Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)

1860-11-08 / 37. szám

Szépirodalmi, kereskedelmi,gazdászati, művészeti és tudományos hetilap. Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: helyben házhozhordással egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 fr. — Vidékre egész évre 6 frt, fél évre 3 frt o. é. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. HIRDETÉSEK ÁRA: Háromhasábos petit betűsfi sorért egyszeri hirdetésnél 8 kr. 2-szorinál 6 kr. 3-ad és minden utóbbinál 1 kr. o. é. Bélyegdíj külön minden hirdetésért 30 kr. o.é. SZÉPIRODALOM és TÁRSAS ÉLET. A TESTVÉREK. (Beszély). Folytatás. — A fukar, az érzésnélküli. Tehát megmondom én, halld tőlem. Adósságaim voltak, zaklattak miattok; ekkor el hagyom magam tántorítani, hogy a rám bízott törvényszéki pénztárhoz nyúljak. Holnapután át fog vizsgáltatni, s ha addig a pénz meg nem lesz, szerencsétlen leszek magam, nem is gyermekeimmel. Ide jövök testvérünkhez, kinek fél millió áll rendelkezése alatt. Nem akart kisegíteni és visszataszított, talán holnap kétszer annyit ad ki egy ruháért, mint mennyire nekem szükségem lett volna, de testvére nyomora enyhítésére egy garassa sincs. Ilyen volt régen, ilyen volt mindig, magára pazar, mások iránt szívtelen zsugori, még legközelebbi rokonai iránt is, sőt leginkább ezek iránt. Kértem őt, könyörgök neki, térdelve csengtem előtte, de eltaszított. E szekrényben ezrei vannak, mulatságára, de engem kétségbeesetten engedett távozni. Öngyilkos akartam lenni, de nem tehetem, mi lenne nem gyermekeimből? Még egyszer visszajöttem, hisz szegényeknek ez áldozatot meg kell hoznom. Még egyszer megkérem őt, hol van ? Vezess hozzá. Henriette halványabb lett testvérénél, tán nem csupán szerencsétlensége miatt. — Istenem , Istenem ! — kiálta, „a testvér nem akar a testvéren segíteni? Sorolta tőled tagadá meg segélyét? Vájjon lehetséges ez? — A fukarságnak minden lehetséges. Még nem tudá egészen fölfogni. — Tán oka volt rá? — Csak szemrehányásokat tett. De tudj mindent. Igen, előbb játékos voltam, s már kétszer kisegített. De már több mint egy éve, hogy kártyát se vettem kezembe, s mit összesen adott nem tett kétszáz tallért. — S mennyire van most szükséged bátyám ? — Háromszáz tallért kell tőle kérnem. Régi adósság, mit le kelle rónom. Nem beteg volt, gyermekeim is, végre magam is búbánatból azzá lettem. Sűrű körtyüket ejtett a leány ezeket hallva. — Oh a szegénység igen nyomasztó! — Szomorú dolog szegény leánynak lenni, ezt most nem mondá, mert résztvevő szive önmagáról e perezben legkevésbé gondolt. — Sarolta kérésedet kereken megtagadta? — Megesküdökt hogy egy garast sem ad, sőt lelkiismeretére hivatkozott. Oh e lelkiismerete a fösvénységnek ! — így tehát további kérelmeid is hasztalanok lesznek. Engedd hogy én kérjem helyetted. Kell hogy a pénzt nekem adja, és ő megfogja adni. Azalatt menj szobámba. Kövess, majd én oda vezetlek. Nem ellenkezett, mert új reménység kelt szívében. Nővére szobájába ment. Henriette pedig Sarolta pipere szobájába ment vissza, s csöngetett a szobaleányra. — Mondja meg nővéremnek, hogy kéretem egy pillanatra. Igen sürgős mondanivalóm van neki. — Meg kell lennie — e szavakkal járkált még bensőleg kétkedve a szobában föl alá. — Hisz édes testvére ! De ha idegen volna is — hisz szerencsétlen. Utolsó filléremet adnám oda, ő pedig gazdag. Igen, Tivadarnak igaza van, bizonyosan ezrei hevernek ez irószekrényben. Az irószekrényhez ment, s gondolkozva megállott előtte. Nővére belépett. A szép arca ismét ragyogó s bűvölő volt. A szerelem édes csevegése ismét széppé téve. De neheztelés látszott rajta a megzavartatás miatt, főleg hogy e félbeszakasztást a „gyöngy” okozta, kin kedvese pillanat! oly sokszor megakadtak. — Mit kívánsz ? — kérdé röviden. Saroltam! Testvérünk Tivadar volt itt. A szerelemféltésen kívül semmi sem ingerel oly könnyen haragra mint a fösvénység. — Ismét? A nyomorult! És ő bátorkodott? — Hisz ő igen szerencsétlen! — Ő nyomorult, adóságcsináló, játékos. — De most szerencsétlenségben van, nyomorban; három gyermekének anyja beteg. — Miért döntő önmagát nyomorba ? Szót se tégy többé róla. Testvér! Ő kétségbe van esve. Életét akará elvenni. Miért nem tette. Ez lenne a legjobb, mit........— mégse ejté ki e szavát; nem tehető. — Sarolta! Az isten szerelméért! — kiáltott föl a megijedt leány. — Elég, mit sem akarok már hallani. Te megmentheted őt. Csak háromszáz tallérra van szüksége. — Csak ? ! Neked ez talán oly csekélység ? — De neked az. Tán tít annyid van ez ivószekrényben. — Ah! talán kémkedni méltóztatott? Sebesen az ivószekrényhez ment. A kulcs benne volt. Ki akará venni, de nem tévé, mert szégyelé magát nővére előtt. Egy garast se kap tőlem, mondá, megesküvöm, s ennél marad. — De nekem csak adsz ennyit, édes Saroltám------? — Neked ? És nézze meg az ember! Senkinek sem. Te pedig ne feledd, hogy csak kegyelemből vagy nálam. Büszkén hagyá el a szobát, mérgesen, és szép sem volt. S mégis nincs keményebb szive senkinek sem, mint a hiúság és fösvénységnek. Midőn az ajtót maga után betevő arcza már sima volt, sőt a boszúság pírját is száműzni tudta róla, így téve vissza szerelmi csevegéseihez. A szegény Henriette majd mereven állott a szobában. Arcza égett, szemeiben már nem volt könyv. — Lehetséges-e ez? kiáltott föl; ily emberek is léteznek? Ily testvér is van a világon ? S ez az én testvérem!