Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)

1860-11-22 / 41. szám

■ Pécsi levél. (A pécsi nőkhez.) XII. Beszéljünk ez egyszer komolyan. Igenis megilleti a nőket, s különösen a magyar nőket maga he­lyén a komoly szó is, s én hiszem, hogy Önök, kik reám figyelni szí­vesek, midőn tréfálok, enyelgek, most is fognak reám hallgatni, midőn Önökhöz egypár komoly szót intézek. Valahára megrendült hazánkban a varázs­szó, mely neki életet, fölvirulást, uj fényt és nagyságot hirdet. Hangzatára szétpattant a jégpánczél, mely nemzeti életünket évek óta zsibbasztá; s előttünk egy új kor, midőn mi férfiak, kik szeretni tanultuk hazánkat, midőn még gyermekek voltunk, kik lelkesülve ajálottuk föl neki életünket és vérünket ifjú korunkban, midőn a honszerelem országszerte jobbot vetett, s kik szerettük hazánkat akkor is, midőn ezt csak némán, és hallgatva tehetők, s szeretni fogjuk végleheletünkig; — előttünk mondom egy új kor, midőn mi férfiak ismét összesereglünk a haza oltára körül, s ki szóval, ki tettel — kinek Isten hogy engedé — mun­­kálódni fogunk azon, hogy legyen ismét virágzó, legyen nagy és erős — nagyobb és erősebb mint valaha. Az újjászületés sokunktól fog áldozatot, nagy áldozatot követelni, de mi — kiktől kivántatni fog — készségesen meg fogjuk hozni a legnagyobbat is — panas­­sza, föl— jajdulás nélkül, hiszen áldozatunk szentelt tömjén lesz a haza oltárára, PÉCSI TAROGATO. — Szóljunk ismét a sokszor fölemlítet de soha dicséretet nem érde­melt, utczakövezetünkről. Jó lenne ezen gyökeres változtatást tenni. A mostani mód, mely úgy látszik még a török időkből maradt ránk h­agyo­­mánykép, bizonyosan mind a közül mit a törököktől megtartottunk, leg­­roszabb. Pedig senki se fogja ellenünkben állítani, hogy talán olcsó­sága által válik aláthatóvá. Mennyire értesültünk e kövezési mód ha 10 évi átlagos számítást veszünk föl, oly sokba kerül, hogy a négyszög kövekkeli burkolás távolról se közelíti meg. Az utczaburkolók mes­­terségüket csak úgy kezelik, mint kezelték ős­apáik, s nincs is okuk haladni, nincs okuk a munkát czélszerűebben teljesíteniük, mert ha jól elkészítik és sokáig tart, saját keresetüket rontják meg, mit, nézetek szerint, tőlük kívánni nem lehet. Tessék az illetőknek kiszá­mítani, mennyibe kerül a jelenlegi kövezetből 1 □ öl tíz évi számí­tásban , s számlálják ki más oldalról mennyibe kerül­­ □ és ha ezt szőllősi négyszegkövekkel burkolnák, melyek 10 év alatt javítást sem igényelnek. Ha a kőfejtés Szőllősön e czélra nagyban űzetnék, egy 12 □/'-nyi kő mintegy 20 ujkrajezárba jő ide állítva, a lerakás se oly drága mint jelenleg­, a kövezet is aránytalanul tovább tart, csi­nosabb is, oly sok sár és por se lesz, mi mind megannyi körülmény mely a megfontolást megérdemelné. Mostanra csak a nagyutczát hoz­zuk föl például, mely már sem sokára oda jut, hogy kocsi se fog rajta végig mehetni. — E napokban adta ki Sittig Ignácz úr kölcsönykönyvtára jegyzékét. A kötetek száma körülbelül 4000-re megy, és elég vá­lasztékos. Tartalmát képezik a) ifjúsági iratok, b) történelem és életírás, b) föld és népisme, utazások, d) regények, és más szépiro­dalmi munkák, f) színdarabok. Képviselve van benne főleg a német, 162 — Elfogadom — mondá neki az öreg asszony — és akarom, hogy könyveimet rendben tartsa, mert ön szemei jobbak mint az enyé­mek, de egyéb dolgaimat még csak magam végzendem el. Egyszer hét évig nem látta fiát, ki ezen idő alatt folytonos há­borúkban volt, végre midőn az egyesült seregek Új-Yorkba vonultak, meglátogatni készült őt a nagy férfiú. Futárt küldött előre, hogy megtudja anyjától, hogyan akarja őt elfogadni. — Egyedül! — volt a rövid válasz. És az északamerikai hadak fővezére, Francziaország marsalja, a haza szabadítója, a század herosa, gyalog ballagott ama nő lakása felé, a­kit nemcsak élete de dicsősége szülőjének is tekintett. Washingtonná leirhatlan gyöngédséggel fogadá fiát, a nélkül azonban, hogy dicsőségéről beszélt volna. A­mit ten, az igen egysze­rűnek tűnt, föl előtte. — Én az erényre tanitám őt — mondá — a dicsőség csak annak következménye. Politika helyett házának régi barátairól regélt neki és fiát mindig csak Gyurinak nevezé. A győző tiszteletére rendezett tánczvigalomra ő is elfogadá a meg­hívást. — A táncz napjai reám nézve elmúltak ugyan már — jegyzé meg — de az átalános örömben szívesen veendek részt. A franczia tisztek, kik a szabadság seregéhez tartoztak, igen ki­váncsiak valónak, e rendkívüli nőt megismerni. Éjfél felé, virginiai öltözetben, Washington karján jelent meg a bálban; elfogadó a szerencsekivánatokat, néhányszor végig ment a te­remen, aztán visszavonult. — Ily férfiút csak ily anya nevelhet — mondák mindannyian, midőn a teremet elhagyó, Lafayette, Európában visszatérte előtt meglátogató tábornoka anyját, és ezt kerti munkánál találta. A fölkelés eredményéről, az újjá­született Amerika dicsteljes jö­vőjéről beszélt, és szívből magasztaló Washingtont, de ennek anyját fia tettei nem lepték meg, mert úgymond : „mindig valódi jó embernek ismertem őt.“ Lafayette nem hagyható el e derék nőt a nélkül, hogy áldását ki ne kérte s meg ne nyerte volna. — A nép az egyesült államok első tisztviselőjévé választott, — mondá anyjának, midőn praesidenssé lön — Isten hozzád-ot jövök mondani, mihelyt bevégzem munkámat, ismét Virginiában fogsz látni. — Ah! akkor már alig találsz elngemet az élők között, — volt az érzékeny válasz, — azonban menj, teljesítsd kötelességedet, az Isten kegyelme kisérjen. Ki írhatná le az elválás fájdalmát? perczekig járták egymást átölelve, míg végre a hős anya volt első, a ki visszanyerő nyugalmát, és búcsút von fiától. Sejtelmei igazolták magukat. Nemsokára, nyolczvanötödik évé­ben, örök álomra hunya be szemeit. Utolsó perczeiben is mindig csak Gyuri fiáról beszélt, és soha a tábornok-praesidensről. Végleheletében áldást kért a hazára és reá. Ezen csodálatra méltó nő stoikus szilárdságát a valódi áhitatos­­ság enyhíté. Naponként visszavonult a természet magányába, hol — a­mint mondá — az Istennel társalgott, s a honnan mindig megerősödve és vndoran tért vissza.