolt magával. „Különös* sága a kormánytanácsos egy hölgy fülébe, „tegnap fivére váltóhamisítás miatt vitetett börtönbe. A hölgy fönhangon kiáltá el: „Fivére váltóhamisító?!“ „A mint mondám, s már a törvényszéknek átadva.“ ..Tegnap óta ?“ „Tegnap óta.“ ,,S ő ma bálban van ! “ . A hölgy elég fönszóval kiáltott a férfi elég fönhangon felelt. Általános zavar támadt: „Fivére csaló!“ „A büntetőbíróságnak átadva!“ „S nővére a bálban !“ „Hogy meg volt rémülve !“ „És a kereszt nála volt!“ „Oly fiatal még!“ „Ilyen társaságban!“ „Ez iszonyú!“ „Köztünk egy tolvaj!“ A tömeg elején mindig a legroszabbat hiszi. Az előkelő tömeg is. S nem volt-e előttük a bűntudat némi jelensége ? „Hogy ennek az én bálomon kellett történni," sopánkodék az elnökné. „Angyalnak tartottam/ kiálló megvetéssel az öreg tábornokné. Ők is a tömeghez tartoznak. Rónai Antónia minden szót hallott. Nem, nem mind, csak az elsőket. De az elég volt érzékeit, eszméletét összezavarni. Arcza halvány jön mint a fal; vonásai eltorzultak, elbágyadt szemei merevek, mint az őrülté. Őrültség foga el. „Fivére csaló, a nővér tolvaj!“ Kiálta maga is fönszóval. A zavar atyját is előhozá. Karjaiba rohant. „Tolvaj vagyok atyám, meg akarnak ölni, imádkozzál, imádkozzál értem!“ Rónai tanácsnok bozontos szemöldei mélyebben aláhuzódtak, ajkai szorosabban összecsukódtak, s tekintete keményebb jön, így kiséré ki örült leányát a bálteremből. De nem imádkozék, ír. Imádkozik. Nyolcz nap múltéi az elnökné bálja óta. Antónia, Rónai tanácsnok szerencsétlen leánya még mindig eszméletlenül fekvék. Testét egyúttal láz is pusztítá. Az orvos ezt kedvező jelenségnek nyilvánítá. Avval együtt el fog múlni a szellemet elsötétítő éj is Ezt remélte. De máskép is jöhetett. Az apa ott ült a beteg ágyánál. Háta mögött Bernát, az írnok állt. Az apa, midőn amaz éjen leányát haza vezette, rémhez hasonlított, fülét fenyegető rémhez. E gyermek vala az egyetlen lény a világon, kit szeretett. Még mindig az vala, annak kelle lennie. Szive nem tudá magát elszakítni tőle, ettől nem. És szive nem törött meg! Minő iszonyú erővel kellett ez embernek bírni, minő iszonyú hatalommal önmaga fölött. Leányát a még ébren levő Bernátnak adta át. „Tedd ágyba és hivass orvost “ De az öreg elrémült. „Az Istenért, Rónai, mi baja e gyermeknek, mi bajod neked? Minő tekinteted? Mi történt? „Mi történt, vén bolond? Ő vagy tolvaj és örült egyszersmind, vagy csak őrült. Hlvasd az orvost.“ S azzal szobájába ment. „Ha imádkozni tudna ! csak egyszer! csak a szegény gyermekért !“ jajveszékre az öreg. „Mit csinál ?■■ kérdé másnap reggel a tanácsnok az írnokot. Hidegen keményen téve a kérdést. „Az őrültséghez heves láz járult.“ A feleletet épen oly hidegen, keményen hallgató a tanácsnok. De a kemény arczon mégis meglátszott, hogy egész éjszaka nem hunyt szemet, s midőn, mint minden reggel, a törvényszékre akart menni, úgy látszott, lábai nem bírják. Visszatért szobájába s elzárkózik- Egész nap nem von magához semmit. Két nap nem látta rá magát. Még a beteg után sem tudakozódott. Harmadnap este megjelenik a beteg szobájában. Arcza iszonyúan eltorzult, haja pár nap alatt szürkébb lett, de ő kemény maradt. Oda állt a beteg ágya mellé, és szemlélő a láz hevében égő arczot, az őrültségtől szétdúlt vonásokat. Mindezt elnézhette anélkül, hogy szemébe egy köny jött volna, anélkül hogy csak egy arczvonása is megváltozott volna. „Mindig így van ?“ kérdé az Írnokot, ki sírva ült az ágy mellett. „Mindig.“ Csöndes magába meredtségben álla. Egyszerre fölugrék. „Bátyja csaló !És ő — “ Lehetséges-e az? Nagy — „Mond ki e szót,“ szóla hozzá az írnok, „mond ki az Isten nevét. Megmentheted, megmented őt.“ De a tanácsnok sötéten tekinte rá. „Babonás bolond, tehet egy kiejtett szó megtörténttel meg nem történtté ?“ „De ő nem tolvaj! Ez nem! És ha az egész világ állítaná, és ha saját apja keményszívűen, vagy maga is őrültségében megesküdnék rá, mégsem igaz, én el nem hagyom a gyermeket, a földön legtisztább, legártatlanabb gyermeket.