Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)

1868-10-18 / 84. szám

84. szám. October 18-án. 1868. Pécs, II. Évfolyam. Megjelen­hetenkint két­szer , vasárnap és csü­­­törtükön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, ö. évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. POK POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI , TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betűjü sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban meg­jelenő minden petit sorér 14 kr. o. é. B é l y e g d í j külön minden hirdetésért 30 kr. o. é. Kiad­ó-h­i­v­a­t­a­l Országút 5-dik szám. Előfizetési fölhívás „PÉCSI LAPOK“ 1868-iki okt. — deczember folyamára. 1868-ikiszept. 1-től október 30-ig — 80 kr. október 1-től decz. 31-ig 2 „ Előfizethetni a „Pécsi Lapok“ kiadó hi­vatalában, Pécs, országút 5-ik szám. Az elő­fizetési pénzeket bérmentesen kérjük bekül­detni. Azonfelül a t. ez. előfizetők kényelme te­kintetéből előfizethetni: Weidinger és fia, Valentin Károly, Weidinger Nándor könyvkereskedő, valamint Blau­horn An­tal, Lechner testvérek, O­ber­may­er József és Böhm F. C. kereskedő uraknál is. A „PÉCSI LAPOK“ kiadóhivatala: ›=*-«■}=— Pécs, oct. 17. „Megyünk-e vagy állunk?“ Ethemát va­riálta Jókai több stilistikai szépséggel, mint politikai alapossággal; regénybe is beillett volna az a sok fántásia, mely czikkeit jel­lemzi , és csak azt sajnálom, hogy ezek írása a magyar népet egy gyönyörű elbeszélés ol­vasásának élvezetétől fosztotta meg. Sajnálom pedig annál inkább, mert e czikkek épen nem kárpótoltak érte. Egy jó mégis volt e czikkekben, a czim t. i. a­mennyiben másokat is ösztönözött sa­ját körükben ugyan a kérdést fölvetni, s ke­resni a feleletet azon mozzanatokból, melyek az egyiket vagy a másikat jelzik. E lapok Abpe-levelei írója is körültekin­tett, e kérdést intézve magához, és szokott humoros modorával kisütötte, hogy mi bizony sem nem megyünk, sem nem állunk, hanem szépen ülünk, még­pedig úgy látszik oly ké­nyelmesen ülünk, hogy még kedvünk sem igen akar jőni a fölkelésre, s nem sok kell már, hogy még le is feküdjünk. Ha commentárt akarnék írni az aloe-leve­­lekhez, ki kellene főleg emelnem ama prakti­kus bölcseletet, mely azokban rejlik, s azon ügyes felfogását társadalmi viszonyainknak, mely azokból látszik. „Ülünk“ azt vonta el ama levelek szel­lemdús írója közéletünk szemléléséből; tehát még nem is állunk, még azon positióba sem tettük magunkat, mely a haladás, a menés legelső stádiuma, hanem még mindig közel vagyunk a fekvés, az alváshoz, mely nekünk oly annyira tetszik, hogy nem merném iga­zán megmondani, mikor kezd bennünk azon elhatározás érlelődni, hogy legalább feláll­­junk, s a menésre készen legyünk. Igaz ezen ülés kényelmes, és nem sok fá­radságba kerül; de hogy hasznos-e egyébbre mint a megbízásra, és ennek folytán a lefek­vésre, az már más kérdés, hogy pedig a köz­jóra nézve üdvös legyen, azt épen kétségbe vonni bátorkodom. De hogy úgy van, s legfölebb csak még ülünk e fölött senki sem kétségeskedhetik, ha magának azon kis fáradságot veszi, hogy kö­rültekintsen. Nem az országot értem, melynek kerekei hála Istennek előre mennek, s még inkább mennének ha oly sok ráktermészetü csoda­bogár küllőibe nem kapaszkodnék, s nem iparkodnék visszaterelni azon húsos fazekak felé, melyek mellett ők oly jól érezték mago­kat, s melyekért az ígéret földjét is készek minden pillanatban cserébe adni. De értem a várost és a megyét,­­ Pécset és Baranyát, eme hirhedt két municipiumát a magyar koronának, mely már oly nevezetes­sé vált még a külföldön is, hogy nem sokára neveiket a geográfiában szétszórt betűkkel fogják nyomtatni. Ha tehát megerőltetem magamat és kö­rültekintek, — mert bizony nálunk ez is meg­erőltetésbe kerül — legelőször is azon kell csodálkoznom, hogy mi oly hírnevesekké tudtunk válni. Bár az igaz, ha miss Pastrana európai hírre tudott vergődni, miért ne ver­gődhetnék erre Baranya és Pécs ? melyekben a negativ tulajdonok, ha nem nagyobb leg­alább is oly mértékben megvannak, mint Pastrana kisasszonyban. Ugyan mi tevőlegest is tudunk felmutatni, miről csak azt lehetne rólunk következtetni, hogy legalább állunk ? — Semmit. Ha egyesek mozognak, s nagyobb tevé­kenységet fejtenek ki, mint itt szokásban van, azonnal gyanusittatnak, és nyelvére veszi a vá­ros és vidék azon halatlan merészségekért, hogy életrevalóbbak akartak lenni a többinél, s ki mertek bontakozni azon penészes indolentiából, melyet a törököktől száz­hatvan esztendeig tanultunk, s közel kétszáz év alatt még el­szokni tőle nem bírtunk ; mert nálunk az az elv uralkodik, hogy mig kenyerünk és sza­lonnánk