* * # Magyarország szintén gazdag volt, s most is gazdag ily lelkü­letű nőkben, és legyen az örökké, mert a hazát veszély idejében csak bátor s hű fiai menthetik meg. (Washington életrajzából.) R. J. G. áldást hozandó a magyar nemzet terebélyes fájára, melynek ha minden ága meglombosodhatik, találandunk alatta enyhelyet valamennyien. Az újjászületés hajnalkorában Önöknek is kijutand tettmezejök. Önöktől a haza nem kívánja, hogy napszámosai legyenek a nemzet­nek, hogy követ hordjanak a hon szent épületéhez; önökre könnyebb, gyöngédebb de igen szép és lényekhez mért teendő vár. Egy lelkesítő tekintet, egy mosoly, egy kézszom­lás, egy egy el­ismerő szó, sokszor csak egy megjelenés, — szóval a részvevő figye­lemnek bármily nyilvánulása kedvet és óriási erőt ad a munkásnak, ki dolgozik, ki fárad, s könnyíti az áldozatot, melyet a férfiúnak hoznia kell; mert a részvét és figyelem, melylyel a nő egy férfiú tetteit kiséri, olyan, mint — ha szabad ily kisszerű hasonlattal élnem — a színpadi görögtűz, mely az előadott jelenetet fénykörbe helyezi. Hogyan tanúsítják Önök e figyelmet, e részvétel a köztörekvé­sek iránt, azt tüzetesebben nem magyarázhatom meg Önöknek — sze­ressék Önök a hazát, és saját keblük sugallata biztosan fogja önöket vezérelni, mert itt az idő, midőn a magyar nő teljesen jogosítva, de teljesen föl is híva van szívvel lélekkel átérteni és átérezni Garaynak e magasztos mondatát: Magyar hölgynek szülődés, Áldd érte sorsodat, Magyar hölgynek születni, Nagy és szép gondolat. Egyelőre azt várja Önöktől a nemzeti ügy, s tán nem mondok na­gyon sokat, ha hozzá­teszem, városunk becsülete,­­ hogy a magyar színészetet, mely városunkban jó kezekben van, s mely mégsem tud zöld ágra vergődni, részvétükkel, ha kell áldozattal is pártolják, s má­sok által is pártoltassák. Tudják Önök, hogy mindazon kegyes alapítók közül, kik az oskolára, kórházra, az apáczáknak, s más jótékony czé­­lokra alapítványokat tettek, egyik sem emlékezett meg a színügyről is; tehát szini alapítványaink nincsenek; azt is látják Önök , hogy a vidé­kiek sem igen járulnak a színházi költségek fedezéséhez, hogy tehát csak saját vállainkon kell elemelnünk a kincseszsákot, melyről múlt levelemben szólottam,­­ azért hát pártolják önök a színészetet. Jól tudom én, hogy azon kis pénz, melyet önök papájuktól kapnak, alig elég tűre meg e térnára, nem hogy belőle zártszéket is béreljenek; de hát azon édes mosolylyal, melylyel Önök a mi szi­sziveinket elolvasztani tudják, nem tudnának Önök papájuk zsebjéből egy egy zártszékbért kicsalni ? Nem kel a papától mindjárt megijedni, ha az első kérést komoly képpel fogadja ; ha önök szép szemeiket reá fogják emelni, s­őt szé­pen megkérni, nem fogja önöket komolyan visszautasítani. Lám én is mily komolyan kezdtem beszélni, de megtudtam-e e hangot önök el­lenében tartani? pedig önök most lelkemben ugyan mind jelen van­nak — mint mindig — de a valóságban egyikök sincs körülöttem, tehát egyikök sem emeli szép szemeit reám. Nem kell mondom tágí­tani, ha a papa először nem hajlik, sok szegénynek a gondja, meg a fizetni valója, azért nehezen adja ki a pénzt, de csak csinnyán kell vele bánni s dehogy — dehogy tagadja meg kedves leányától azt a kis zártszéket! Eh! de én önöket tanulgatom, mintha ez is az én dolgom lenne. Meg fogom kérni Reszler urat adja egyszer a ,,Falusiak“at, majd meg­tanítja önöket I’r­elle Cornelia asszony, hogyan kell az öreg urakkal, meg a papával, mamával, bácsival és nénivel bánni — ha önök ezt különben is bölcsen nem tudnák. Kovács.

Next