Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)
1868-10-18 / 84. szám
84. szám. October 18-án. 1868. Pécs, II. Évfolyam. Megjelenhetenkint kétszer , vasárnap és csütörtükön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, ö. évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. POK POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI , TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betűjü sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorér 14 kr. o. é. B é l y e g d í j külön minden hirdetésért 30 kr. o. é. Kiadó-hivatal Országút 5-dik szám. Előfizetési fölhívás „PÉCSI LAPOK“ 1868-iki okt. — deczember folyamára. 1868-ikiszept. 1-től október 30-ig — 80 kr. október 1-től decz. 31-ig 2 „ Előfizethetni a „Pécsi Lapok“ kiadó hivatalában, Pécs, országút 5-ik szám. Az előfizetési pénzeket bérmentesen kérjük beküldetni. Azonfelül a t. ez. előfizetők kényelme tekintetéből előfizethetni: Weidinger és fia, Valentin Károly, Weidinger Nándor könyvkereskedő, valamint Blauhorn Antal, Lechner testvérek, Obermayer József és Böhm F. C. kereskedő uraknál is. A „PÉCSI LAPOK“ kiadóhivatala: ›=*-«■}=— Pécs, oct. 17. „Megyünk-e vagy állunk?“ Ethemát variálta Jókai több stilistikai szépséggel, mint politikai alapossággal; regénybe is beillett volna az a sok fántásia, mely czikkeit jellemzi , és csak azt sajnálom, hogy ezek írása a magyar népet egy gyönyörű elbeszélés olvasásának élvezetétől fosztotta meg. Sajnálom pedig annál inkább, mert e czikkek épen nem kárpótoltak érte. Egy jó mégis volt e czikkekben, a czim t. i. amennyiben másokat is ösztönözött saját körükben ugyan a kérdést fölvetni, s keresni a feleletet azon mozzanatokból, melyek az egyiket vagy a másikat jelzik. E lapok Abpe-levelei írója is körültekintett, e kérdést intézve magához, és szokott humoros modorával kisütötte, hogy mi bizony sem nem megyünk, sem nem állunk, hanem szépen ülünk, mégpedig úgy látszik oly kényelmesen ülünk, hogy még kedvünk sem igen akar jőni a fölkelésre, s nem sok kell már, hogy még le is feküdjünk. Ha commentárt akarnék írni az aloe-levelekhez, ki kellene főleg emelnem ama praktikus bölcseletet, mely azokban rejlik, s azon ügyes felfogását társadalmi viszonyainknak, mely azokból látszik. „Ülünk“ azt vonta el ama levelek szellemdús írója közéletünk szemléléséből; tehát még nem is állunk, még azon positióba sem tettük magunkat, mely a haladás, a menés legelső stádiuma, hanem még mindig közel vagyunk a fekvés, az alváshoz, mely nekünk oly annyira tetszik, hogy nem merném igazán megmondani, mikor kezd bennünk azon elhatározás érlelődni, hogy legalább felálljunk, s a menésre készen legyünk. Igaz ezen ülés kényelmes, és nem sok fáradságba kerül; de hogy hasznos-e egyébbre mint a megbízásra, és ennek folytán a lefekvésre, az már más kérdés, hogy pedig a közjóra nézve üdvös legyen, azt épen kétségbe vonni bátorkodom. De hogy úgy van, s legfölebb csak még ülünk e fölött senki sem kétségeskedhetik, ha magának azon kis fáradságot veszi, hogy körültekintsen. Nem az országot értem, melynek kerekei hála Istennek előre mennek, s még inkább mennének ha oly sok ráktermészetü csodabogár küllőibe nem kapaszkodnék, s nem iparkodnék visszaterelni azon húsos fazekak felé, melyek mellett ők oly jól érezték magokat, s melyekért az ígéret földjét is készek minden pillanatban cserébe adni. De értem a várost és a megyét, Pécset és Baranyát, eme hirhedt két municipiumát a magyar koronának, mely már oly nevezetessé vált még a külföldön is, hogy nem sokára neveiket a geográfiában szétszórt betűkkel fogják nyomtatni. Ha tehát megerőltetem magamat és körültekintek, — mert bizony nálunk ez is megerőltetésbe kerül — legelőször is azon kell csodálkoznom, hogy mi oly hírnevesekké tudtunk válni. Bár az igaz, ha miss Pastrana európai hírre tudott vergődni, miért ne vergődhetnék erre Baranya és Pécs ? melyekben a negativ tulajdonok, ha nem nagyobb legalább is oly mértékben megvannak, mint Pastrana kisasszonyban. Ugyan mi tevőlegest is tudunk felmutatni, miről csak azt lehetne rólunk következtetni, hogy legalább állunk ? — Semmit. Ha egyesek mozognak, s nagyobb tevékenységet fejtenek ki, mint itt szokásban van, azonnal gyanusittatnak, és nyelvére veszi a város és vidék azon halatlan merészségekért, hogy életrevalóbbak akartak lenni a többinél, s ki mertek bontakozni azon penészes indolentiából, melyet a törököktől százhatvan esztendeig tanultunk, s közel kétszáz év alatt még elszokni tőle nem bírtunk ; mert nálunk az az elv uralkodik, hogy mig kenyerünk és szalonnánk van addig nem