van addig nem dolgozunk, s ha még­is ráadjuk fejünket a munkára azt úgy fizet­tetjük mint valami fényűzési czikket, nem a hasznot fizettetjük meg mit teszünk, hanem a commoditást mit a munka által vesztünk, nálunk pedig a kényelem élvezete nagyon drága. Van már vasutunk, a közlekedés hiányát, s eddigi elszigeteltségünket nem panaszolhat­juk tovább, a munka szüksége tehát megsza­porodott, de minél inkább szaporodik ez, annál nagyobb hiányát érezzük a munkás kéznek, a dolgozni való vágynak, holott most kínálkoznék az alkalom leginkább a szüksé­geseken föllül is szerezni, s ekként jövendő eshetőségekre megtakarítani valamit, hogy egy netalánt ínséges év bekövetkeztével a mindennapi kenyeret mástól kunyerálni ne kényteleníttessünk. De a panasz a munkás hiánya miatt ál­talános : dolgozni nem szeretünk, nem aka­runk. Az anyagi téren tehát még nem is ülünk, hanem hanyatt fekve hasunkat sütögettetjük a meleg őszi nap által. De talán csak haladunk a szellemi téren, itt hihető látszik az előremenetel ? — Bár csak igennel tudnék felelni e kérdésre, és nem panaszkodnám egy szóval sem. Sajnos, a válasz itt sem kedvező. Népnevelési egyletünkről sokat írtak, so­kat beszéltek már, egynéhány buzgóbb egyén ez ügyet föl is karolta, tesz benne mit csak tehet, de zöldágra a túlnyomó részvétlenség miatt nem vergődhetik. Sokan azért nem vesznek részt az egylet fejlesztésében, mert állítólag nincs idejök ; mások azért nem, mert azt tartják, hogy legjobban megy a népneve­lés úgy amint megy, és kár lenne nagyobb lendületet adnia, és ez okokat elégségeseknek tartják arra, hogy mit sem tegyenek. Pedig nem ezek szolgálnak ám alapjául részvétlen­­ségeknek, korántsem, hanem egyedül és csu­pán a köz iránti részvétlenség, és a túlzott önzés, mely a saját körén kívüli munkásságot főleg ha azért még nem is fizetnek, nem tartja egyéni szabadságából következtetett kényel­mével megegyeztethetőnek.­­ A népnevelés pedig ép úgy döczög előre, vagy hátra mint eddig történt, sőt a fogalomzavar népünk közt most még sokkal nagyobb mint volt az előtt, és nincs ki neki a helyes ösvényt, me­lyen biztosan mehetne előre, kijelölné, mert kik erre hivatva lennének ezek befolyásukat épen azzal, hogy a bizalmat maguk iránt fön­­tartani és megszilárdítani nem iparkodtak, teljesen elvesztették. Lehet egynéhány dicsé­rendő kivétel, nem akarom kétségbe vonni, de itt is mint mindenütt a potiori fit denomi­­natio. A népnevelés terén tehát állunk ugyan, de előre menni épenségesen nem tudunk. Talán haladunk mégis a szellemi fejlődés egyébb ágaiban? Erre könyvárusaink és nyomdászaink ad­hatnának legilletékesebb feleletet, de ezek, ha megkérdezzük, hallgatnak, még­pedig mélyen hallgatnak, és így én sem szóltok róla tovább egy szót is. Politikai tekintetben még­is csak me­gyünk, sok újságot járatunk, el is olvassuk, s elvonjuk belőlük mind azt mi ránk nézve hasznos és üdvös, e tekintetben tehát panasz ellenünk nem lehet. Igaz, sokat olvasunk, és disputálunk is, — de mennyi értelemmel, azt az Isten tudja csak megmondani, én nem merném magamra vállalni ennek elbeszélését. — Annyi tény, hogy politikai pártunk oly sok van, hogy számát sem tudom, de hogy csak egyik is a követett irány teljes öntudatával bírna, azt állítani nem merném. Az az, biz én csalódtam, midőn azt mon­dottam, hogy van nálunk politikai párt. Ez legfölebb egy van, a szélső bal, mert ez szer­vezve van, ennek legalább czélja kitűzött, a létezőnek t. i. felforgatása; de olyan párt­ról, mely ez alapokat fen akarja tartani nem tudok még semmit is, elemeit e pártnak ugyan ismerem, de ezek is ülnek még, és egy tömör testté nem bírtak alakulni. Sokan mondották pedig már e tömörülés szükségességét, mindenki el is hiszi, de azért egyik sem mozdul, miért? — nem tudom. A képviselő választás az ajtó előtt van, a szélső bal hónapok óta készíti elő a kedélye­ket és jelöli ki az irányt, mely felé a választó­kat terelni akarja, és ennek ellenében a Deák párt ugyan mit tesz ? Semmit. Sopánkodik tagjainak izoláltsága miatt, és ez minden élet­jel, melyet ad. Az utóbbi megyei gyűlést hittem legal­kalmasabbnak arra, hogy a képviselőválasz­tások iránt némi értekezletek tartassanak. A főispánt is föl akarták kérni, hogy ő indítsa meg ez eszme testesítését, egybehíva a vidéki bizottmányi tagokat is, de eredményét nem láttam, a vidéki bizottmányi tagok elmentek, a főispán is elment természetesen a­nélkül, hogy ez irányban valami történt volna. Én ha főispán volnék, nem várnám a kez­deményezést mástól, magam kezdeném meg , bár az is igaz, hogy sokkal kevesbbé ismeri a megyét, sem hogy magát még kellően tájé­kozni tudhatná. ”

Next