dolgozunk, s ha mégis ráadjuk fejünket a munkára azt úgy fizettetjük mint valami fényűzési czikket, nem a hasznot fizettetjük meg mit teszünk, hanem a commoditást mit a munka által vesztünk, nálunk pedig a kényelem élvezete nagyon drága. Van már vasutunk, a közlekedés hiányát, s eddigi elszigeteltségünket nem panaszolhatjuk tovább, a munka szüksége tehát megszaporodott, de minél inkább szaporodik ez, annál nagyobb hiányát érezzük a munkás kéznek, a dolgozni való vágynak, holott most kínálkoznék az alkalom leginkább a szükségeseken föllül is szerezni, s ekként jövendő eshetőségekre megtakarítani valamit, hogy egy netalánt ínséges év bekövetkeztével a mindennapi kenyeret mástól kunyerálni ne kényteleníttessünk. De a panasz a munkás hiánya miatt általános : dolgozni nem szeretünk, nem akarunk. Az anyagi téren tehát még nem is ülünk, hanem hanyatt fekve hasunkat sütögettetjük a meleg őszi nap által. De talán csak haladunk a szellemi téren, itt hihető látszik az előremenetel ? — Bár csak igennel tudnék felelni e kérdésre, és nem panaszkodnám egy szóval sem. Sajnos, a válasz itt sem kedvező. Népnevelési egyletünkről sokat írtak, sokat beszéltek már, egynéhány buzgóbb egyén ez ügyet föl is karolta, tesz benne mit csak tehet, de zöldágra a túlnyomó részvétlenség miatt nem vergődhetik. Sokan azért nem vesznek részt az egylet fejlesztésében, mert állítólag nincs idejök ; mások azért nem, mert azt tartják, hogy legjobban megy a népnevelés úgy amint megy, és kár lenne nagyobb lendületet adnia, és ez okokat elégségeseknek tartják arra, hogy mit sem tegyenek. Pedig nem ezek szolgálnak ám alapjául részvétlenségeknek, korántsem, hanem egyedül és csupán a köz iránti részvétlenség, és a túlzott önzés, mely a saját körén kívüli munkásságot főleg ha azért még nem is fizetnek, nem tartja egyéni szabadságából következtetett kényelmével megegyeztethetőnek. A népnevelés pedig ép úgy döczög előre, vagy hátra mint eddig történt, sőt a fogalomzavar népünk közt most még sokkal nagyobb mint volt az előtt, és nincs ki neki a helyes ösvényt, melyen biztosan mehetne előre, kijelölné, mert kik erre hivatva lennének ezek befolyásukat épen azzal, hogy a bizalmat maguk iránt föntartani és megszilárdítani nem iparkodtak, teljesen elvesztették. Lehet egynéhány dicsérendő kivétel, nem akarom kétségbe vonni, de itt is mint mindenütt a potiori fit denominatio. A népnevelés terén tehát állunk ugyan, de előre menni épenségesen nem tudunk. Talán haladunk mégis a szellemi fejlődés egyébb ágaiban? Erre könyvárusaink és nyomdászaink adhatnának legilletékesebb feleletet, de ezek, ha megkérdezzük, hallgatnak, mégpedig mélyen hallgatnak, és így én sem szóltok róla tovább egy szót is. Politikai tekintetben mégis csak megyünk, sok újságot járatunk, el is olvassuk, s elvonjuk belőlük mind azt mi ránk nézve hasznos és üdvös, e tekintetben tehát panasz ellenünk nem lehet. Igaz, sokat olvasunk, és disputálunk is, — de mennyi értelemmel, azt az Isten tudja csak megmondani, én nem merném magamra vállalni ennek elbeszélését. — Annyi tény, hogy politikai pártunk oly sok van, hogy számát sem tudom, de hogy csak egyik is a követett irány teljes öntudatával bírna, azt állítani nem merném. Az az, biz én csalódtam, midőn azt mondottam, hogy van nálunk politikai párt. Ez legfölebb egy van, a szélső bal, mert ez szervezve van, ennek legalább czélja kitűzött, a létezőnek t. i. felforgatása; de olyan pártról, mely ez alapokat fen akarja tartani nem tudok még semmit is, elemeit e pártnak ugyan ismerem, de ezek is ülnek még, és egy tömör testté nem bírtak alakulni. Sokan mondották pedig már e tömörülés szükségességét, mindenki el is hiszi, de azért egyik sem mozdul, miért? — nem tudom. A képviselő választás az ajtó előtt van, a szélső bal hónapok óta készíti elő a kedélyeket és jelöli ki az irányt, mely felé a választókat terelni akarja, és ennek ellenében a Deák párt ugyan mit tesz ? Semmit. Sopánkodik tagjainak izoláltsága miatt, és ez minden életjel, melyet ad. Az utóbbi megyei gyűlést hittem legalkalmasabbnak arra, hogy a képviselőválasztások iránt némi értekezletek tartassanak. A főispánt is föl akarták kérni, hogy ő indítsa meg ez eszme testesítését, egybehíva a vidéki bizottmányi tagokat is, de eredményét nem láttam, a vidéki bizottmányi tagok elmentek, a főispán is elment természetesen anélkül, hogy ez irányban valami történt volna. Én ha főispán volnék, nem várnám a kezdeményezést mástól, magam kezdeném meg , bár az is igaz, hogy sokkal kevesbbé ismeri a megyét, sem hogy magát még kellően tájékozni tudhatná. ”